Előfizetés

Ébredés műtét után

A magyarok jelentős többsége politikai kultúrájának a közepe, a lényege az etnicista nemzetfelfogás és az erő iránti vágy ötvözete volt – már a műtét előtt is. Vannak, akik úgy tekintenek erre az ötvözetre, mintha csak úgy magától, műtét nélkül nyerte volna el mai formáját, mintha ilyen lett volna már a XIX. század óta mindig. Mások, akik – a liberális demokrácia értékeinek pusztítása miatt – a kormány leváltásával együtt rendszerváltásban gondolkodnak, az etnicista nemzetfelfogás és az erő iránti vágy ötvözetének a műtét előtti formáját sem látták már akkor sem, amikor a rendszerváltás után kormányba kerültek; nem látják ma sem, hogy az ezt hordozó kulturális többség itt marad velünk egy rendszerváltásnak tűnő, éppen csak sikerülő, szerencsés kormányváltás után is. (A Fidesz 2,8 millió szavazóján kívül itt marad velünk 1,1 millió szavazó, akik 2018-ban még a Jobbikra szavaztak: közülük sokan megfelelőnek tartják, csak keveslik, amit a Fidesz csinál, még több magyar, nemzet, haza, Isten, Erdély kellene nekik. Másoknak közülük igényük lenne egy kicsivel több rasszista testvériségre mint csoportérzésre is.) De miért volt szükség műtétre? A többségében nacionalista érzületű magyarságnak és az internacionalista kereszténységnek a társítása nem egy nagy politikai innováció, nem sokat lehet kihozni belőle (ahogy az MDF-nek sem sikerült). Azzal a céllal, hogy a hatalom számára hasznosabb legyen, fel kellett turbózni – hogy csoportképzésre alkalmasabb legyen, hogy csoportérzést kezelő politikai szolgáltatást lehessen rá építeni. Amit Orbán Viktor a magyar kultúra közepébe operált (ti. egy politikai terméket), amit több mint hárommillió magyar magáénak vall, elfogad, lényegként él át, amire szavazatát adja ciklusokon át, amivel legitimálja a mindenkori Orbán-kormányt, az nem más, mint az azonnali politikai szolgáltatást, konkrétan védelmet igénylő megtámadottság-érzés, amellyel új lényeget kapott a kétségtelenül addig is meglévő etnicista nemzetfelfogás és az erő igényének ötvözete. A betegséget és a gyógyírt egyszerre tanácsolta szolgáltatni már Niccolo Machiavelli, Roger Scruton, Arthur J. Finkelstein is. A műtét sikerült, több mint hárommillió magyar átéli, hogy a magyar nemzet és a kereszténység állandó támadás alatt áll. Miközben a katolikus egyház nemzetivé kerekedett, keveset törődve az egyház nemzetközi hierarchiájával, akadt, aki felmutatta a védelmet a magyar és a nem magyar keresztények számára is. Az újabb és újabb ellenségek betöltése már eleve megköveteli az erőt, ami szembeszáll az ellenséggel és naponta le is győzi. Már nem önmagában az erő felmutatása válik lényegessé az erő iránti vágy kielégítésére, hanem a védelmező erő felmutatása, az értünk harcoló jó király erejéé, ami megoldás minden ellenséggel szemben. Ki vezetné honvédő harcba a nemzetet, ha nem egy jó király? Egy politikai termék van ráépítve a magyarok többségének valóban etnicista szemléletére, erő iránti vágyára, akik a demokráciát addig is legfeljebb nemzeti demokráciaként tudták értelmezni; az erős, szent királyok utáni nosztalgiára, az új szent király eljövetelére, akivel az élen újra miénk lesz a Kárpát-medence. Addig még legyőzzük a háttérhatalmat, az EU-t, Sorost, a migránsokat, Gyurcsányt naponta, az európai liberális hálózatot, a kisebb ellenségeket kettesével. A magyar nemzeti kultúra közepébe operált, csoportérzéssé vált politikai terméket hosszú idő alatt lehetne csak – talán – módosítani, megfelelő kommunikációval átalakítani, „visszacsinálni” az