„Elütött egy szeretnivaló vonat” – Beszélgetés a Fűzfa rendezőjével

Az Oscar-jelölt Milcho Manchevski, macedón-magyar-belga koprodukcióban készült új filmje, a Fűzfa három női életutat követ. A rendezővel Zoomon beszélgettünk.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer úgymond magyar filmet fog készíteni.

Nik Powelltől, a film vezető producerétől hallottam a Pioneer Films-ről. Sajnos ő nem sokkal a Fűzfa bemutatója után elhunyt. Olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Annak idején a magyar producer hölgyek beültettek egy szobába több kiváló szakemberrel a filmkészítés különböző területeiről. Már az első interjúk során azt éreztem, jó irányba haladunk, kvalitásos emberekkel fogunk dolgozni. A Fűzfában végül a legtöbb szakmai munkát a magyar kollégák végezték, a közreműködésük mindenütt érezhető a vásznon, a hangon, a képekben. Büszke vagyok arra, hogy a Fűzfa részben magyar film.

Ha már képekről van szó: hogyan esett a választásra Dobos Tamás operatőrre?

Sosem dolgozok ki előre minden részletet. Kidolgozom a történetet és kialakítok egy általános irányt, hogy a film milyen érzéseket keltsen. A többi pedig a filmen dolgozó többi alkotóval folytatott párbeszéd során alakul ki. Ebben az esetben Tamás egy korábbi rövidfilmje volt a döntő: volt valami nagyon érzéki a munkájában, amit aztán a Fűzfába is behozott. A filmben megjelenő érzékiség egyszerre nagyon modern, a korunkra jellemző, de ugyanakkor nagyon régimódi, ódon stílusú is. A Raindance Fesztiválon összeállítottak egy palettát a Fűzfa színeiről, amely jól szimbolizálta a képi világ telt és meleg színvilágát.

Mi a bevett írói módszere? Mivel kezdi? A szereplőket formálja meg először, az elképzeléseket, a történeteket? Vagy az üzenettel kezdi, amit ki akar fejezni?

A történettel kezdem. Egy cselekménnyel, ami különleges, érdekes, ami felkelti a figyelmet, és amit úgy tesztelek le, hogy elmondom a barátaimnak: el tudod hinni, hogy ez megtörtént? És ha azt mondják: igen, és mi történik azután? – akkor tudom, hogy jó úton haladunk. A szereplők később kerülnek sorra. Általában eljátszadozom különböző cselekményekkel, mint egy gyermek. Leülök, írok egy mondjuk ötoldalas elbeszélést, és megpróbálom csak felsorakoztatni benne a dolgokat. Egyszerűen csak papírra vetem őket. Aztán félreteszem és állni hagyom. Van, amikor egy évig, vagy akár kettőig nem nyúlok hozzá. Attól függ. Aztán amikor a film megérett a megírásra, akkor leülök, és megírom a forgatókönyvet. És maga az írás – ezen a ponton, amikor a történet már kész – nagyon gyorsan megy. Talán egy hét kell hozzá, vagy kettő. Az üzenettel sosem foglalkozom. Talán ez azért van így, mert én a szocialista realizmusban nőttem fel, ahol az üzenet volt a minden, és ettől az volt az ember érzése, mintha túlságosan is meg akarnák mondani, hogyan kell művészetet csinálni.

A Fűzfában három történetről van szó, amelyek metadramaturgiai szinten kapcsolódnak egymáshoz. Első része egyfajta horrortörténet, sötét mese drasztikus befejezéssel, míg a második és a harmadik rész egy klasszikus dráma, amivel fokozatosan közelítünk a feloldás felé.

A szerkezet már kezdettől fogva, jóval a történet előtt megvolt. Szeretem a kontrasztot, a többféle, látszólag nem összeillő elemeket szembeállítani egymással. A Fűzfa esetében az első történet műfaji jellegű, mítosz, legenda vagy akár horrortörténet. Az érzések, amiket előhív, és a filmkészítés szabályai mások, mint a második és a harmadik történetnél. Így a nézőre, és rám, a filmkészítőre érdekesebb utazás vár, ami olyan elemek egybefoglalásával visz minket különböző helyekre, melyek között erős a kontraszt. Ezt a módszert szeretem Robert Rauschenberg kombinált festményeihez hasonlítani, vagy Picasso korai kollázsaihoz, amelyek első pillantásra meghökkentőnek tűnnek, de alaposabb szemrevételezés után rájövünk, hogy teljesen régimódi a megközelítésük, az esztétikájuk.

