Jean Valjean (A nyomorultak V.)

Van-e esély visszatérni, ha kitaszítanak, kiközösítenek a társadalomból? És ha van, milyen áron? Jean Valjean élete, akit Victor Hugo végigkísér a könyvében, ennek a sokunkat foglalkoztató kérdésnek a példázata.

Jean Valjeant kenyérlopáson kapták rajta ifjúkorában, gályarabságra ítélték, és jól lehet a rabságban életet ment, nincs felmentés számára. A büntetés letöltése után is kitaszított marad, pedig egy spártaian egyszerű körülmények között élő püspök - rácáfolva a közvélekedésre, hogy volt gályarabnak veszélyes szállást adni -, befogadja éjszakára. Sőt, további kockázatot is vállal azzal, hogy a paplakban töltött éjszaka után az ellopott ezüst étkészlet mellé a készlethez tartozó két gyertyatartót is odaadja az elfogott és a csendőrök által visszahozott gályarabnak.

Talán ez az, ami Jean Valjeanban olyan lelki folyamatokat indít el, amitől maga is elhiszi: újra befogadhatja őt a társadalom. A paptól kapott gyertyatartóban égő gyertya fénye mindig megvilágítja számára a tiszta lelkiismerettel bejárható utat. Sok-sok kalandon keresztül kísérhetjük sorsát, ő lesz városa jótevője, sőt polgármestere, egy árva kislány nevelőapja, további életek megmentője, egy azonban biztos: élete utolsó pillanatáig kénytelen tudomásul venni az ítéletet, amit rámért az élet. Csak a halála óráján érezheti, hogy visszaszerezte becsületét és méltóságát. Victor Hugo egyetlen mondatban foglalja össze, mit jelent kívül rekedni a társadalmon: „Meghalni semmi, de borzasztó nem élni.”

Magyarországon alig ismerünk olyan példát, hogy a bármilyen okból kiközösített visszatérhetett volna, visszafogadta volna a közösség. Ha valaki lopott - ahogy Jean Valjean -, megérdemelten súlyos büntetéssel sújtják. Ha valaki az éhező kistestvéreinek lopott kenyeret – ahogy Jean Valjean –, lehet, hogy sokak szerint nem érdemelne súlyos büntetést, a közösségből való kitaszítást. Ha valaki csak eltérő magatartású, eltérő érdeklődésű: ha meghúzza magát, talán békén hagyják. Ha gondolkodása, a vallott értékei különböznek a többségéitől, többnyire megtűrik, amíg nem akar elveinek érvényt szerezni. Ha valaki eltérő nézeteit nyilvánosan hangoztatja, hallatja szavát, akkor először megpróbálják kiszorítani (karaktergyilkosságba fognak, néha előállítják, néha rabosítják), ám az is könnyen lehet, hogy megbüntetik. A kiközösített különbözik a létező és az eszmei közösség tagjaitól: másmilyen, szabálytalan karakter, amit néha elnéznek neki; néha megbélyegzik ezért, néha büntetik.

A különbözőség társadalmi megítélése változó. A polgári társadalmakban a tulajdonosok között a legnagyobb adót fizetők diktálták a közösség ítéletét, velük szemben a szocialisták nemcsak a mást, hanem – hiszen annak alapjait támadták - a társadalmon kívüliséget képviselték. A szocializmusban a tulajdonosok rekedtek a társadalmon kívül. Igaz, Marx A filozófia nyomorúsága című művében kritizálta Proudhont, aki mint szocialista „a tulajdon lopás” nézetével hívta ki maga ellen kora társadalmának ítéletét, olyannyira, hogy be is börtönözték.

