Ilyenné lett a városunk

Van nekem egy jóbarátom, aki azzal töltötte a tavaszi karantént, hogy írt egy könyvet a megváltozott Budapestről. Összevetette benne a rendszerváltáskori és a mai fővárost, leltárba vette az új hidakat, metrót, középületeket és a megújult közterületeket. Szelíden, nem sokat morgolódva a kihagyott ziccerek miatt. Egy ponton azonban érezhetővé vált a szerző indulata: amikor a Párisi udvar meglátogatásáról mesélt.

Kilencvenben a „Felszab” téri Párisi udvar egy meglehetősen romos bérpalota volt, földszintjén a kalóriát talicskával porciózó Jégbüfé, fölötte az IBUSZ-központ, félhomályos passzázsában pedig néhány „jobb” üzlet. Most, harminc évvel később a tömb gyönyörűen helyreállított luxusszálloda, a passzázs szállodai előtér kávézóval. Ahová ha egy jólöltözött idős úr be akar lépni, jelezve, csak körülnézne, természetesen nem küldik el - de nem is tesznek úgy, mintha örülnének a bámészkodónak. Aminek csak abból a szempontból van jelentősége, hogy amikor a jordán üzletemberek az állami hitelt is bőven használó, kiemelt kormányzati beruházásnak minősített felújításba belefogtak, még úgy volt, hogy pompás városi térként, a XIX. századit idéző üzletsorral kapja vissza a passzázst Budapest.

Örvendetesen szaporodnak a városban a pusztulástól megmentett, szépen felújított épületek, az újonnan emelt létesítmények, ám egyre több az olyan is, ahonnan lassan kiszorulnak a városlakók. Mint mondjuk a Várkert Bazárból, amelynek díszkertjéből persze fel lehet mozgólépcsőzni a Várba, sőt rendeznek benne kiállításokat is - a hely lényege azonban mégiscsak a hegy gyomrában megbúvó méretes terem, ahol olyan remekül lehet évről évre országot értékelni, a creme de la creme tapsától kísérve.

És nézzék csak meg mondjuk a Parlament körüli tágas területet. Körbejárhatja az ember, mint valami szabadtéri panoptikumot, megnézheti, hogyan próbál magának ideológiát rajzolni egy végtelenül pragmatikus – csak a hatalmat vágyó - rezsim válogatottan félresikerült szobrokból. Elszomorodhat azon, hogy vezetői még Trianonra sem hagyják európai módon emlékezni a nemzetet, és közben jó eséllyel fel sem tűnik, hogy mi nincs itt. A törvényhozó hatalom maga. Mert az mélygarázsba érkezik és onnan is távozik, hivatalnokai föld alatti folyosón surrannak át a semmitmondó neoreneszánsz homlokzat mögé rejtett, amúgy kitűnő kortárs építészetet felmutató irodaházukból a kupolás szentélybe, ahová lassan senki sem léphet be, újságíró meg különösen nem. És miközben tényleg nem vágyjuk vissza a Kossuth teret megtöltő képviselői Ladákat, arra azért emlékszünk, hogy egykor Pestre vonatozó MDF-es hölgyek várták itt esténként Kónya Imrét, csak hogy váltsanak vele néhány szót.

És persze nem lehet majd csak úgy bemenni az ismét Kúriává váló Néprajzi Múzeumba sem, s miközben a Magyar Rádió épülettömbje lehetett volna a Nemzeti Múzeumé is, végül – hozzászólás van pajtások, nincs pajtások, köszönöm pajtások – a Pázmány Egyetem kapta meg. A rettenetes pénzekért felhúzott Duna Arénában földi halandó inkább ne úszkáljon, a Karmelita irodaház környékén lakók pedig ne parkolgassanak, mert elveszik a helyet a Várba fölrendeltektől.

Nem ismételnénk el a számokat, hogy nem pusztán az elmúlt években, hanem konkrétan az idei, járvány és gazdasági válság sújtotta esztendőben is mennyi pénz jutott arra a mindnyájunkéból, hogy Orbán Viktor visszaalakítsa a vári kulturális negyedet egy sodródó ország nagyságról szőtt álmait téglába és gipszbe öntő, mérsékelten ízléses kulisszává. Van már neki ott egy kisebb irodája – albérletben kiadva a köztársasági elnöknek –, meg egy jó nagy, újabb; áll már a Királyi Lovarda és a Főőrség, épül a Pénzügyminisztérium és a palota déli szárnya; nemsokára kezdik újraépíteni a Vörös Kereszt egykori székházát, és már tervezik a brutális tömegű József főhercegi palotát is a nyugati várfalra.

Mindez merőben értelmetlen, fájóan ízléstelen és esztelen pénzpazarlás, amivel kizárólag a baráti építő cégek járnak jól. És persze most még csak a Színház utcát zárják le, ha feltűnik a Karmelita környékén egy újságíró a kamerájával. De bármikor fejleszthetik a módszert. Hiszen látják, hogy az eddigieket is lenyeltük, már mindenbe beleszoktunk.