karácsony;ünnep;Lackfi János;

2020-12-26 10:45:18

Lackfi János: A lefagyasztott természet zsoltára

Uram, nem is értem, minek építünk

mi neked templomokat, nem is tudom,

nem magunknak építünk-e inkább

templomokat, hogy bezárkózzunk,

hogy kizárjuk magunkat teremtésed

templomából? Mert hiszen te alkottál

kék kupolát végtelenített vattamintával,

fatörzstapintású tapéta körös-körül,

a padlóburkolatok a legváltozatosabbak,

morzsálló, nedves barna rögbevonattól

a bozontos, vadvirággal tarkított

élénkzöld bársonyszőnyegig, rengeteg

kiegészítővel, mohos kövek és kidőlt

törzsek, kisebb-nagyobb bozótosok

piros bogyókkal kipitykézve, virágkelyhek

minden mennyiségben, állítható fények

depresszív borútól átható derűig.

És akkor még nem is említettem

az évszakokkal járó újabb és újabb

színkollekciókat, a tél dominánsan

csipkefehér, szikrázó üvegkreációit,

az ősz a vérző narancsokat és az elegáns

barnákat hozza megunhatatlanul,

a nyár pedig bedurrantja nagyágyúit

vadító napraforgókkal, zsizsegő gabonával,

eperfölddel, vakító repcetáblákkal,

csak úgy kapkodjuk a fejünket,

mennyi újdonsággal áll elő a cég.

És minden elem mozgatható,

mi több, meg is mozdul,

szél birizgálja, vihar ráncigálja,

eső táncoltatja, rovarok másznak

a levelek szélére, majd felröppennek.

Hangyák, gyíkok, hörcsögök

bújnak elő minden lehető és lehetetlen

résből, él és gyarapodik minden,

folyamatosan burjánzik a jelenlét, az öröklét.

És akkor belépünk a te hajlékodba,

Uram, ahol a rózsa fagyos aranyból

van, az indázó növényeket kővé

dermesztette valami varázspálca,

festett virágok, faragott virágok,

kovácsoltvas virágok mindenfelé.

Nyújtogatják csápjaikat, szirmaikat,

leveleiket, de semmi légmozgás

nem lebbenti a növényi

létezőket, egy-két légy vagy poloska

szabadul be legfeljebb, ődöngnek,

zizegnek, kijáratot keresnek,

táplálékot keresnek s nem találnak,

felfordulnak a padlón, ablakpárkányokon,

a takarítónők őszinte bosszúságára.

Miért is bűvöljük mozdulatlanná

a te templomodat, Uram?

Nehogy megázzál, nehogy fagyos szél

borzolja őszöreg szakálladat?

Téged féltünk az általad alkotott

villámoktól, ezért biggyesztünk

villámhárítót a tornyok hegyébe?

Vagy magunkat féltjük, hogy a

veled való találkozásra jövet

meg ne ázzunk, meg ne fázzunk?

Ne kelljen azt gondolnunk,

hogy hatalmasabb vagy

s nem szoba-Isten?

Nehogy kiderüljön, vulkánokat,

vízeséseket, gleccsereket alkottál,

szilaj vagy és fékezhetetlen?

Megszelídítettünk magunknak

téged, leutánoztuk és kisimítgattuk

természetedet, behúzódunk a másolat alá,

és várjuk, vajon idetalálsz-e.

És elég alázatos Isten vagy,

hogy betérj, ha várunk, hétrét görnyedsz,

hogy beférj valahogy a kapun,

fejed lehajtod, be ne verd a boltozatba,

elismerően hümmögsz,

milyen ügyes, aranyos babaházat

rittyentettünk neked, mi pedig

elégedetten hunyjuk imára szemünket,

és halljuk, ahogy a falakon belül zizegő

növényzet megtelik sóhajtásokkal,

susogással, élettel, Teveled.