Marx kritikája ellenére magántulajdonossá válni még a reformált szocializmusban is nemcsak szabálytalan különbözőséget, hanem megbélyegzést, elítélést is jelentett. Emlékezzünk csak arra, hogy az 1968-as magyar gazdasági reform után börtönnel sújtották a „meggymagos” embert, aki a konzervgyári hulladékból (annak átmosása, válogatása és kihajtatása után) értéket hozott létre, meggazdagodott, tulajdonossá vált. A késő kádári szocializmusban (1982) került sor a kisvállalkozások liberalizálására – hogy az eladósodott és növekedésben elakadt szocializmus szekerét tovább lehessen zötyögtetni.

Ekkor félve kezdtek vállalkozásba a fogyasztásukat többletmunkával elért többletjövedelemből bővíteni szándékozó vállalkozók, már csak a „meggymagos ember” tapasztalatai miatt is. A kiközösítés fenyegetésével szemben azzal védekeztek, hogy vállalkozásukba olyanokat is bevettek, akik személyükben jelentettek védelmet a társadalmi értékítélet esetleges változásával szemben. Az akkori kisvállalkozási csomag minisztériumközi koordinátoraként meghökkenten tapasztaltam, hogy a hozzám tanácsért fordulók mindig párosan jöttek. Hamar kiderült, hogy egyikük a helyi rendőrség nyugalmazott tisztje, vagy a valahai körzeti megbízott, valamilyen belügyes. Innét adódott az ötlet – néhány év múlva kezdett kutatásomhoz -, hogy életút interjúkat készítsek, a liberalizálás (1982 októbere) után alakult gazdasági munkaközösségek közül azokat megkeresve, akiket a cégbíróságok az első ezer között jegyeztek be. Közülük 670-en vállalkoztak erre: engem meglepett, hogy több mint ötszáz GMK-ban a képviselő (ügyvezető) helyettese valaha vagy rendőr, vagy belügyes volt. Ezzel lehetett védekezni a másság miatti esetleges megbélyegzéssel szemben.

Ezen a tapasztalaton okulva meg se lepődtem, hogy a rendszerváltás után, az új nagytőkések között a volt nomenklatúra (KB tagok, párttitkárok) kicsiny arányban foglalt helyet, ám köztük sok a volt rendőr, a belügyes, titkosszolgálati vagy SZT tiszt, az oroszoknál KGB-s. Az orosz úgy tartja a „Sziloviki”, az erősek (az erőszakszervezetek képviselői) váltak az új, kapitalista társadalmi közeg erős embereivé, mert a valahai szocializmusban ők képviselték a törvényt, ha tetszik, a „törvény felett álltak” . A gazdaságban, a pénzügyi szektorban legnagyobbak is vonzódnak az erőszakszervezet tagjaihoz, ezért lehet, hogy bankok nálunk is alkalmaznak őrző-védőként valahai rendőrkapitányokat, titkosszolgálati tiszteket. A gazdasági erő az erőszak védelmét sem veti meg. Az erősek, a „sziloviki” taszítják ki a közösségből, a társadalomból azokat, akik másságuknál fogva fenyegethetnék az általuk birtokba vett nagytulajdont, a megszerzett hatalmat. Sziloviki vélekedés szerint ők alkotják a nemzetet, és ők döntik el, hogy ki a kiközösített, aki „újra és újra rátámad nemzetére”. A "sziloviki" által diktált társadalmi normák idején a más gondolkodású örülhet, ha élve, bebörtönzés nélkül megússza, esetleg – ahogy az oroszoknál - ha behódol és meghunyászkodik, vehet magának angol focicsapatot, vagy saját maga választhatja meg „Aladárját”, mint tette azt Simicska vagy Spéder. (A vészkorszakban Aladárnak hívták a zsidó tulajdonosok által maguk mellé vett keresztény ügyvezetőt, aki először csak az üzletmenetet vitte, azután a boltot is.) Ahol a „sziloviki” ütött tanyát, ott Jean Valjean-nak nincs esélye.

A több évtizede fennálló társadalmi vélekedés szerint hazánkban még a legnagyobb munkaerőhiány idején sem volt könnyű kiközösítettnek - így romának, menekültnek vagy börtönviseltnek - munkát kapni, évekig üresen álló lakást sem vehettek bérbe. A börtönviseltség arcról nem olvasható le, azt csak a szükséges papírok árulják el. Azt, hogy valaki roma, vagy menekült, a bőre leplezi le.