eredeti, „csak” etnicista csoportérzéssé. Azt is csak a jelentős többség legfeljebb 10 százalékánál, ettől többet ne is reméljünk, sőt ez még elég is lehet, 20 százalékot érhet. De amit az ellenzék csinál, azon nyomokban sem látszik ennek a 10 százaléknak a megszólítása. A liberális demokráciának és értékeinek folytonos hangoztatása, a nemzet szó használatának minimalizálása a kormánypárti szavazók ellenségképét erősíti. Az ellenzék legismertebb személyei, az ellenzék legkedvesebb, bár helyénvaló, sokunknak kedves mondanivalója (bírói függetlenség, fékek és ellensúlyok, hatalmi ágak elválasztása, kisebbségek jogegyenlősége, stb.) talán több szavazatot hoz a Fidesznek, mint az ellenzéknek. A szociális demokrácia hangoztatása sem ver nagy hullámokat, sajnos. A nemzet - mint létező közösség - ellenzéki, XXI. századi értelmezése hiányzik (pedig már a XX. századi értelmezése, korba helyezése is elmaradt). Igaz, a pártprogramok bevezető részében említve van, mit akarunk még. Más próbálkozás nincs. Amiben bízni lehet, az a Fidesz araszolása. A centrumtól kifelé araszolva, a Mi Hazánkat nem támadva, a híveinek kedveskedve szélsőjobbról próbál szavazókat szerezni, ugyanakkor szavazókat veszít a közép felé eső oldalon, de azok nem állnak át automatikusan az ellenzékhez. Kérdés ennek az araszolásnak az egyensúlya. Talán egy új jobbközép pártra sokan hallgatnának a leváló (vagy azon gondolkodó) fideszes szavazók közül, ha mondanivalója békés, nem harccal kivívott nemzeti megújulást, a mához igazított nemzeti modernizációt sugározna, tehát nem azt, amit az ellenzék ismételget (Mekkában klezmert), hanem azt, amit már eddig is kellett volna. A Fidesz az araszolás során a legeldugottabb zsákfalvak szavazóit megszerezve, szavazókat veszít a városlakók körében, ilyen áttörést láthattunk Budapesten és a nagyobb városokban a helyi választások alkalmával. Valamilyen mértékű ráébredési, felismerési folyamat zajlik le számos fideszes szavazóban, akik már nem hisznek a megtámadottság performanszában. Éppen ezért araszol a Fidesz a szélsőjobb felé, ahol sajnos még bőviben vannak – a maguktól is, a Fidesztől függetlenül is, műtét nélkül is – a mindenféle ellenséggel harcoló alakulatok, és a tompuló bevándorlásellenesség is ott izzik tovább a legjobban. Az ellenzék feladata - ha már más ötlete nincs – a választási rendszerre adott megfelelő válaszként – egy szükséges választási keret és a Fidesz elveszített szavazói által is tisztelhető (nem vótkommunista, nem bevándorláspárti, nem vallásellenes), folttalan jelölt kiállítása az eszmélő választók megsegítésére. Ha tényleg zajlik egy ráébredési, felismerési folyamat a Fideszről még le nem vált szavazókban is (nélkülük nem lesz többség), akkor legyen hova szavazniuk, még annak ellenére is, hogy nem szeretik az ellenzék legismertebb személyeit és unják már az ellenzék legkedvesebb mondanivalóját. A magyarok jelentős többségének átalakított hiedelemrendszere a hatalom szolgálatába állt. Könyveljük el óriási szerencseként, hogy elegendő a hatalom megtartásához a megtámadottság-érzés csoportérzéssé „fejlesztése”, és nincs szüksége a hatalomnak további „fejlesztésekre”, pl. a felsőbbrendűség-érzés beültetésére, a rasszista testvériség csoportérzésének beültetésére, a felsőbbrendűség-érzés realizálása igényének beültetésére belső vagy külső ellenséggel szemben. Ma a hatalom megtartásához elegendő az állandóan támadó ellenség napi felmutatása a hipnotizált közönségnek, ettől undorítóan zseniális. A szerző közgazdász 

