Uram, nem is értem, minek építünk
mi neked templomokat, nem is tudom,
nem magunknak építünk-e inkább
templomokat, hogy bezárkózzunk,
hogy kizárjuk magunkat teremtésed
templomából? Mert hiszen te alkottál
kék kupolát végtelenített vattamintával,
fatörzstapintású tapéta körös-körül,
a padlóburkolatok a legváltozatosabbak,
morzsálló, nedves barna rögbevonattól
a bozontos, vadvirággal tarkított
élénkzöld bársonyszőnyegig, rengeteg
kiegészítővel, mohos kövek és kidőlt
törzsek, kisebb-nagyobb bozótosok
piros bogyókkal kipitykézve, virágkelyhek
minden mennyiségben, állítható fények
depresszív borútól átható derűig.
És akkor még nem is említettem
az évszakokkal járó újabb és újabb
színkollekciókat, a tél dominánsan
csipkefehér, szikrázó üvegkreációit,
az ősz a vérző narancsokat és az elegáns
barnákat hozza megunhatatlanul,
a nyár pedig bedurrantja nagyágyúit
vadító napraforgókkal, zsizsegő gabonával,
eperfölddel, vakító repcetáblákkal,
csak úgy kapkodjuk a fejünket,
mennyi újdonsággal áll elő a cég.
És minden elem mozgatható,
mi több, meg is mozdul,
szél birizgálja, vihar ráncigálja,
eső táncoltatja, rovarok másznak
a levelek szélére, majd felröppennek.
Hangyák, gyíkok, hörcsögök
bújnak elő minden lehető és lehetetlen
résből, él és gyarapodik minden,
folyamatosan burjánzik a jelenlét, az öröklét.
És akkor belépünk a te hajlékodba,
Uram, ahol a rózsa fagyos aranyból
van, az indázó növényeket kővé
dermesztette valami varázspálca,
festett virágok, faragott virágok,
kovácsoltvas virágok mindenfelé.
Nyújtogatják csápjaikat, szirmaikat,
leveleiket, de semmi légmozgás
nem lebbenti a növényi
létezőket, egy-két légy vagy poloska
szabadul be legfeljebb, ődöngnek,
zizegnek, kijáratot keresnek,
táplálékot keresnek s nem találnak,
felfordulnak a padlón, ablakpárkányokon,
a takarítónők őszinte bosszúságára.
Miért is bűvöljük mozdulatlanná
a te templomodat, Uram?
Nehogy megázzál, nehogy fagyos szél
borzolja őszöreg szakálladat?
Téged féltünk az általad alkotott
villámoktól, ezért biggyesztünk
villámhárítót a tornyok hegyébe?
Vagy magunkat féltjük, hogy a
veled való találkozásra jövet
meg ne ázzunk, meg ne fázzunk?
Ne kelljen azt gondolnunk,
hogy hatalmasabb vagy
s nem szoba-Isten?
Nehogy kiderüljön, vulkánokat,
vízeséseket, gleccsereket alkottál,
szilaj vagy és fékezhetetlen?
Megszelídítettünk magunknak
téged, leutánoztuk és kisimítgattuk
természetedet, behúzódunk a másolat alá,
és várjuk, vajon idetalálsz-e.
És elég alázatos Isten vagy,
hogy betérj, ha várunk, hétrét görnyedsz,
hogy beférj valahogy a kapun,
fejed lehajtod, be ne verd a boltozatba,
elismerően hümmögsz,
milyen ügyes, aranyos babaházat
rittyentettünk neked, mi pedig
elégedetten hunyjuk imára szemünket,
és halljuk, ahogy a falakon belül zizegő
növényzet megtelik sóhajtásokkal,
susogással, élettel, Teveled.