A Fűzfa cselekményét áthatja a hit és a hagyomány jelentősége. Mennyire pontos képet ad ez a mai macedón társadalomról?

Az Eső előtt bemutatóját megelőzően Nyugaton sokan arról beszéltek, hogy a film azt mutatja meg, milyen körülmények vezettek háborúhoz az egykori Jugoszláviában. Én meg nem győztem magyarázni, hogy ez nem a Jugoszláviában történtekről vagy Macedóniáról szóló dokumentumfilm. Hanem fikció, mese, egy kitalált történet. Ami nem jelenti azt, hogy ne volna igaz, de nem az a célja, hogy úgy mutassa meg a dolgokat, mint egy dokumentumfilm. A játékfilm nem egy antropológiai esszé, hanem műalkotás. Ha működik, és szerencsések vagyunk, akkor egy fontosabb igazságot mond el. Ezzel együtt odafigyelek arra, hogy viszonylag hitelesen mutassam be, milyennek látom a macedón társadalmat, bár meggyőződésem, a filmjeimben szereplő emberek talán egy kicsit szimpatikusabbak, mint sokan Macedóniában.

Mert érzékeny problémákra tapint rá.

Macedóniában sokszor kérdezték, miért foglalkozom a falusi élettel ás a szegénység ábrázolásával. Azt akarják, hogy a művész propagandát folytasson, hogy ettől otthon jobban érezzék magukat?

Ha már említette az Eső előtt című filmjét: mennyire volt nehéz meg-, illetve túlélni a világsikert?

Nem volt könnyű. Pont minap fogalmazódott meg bennem: alighanem túl sok volt a sikerből.

Ezt kifejtené?

Azt semmiképp sem állítom, hogy nem akarom a munkáim elismerését. Nagy volt a film sikere a moziba nem túl gyakran járó átlagos nézők körében is, a világ különböző végéin található országokban: Brazíliában, Tajvanon, Svédországban, vagy akár Magyarországon. Tudósok és a hollywoodi vezetők nem azt mondták, hogy „na, ez egy jó film volt”, hanem azt, hogy „mélyen megérintette őket”. Negyed évszázaddal később még mindig emlékeznek az érzésekre, amiket ez a film keltett bennük. Hogy ez miért történt így? Fogalmam sincs. Én teljesen beleteszem magamat minden műbe, amit készítek. De az biztos, hogy az Eső előtt volt a legsikeresebb ebben a vonatkozásban. Személyes szinten teljesen megváltoztatta az életem. Egyszerre könnyebb lett finanszírozást találni a soron következő filmjeimhez. Olyan volt, mintha elütött volna a vonat. De egy szeretnivaló vonat.

Az Eső előtt sikerét követően továbbra is a saját útját járta, de kipróbálta magát Hollywoodban is.

Gyakran voltak problémáim a hatalommal, főleg, amikor hollywoodi stúdiókkal dolgoztam. A legtöbb filmem készítésénél voltak személyek, akik úgy gondolták, az ő dolguk irányítani az alkotómunkát. Ott, ha te fizetsz valamiért, akkor azt hiszik. csinálhatnak, amit csak akarnak. Ha vesz az ember egy Van Gogh-képet, az az övé, az ő tulajdona, pénzt kereshet vele, de nem teheti meg azt, hogy más színűre festi az eget rajta, csak azért, mert megvásárolta. De Hollywoodban pontosan ez történik a filmekkel. Ez pedig nonszensz.

Macedónia a Fűzfát nevezte az Oscar-díjra. Várja, hogy elüsse a következő „szeretnivaló vonat”?

Nem, nem várom. Mostanra már tudom, hogyan működnek a dolgok, és azt is: a minősége ellenére a Fűzfa nem rendelkezik olyan pénzügyi háttérrel, hogy bevegye Hollywoodot. De majd meglátjuk!

Infó:

Fűzfa – Premier a Művész Távmoziban (plusz online interjú a rendezővel)

2020. december 20. 20.30