Univerzális emberiség?

Ha feladjuk az emancipáció kanti eszméjét, megmarad-e az emberi nemnek, a „mi”-nek, egy történelem feletti szubjektumnak a fogalma, vagy pedig a felszabadítás programjának feladásával az univerzális emberiség fogalmát is fel kell adnunk? S ha ez utóbbit feladjuk, vajon ki lesz az alanya az emberi fejlődésről szóló történeteknek? Richard Rorty Kozmopolitizmus emancipáció nélkül (1991) című esszéjében Jean-François Lyotard-ral vitázva adottnak tekinti az emberek, kultúrák közötti különbségeket. Az amerikai pragmatista filozófus nem hisz a „biológiai fajunkkal együtt létező »morális« természetben, mely összefűzi a franciát, az amerikait és a kasinavát”. Lyotard eredeti kérdése, melyet A történelem egyetemessége és kultúrák közötti különbségek (1985) című tanulmányában tett fel, így szólt: „Képesek vagyunk-e folytatni az emberi események tömegének egyetemes emberi történelembe szervezését?”. A francia filozófus szerint kérdése előfeltételezi, hogy „kitartunk” egy „mi” mellett, s kételkedik abban, hogy ha feladjuk az emancipáció eszméjét, meg tudjuk-e őrizni ennek a „mi”-nek valamilyen jelentését. Ezzel szemben Rorty úgy véli, ahhoz, hogy ilyen nagy narratívákat mondjunk el, nem szükséges egy állandó „mi”-t, egy történelem feletti metafizikai szubjektumot (az egyetemes emberiség fogalmát) előfeltételezni, kizárólag lokális és időbeli „mi”-re van szükségünk: „a »mi« valami olyasmit jelent, hogy »mi, 20. századi társadalmi demokraták«.” Hiszünk abban, írja Rorty, ha egyszer feladjuk azokat a metafizikai kísérleteket, hogy „igazi én”-t találjunk az ember számára, akkor úgy tudjuk folytatni az elbeszélést, ahogyan esetleges történelmi „én”-ekként önmagunkra találunk. Kant nevezetes, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből (1784) című írásában fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy az emberi történelemnek nem az egyes ember, hanem az emberi nem az alanya: „Az emberben (mint egyetlen értelmes földi teremtményben) az észhasználatot célzó természeti adottságok csupán a nemben fejlődhetnek ki teljesen, nem pedig az individuumban.” (Innen ered a hegeli „ész csele” is: bár az egyes ember mindig saját érdekei szerint cselekszik, a „világszellem” saját céljait is megvalósíttatja vele – akár akarata ellenére is.) Ehhez képest Rorty egy partikuláris, „lokális és időbeli” „mi”-t ajánl, egy olyan emberiség fogalmat, melynek nem előfeltétele egy történelem feletti szubjektum, melynek mindenkori célja – Kant kifejezésével élve – egy általánosan jogszerű polgári társadalom elérése. Rorty szerint az emancipáció feladásával létrejövő elkerülhetetlen „etnocentrizmus” nem azonos a nácizmussal. Lényeges különbség azt mondani: „Elismerjük, hogy jelenlegi állapotunkban nem tudjuk a meggyőződéseinket vagy a cselekedeteinket minden ember számára igazolni, de reméljük, hogy olyan szabad emberek közösségét hozzuk létre, akik önként osztoznak számos meggyőződésünkben és reményünkben”, illetve a nácikkal szólva azt: „Nem érdekel bennünket, miként legitimálódunk mások szemében.”

Nyertesek

Az egész világot megrázta a koronavírus-járvány, komplett iparágak – idegenforgalom, vendéglátás, rendezvényszervezés, stb. – kényszerültek részleges vagy teljes leállásra. A magyar kormány érzékelte a bajt és rendkívül fontos intézkedéseket hozott: átvállalta például a profi sportolókat foglalkoztató klubok bérköltségeinek a felét, indoklás nélküli 800 milliós gyorssegélyt adott a pécsi futballakadémiának, amely korábban már kapott egy 2,1 milliárdos tőkeinjekciót. Tavasszal még arról határozott a kabinet, hogy a sportegyesületek vezetői versenyzőik teljes bérét is visszatarthatják; a kivételt a futball jelentette, ahol csak a fizetések legfeljebb 70 százalékát lehetett átmenetileg befagyasztani. Ez azt jelentette, hogy egy profi labdarúgó a járványhelyzetben, a teljes leállás alatt is garantáltan kapott átlagosan minimum bruttó másfél millió forintot havonta. Minden bizonnyal örült ennek a döntésnek minden orvos, nővér, ápoló, akik dupla műszakokat vállalnak hónapok óta, hogy életben tartsák a lakosságot, vagy azok a tanárok, akiknek úgy kellett megoldani a digitális oktatást, hogy az ország szegényebb részében a diákjaik otthonában még internet sincs. Számukra a kabinet motiváló üzeneteket küldött a kitartás fontosságáról és arról, hogy mennyire hálás nekik a kormányzat az áldozatvállalásukért, a kitartásukért. Arról nem tudunk, hogy volna olyan üzlet az országban, ahol a jó szót, dicséretet elfogadják fizetőeszközként. Együtt sikerülhet, hangzott a biztatás a Karmelita kolostor bőrfoteléből, ahonnan ragyogó a kilátás, gyönyörű a város, ragyog a nap, és minden oly csodás, a levegő friss, a madarak csicseregnek. A valóság azonban itt lent egy kicsit más, ennek megismeréséhez le kellene ereszkedni valamelyest a realitás szintjére. Ha másképp nem megy, akkor egy ereszcsatornán.