Rendíthetetlen parisztokraták

A parisztokrácia a paraszt és az arisztokrácia szavakból összeállított kifejezés, amellyel a legújabb kori magyar történelemnek a gyorsan a hatalomba emelkedett, többnyire vidéki-falusi származású vezető rétegét lehet jellemezni, amelyik a nagy politikai-társadalmi fordulatok idején jutott fontos kiszolgáló szerephez az állam működtetésében.

Ez a réteg annak a sajátos kelet-európai társadalomfejlődésnek a terméke, amely élesen elválasztotta egymástól az évszázadok alatt megszilárdult vidéki társadalmat, és az ettől gyökeresen eltérő kapitalista fejlődéshez kötődő polgári világot. A két társadalom nemcsak az iskolázottságban, hanem a kultúrában, szokásrendszerben, szemléletben és identitásban is eltérő képződmény volt és maradt.

A paraszti létformához és gondolkodáshoz kötődés számos értéket hordozott. Olyan „energetikai mezőt” alkotott, amelyet a génekbe kódolt szabályrendszer működtetett és működtet (Heilinger). A puritánság, életközelség, célszerűség, a családi, helyi, a nemzeti közösségi összetartozás és a keresztény hit pozitív életformáló érzéseihez azonban ezek negatív párjai is társultak. A környező népek lebecsülése, a minden más értékkel és azok hordozóival (főképpen a zsidósággal és a cigányokkal) szembeni bizalmatlanság, az új gondolatok iránti fogékonyság hiánya, a különböző módokon megjelenő civilizációs és kulturális igénytelenség általánosan jellemzőek voltak. A kiszolgáltatottság elfogadása, a sógorság-komaság kapcsolatainak magától értetődő érvényesülése részévé volt a mindennapoknak. Azt már a tsz-ben tanulták, hogy „lopni nem szégyen, de mindenki csak tiszte szerint tegye”. (A zárt világban kezelhetetlen, beteljesületlen vágyak és az ösztönélet problémái is gyakran vezettek-vezetnek lelki konfliktusokhoz és emberi tragédiákhoz.)

A gyökeres politikai változások nyomán az 1950-es években az állam, a gazdaság és a társadalom életének minden területéről eltávolították a korábbi vezetői-értelmiségi és alkalmazotti csoportokat. Megnyílt az út a „mi kutyánk kölykeinek” tömeges felemelkedése előtt, akik magukkal hozták az évszázados beidegződéseiket, polgárellenességüket. Még az 1960-as évek végén is általánosan jellemző volt az a kissé cinikus megjegyzés, miszerint „…az itt élőket csak három dolog érdekli: főjön ki a pálinka, 1-2 disznót vághassanak, és legyen a városnak egy jó futballcsapata”.

Az új vezetőknek „szerencséjük volt”, hogy egy olyan rendkívül centralizált hatalmi rendszer jött létre, amelyben nem a szakmai alkalmasság, hanem a politikai hűség és a rájuk rótt feladatok maradéktalan végrehajtása bizonyította a vezetők alkalmasságát. Nem volt szükség és lehetőség sem a gondolkodásra, a mérlegelésre, az emberségre, mert a fentről vezérelt politika és az ahhoz szervesen kapcsolódó vazallusi láncolatok mindent meghatároztak.

Az 1970-es években megindult decentralizáció és relatív demokratizálás ezzel a vezetői garnitúrával elkerülhetetlenül akadályokba ütközött. Bebizonyosodott, hogy „demokrácia demokraták nélkül elképzelhetetlen” (Paul Lendvai). Ez a politikai vezetés gátolta azt a modernizációs folyamatot is, amelyet a nagyüzemi mezőgazdaság kiépítése, a jól képzett agrárszakemberek megjelenése váltott ki a falvakban.

A gyorsan gyarapodó gazdasági vezetők és a hatalom képviselői között egy idő után fokozatosan kialakultak a rejtett vagy nyílt érdekközösség különféle formái. A hatalmat gyakorló csoportok elfogadták a különféle eszközökkel elért gazdagodást – cserébe nekik is juttattak a megszerzett javakból és „elismerték a párt vezető szerepét”, azaz nem zavarták meg a közélet színpadjain zajló előadásokat.

Az 1980-as évekre azonban a gazdaság és a társadalom „mindennapi” irányítása a szakértelmiség vezető csoportjainak a kezébe került. Még a „magyar Távol-Keleten" (Lengyel László), Békésben is olyan fejlesztési alternatíva született, mint a „Környezetvédelmi mintamegyévé fejlesztés komplex programja”, amely ma is egyedülálló elképzelés volna az agrárgazdaságra épült világ továbbfejlesztésére.

A fejlődés azonban nem erre haladt tovább. A rendszerváltás az idősebb „párt-generáció” többségét eltávolította a vezetői pozíciókból. A helyi hatalom más (elsősorban fiatal értelmiségi) csoportok kezébe került, amelyek a választási eredményektől függően váltogatták egymást, anélkül, hogy tartós változtatásokat értek volna el. A 2010 után végbement hatalomváltás aztán újra stabilizálta a vidéket uraló társadalmat. A végletekig újra központosított állami berendezkedés ugyanazon követelményeket és érdekrendszert teremtette újjá, mint egykor az előző.

Kiderült, hogy a korábbi nagy történelmi átalakítások csak a felszínt változtatták. A felszín alatt olyan ősi gazdasági-társadalmi és kulturális struktúrák léteznek, amelyek túlélik az évszázadokat, és gyorsan regenerálódnak, ha támogatást kapnak. A magyar nemzet és a kereszténység védelme, az idegenellenesség tudatosan felszított érzelmei újra erőre kaptak, visszhangra találtak a társadalom nagy részének a lelkében, és politikaformáló tényezőkké váltak. Most újra a falu adta-adja a rendszer támaszait és új vezetői csoportjait. A falusi társadalomban élő konzervatív értékek (és az egykori úri világból feltámasztott különféle eszmék) szinte kizárólagos társadalmi-politikai célkitűzésekké lettek, amelyek már beépültek a helyi hatalmukat megszilárdító érdekcsoportok propagandájába és mindennapi tevékenységébe, meghatározzák a mindennapok világát. Gondolkodás nélkül teljesíteni az elvárásokat – ez minden diktatúra lélekben létrejött alapja. A „falu legyőzte a várost”.

Ez a rendszer mára már kísértetiesen hasonlít a korábban meghaladott, csődbe jutott világhoz – hasonlóan működik, ugyanolyan látszat valóságot teremtett és ugyanúgy gátolja a demokrácia, a haladás és az emberi tehetség kibontakozását. Alapvető különbség, hogy az infokommunikációs rendszerek kiépítése nyomán sokkal hatékonyabb annál. A most hatalomba emelt fiatal generáció ugyan szakmailag iskolázottabb az előzőnél, de társadalmi és kulturális tekintetben nem műveltebb, mert nem polgárosulhatott. Ezernyi szállal kötődik a régi világhoz, a parisztokrata mentalitáshoz, és akaratlanul is a múltat teremti újjá. Felemelkedése és jövője is attól függ, vállalja-e a jól fizetett szolgák sorsát. Bár büszkén vallja, hogy új világot teremt, valójában egyre távolabbra viszi az országot egy valóságos felemelkedéstől.