Erre a sorsra, az esetleges kiközösítésre számíthat az is, akit akár már arcról is felismernek: annak éppen, mert figyelik, esetleg példáját követik is, kettőzött fegyelmezettséggel kell képviselnie a jót. Az olyan bibliai intelmek, amelyek a mindennapi viselkedésre fogalmaznak meg elvárásokat - mint a ne hazudj, a ne lopj - az arcról felismerhető személyek számára azzal a követelménnyel járnak, hogy ha képesek rá, váljanak példaképpé!

Amikor valaki magyarázatot keres arra, hogy Trump miért nem tudta legyalulni az alapító atyáktól örökölt fékek és ellensúlyok (checks and balances) rendszerét, a jogállamot, mint ahogy tette ezt hazánkban Orbán Viktor, akkor nem csupán az amerikai alkotmányos rendszer ellenállóképességét kell szóba hoznunk, hanem ahogy régen mondtuk: az emberi tényezőt. Mert emberség és bátorság kell ahhoz, hogy a bevándorló szülő és gyermek szétválasztására és elkülönített kezelésére vonatkozó elnöki rendeletre azt mondja egy megyei bíró, hogy nem hajtja végre, mert alkotmányellenes. Mert méltóság és bátorság kell ahhoz, hogy főtisztek tagadják meg a nemzeti gárda és a hadsereg bevetését, amikor az elnök a portlandi zavargások nyomán ezt az erőszakos eszközt akarta választani. Mert méltóság és bátorság kellett ahhoz, hogy a titkosszolgálati tisztviselő kiszivárogtassa (whistleblower), hogy az elnök jogellenes módon és jogellenes célra akarja használni hatalmát.

Van-e erre példa hazánkban is? Találunk-e egyetlen „jóembert”, akit Brecht darabjában az istenek keresnek az egész birodalomban? Egyetlen pici példaképet keresek, olyat, mint a pap, aki megmenti Jean Valjeant, mert szembefordul az előítélettel és követi lelkiismerete parancsát. Hazánkban, mert a „sziloviki” legkiválóbb képviselője tart a markában mindent, az ilyen bíróknak, az ilyen katonatiszteknek, az ilyen közszolgáknak, titkosszolgálati tiszteknek a legkevesebb, hogy a karaktergyilkosság a jutalmuk, és örülhetnek, ha ennyivel megússzák.

Ha a hazánkban ma szokásos, központilag vezényelt és a bulvárban, meg a jól értesültek klubjában divatos karaktergyilkosság a valahai Németországban is használatban lett volna, akkor Konrad Adenauer 73 évesen nem lehetett volna a polgári liberális demokráciává vált Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja 12 évi náci uralom után. Keresték volna a személyt, aki még sohasem mutatkozott a politikában születése óta, ahogy hazánkban, akiről kiderült volna, hogy bűnben fogant. Ha ez a magyar népszokás lett volna a rend ott is, akkor a Német Szövetségi Köztársaság első elnökét a mai napig kereshetnék.

Németországban az a tény, hogy valakit évtizedekre kiszorítottak a nyilvános politizálásból, a közösségből, a közösség és az egyén további sorsára nem gyakorolt mindent eldöntő hatást. Persze tudom, az 1949-es Németország 12 évi náci uralom után sem lett azonos a mai Magyarországgal, ahol az évtizedes autoriter, populista nacionalista Orbán uralom elég volt ahhoz, hogy mindenki, aki nem az Orbán-rendszer híve, kívül kerüljön a társadalmon, ráadásul a közönség is elhiszi, hogy „gályarabnak nincs visszatérés”.

2022-ben, 12 évi populista-nacionalista uralom után ki lehet-e törni a kiközösítésből? Ki lesz a magyar Jean Valjean?

A szerző közgazdász