Előfizetés

Küldjem, vagy ne küldjem?

Kellene nekem az az oltás. Várom már nagyon. Most, hogy megérkezett Müller Cecília névre szóló levele, pontos címre, a kettős célú kérdőívvel, komolyan fontolóra vettem, hogy akkor kitöltöm és visszaküldöm. A kettős cél némi zsarolási ízzel, a várva várt védőoltásra való jelentkezés árukapcsolása a kormányzat propaganda rendszeréhez való csatlakozással, taszító. Jó, nem ikszelem be, ha nem akarok beolvadni a kormányzati propaganda masszába. De semmi ellenőrzési lehetőségem nincs arra, hogy mi van, ha beküldöm a levelet, és aki kibontja, beikszeli helyettem, belökve az elérhetőségeimet a propagandaminisztérium adatbázisába? Vagy aki nem ikszel, az eleve hátrébb kerül? Elolvastam az apróbetűs részt is – az pontonként hangsúlyozza, hogy a kérdőív kezelése megfelel a mitikus GDPR-nek, azaz az Európai Unióban kötelező adatvédelmi szabályoknak, és annyira, de annyira titkos. Bár amíg odaér a Nemzeti Egészségügyi Alapkezelő Központba - NEAK -, néhány szervezeten, kézen azért keresztülmegy majd. Az adataim hosszú vándorlására nincs magyarázat. Végül a NEAK közvetlenül a háziorvosomnak küld tájékoztatót, a „koronavírus elleni védőoltás beadhatóságának megállapítása érdekében.” Ebből csak az nem derül ki, hogy vajon a háziorvosnak mennyi kompetenciája marad eldönteni, kinek indokolt a védőoltás sürgős beadása, illetve ki állapíthatja meg a „beadhatóságot”. No de ha a NEAK a háziorvosomnak árulja el, hogy kaphatok-e gyorsan védőoltást, vagy nem, miért kell megadni az email címemet és a telefonszámomat? Miért nem elég a TAJ-számom, a nevem és a pontos címem? Sőt elég lenne csak egy igen, igénylem válasz, hiszen minden adatom ott van a NEAK-nál. Végül a nagy kérdés, hogy mi történik, ha nem regisztrálok, illetve nyugdíjasként nem engedek az enyhe zsarolásnak, és nem küldöm vissza a jelentkezési lapot.  Megannyi kérdés, amire nincs megnyugtató válasz. Viszont határidő sincs a jelentkezési lapon, és úgyis az egészségügyi dolgozókat veszik – helyesen – előre. Nos, inkább várok még azzal a bejelentkezéssel.    

Ápolók a lövészárokban

Nem létezik film, könyv, konferencia, amely jobban bemutatná, hogy mennyit érnek az egészségügyi dolgozók és mit csinálnak most, mint a Covid-19 járványról szóló tudósítások. Mostani küzdelmük emléke - ebben biztos vagyok - évszázadokra megmarad az emberi emlékezetben. Tanulságai bekerülnek a tankönyvek lapjaira. Civil embernek nehéz megérteni, ami most a kórházakban történik. Pedig a magyar állampolgár március óta mást sem tesz, mint vadássza a járványra vonatkozó híreket a médiában. Természete szerint fél, retteg. Félti a családját és saját magát. Esetleg nagyon bátor és mindennel szembenéz. Vagy éppen tagadja a járvány létét. Miközben soha nem hallott fogalmakkal, eljárásokkal, szakszavakkal ismerkedik. Eközben az emberek mindennapi életében, szokásaiban, hagyományaiban a helyzet kíméletlen változásokat idéz elő. De egy biztos: senki nem akar kórházba kerülni. A helyzet sokkolta az egészségügyben dolgozókat is. Egy laikusnak azok a kínok elképzelhetetlenek, amin az egészségügyben dolgozók keresztülmennek. A csorgó izzadtság a hátukon, a bemelegedett szkafander alatt. Az arcokon sebek, amit a maszk és a szemüveg nyomása okoz. A veszélyhelyzet állandósult. Ami ma igaz, annak holnapra a fordítottja lesz érvényes. Ez látszik az orvosi utasításokban, a protokollokban, a gyógyszerek és kezelések használatában. A lehető legösszeszedettebbnek kell lenni minden pillanatban, fizikailag, szellemileg és az ismeretek mozgósításában is. Mindenkinek. Müller Cecília azt mondja, a tavaszi hullámhoz képest több a tapasztalat. Hozzáteszem: a tanulság, a keserűség és a kudarc is! Ami az egészségügyön csattant. Akár összegzés is készülhetne, mit baltáztak el. Melyik leckét nem oldották meg. Most már látjuk, az Operatív Törzs mindig mindenhonnan lekésett. Ha rajtuk múlt volna, még sötétebb lenne a helyzet. Hogy a tavaszt megúsztuk, azt az egészségügyi dolgozók hihetetlen kreativitásának, elszántságának és a vírus országunkkal szembeni „jóindulatának” köszönhetjük. Meg az emberek akkori belátásának. Az első leckét az egyéni védőeszközök, a maszkok, a szkafanderek hiánya adta. Ezeknek sem a mennyisége, sem a minősége nem volt megfelelő a kórházakban, a mentőszolgálatnál, a rendelőkben, az időseket ápoló otthonokban. Az otthonápolásban, a hospice ellátásban még most sem. Ennek következtében egyre-másra betegedtek meg az ápolók és családtagjaik. Óriási érdemük, hogy csak minimális mértékben hagyták el a hivatást, és szó nélkül álltak és állnak vissza a frontvonalba, gyászolva elhunyt társaikat és hozzátartozóikat. Eközben látjuk: amit a járvány nem végez el, azt majd az új egészségügyi jogállásról szóló törvény megteszi. „Nagyon mély sebeket kaptunk az elmúlt hónapokban. A törvény preambulumában például az olvasható, hogy az orvosok milyen nagy szerepet vállaltak a járvány kezelésében. A szakdolgozókról egyetlen szót sem ejtett a jogalkotó, miközben 2020 az ápolók éve volt." (Dr. Balogh Zoltán, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók elnöke) Jó néhány hónap eltelt, mire hajlandó volt a kormány pénzt áldozni a személyzet tesztelésére. Megkésve, mert különösen a járvány elején a frontvonalban dolgozók megvédése lett volna a legfontosabb. Ha egy jól tervezett irányítási terv mentén cselekedtek volna, ma már nemcsak azt tudnánk, milyen összetételű és felkészültségű csapatokat lehet egymás után, két héten belül mozgósítani, hanem azt is, hogy mikor fogy el a hadra fogható erő. Akiket egyik pillanatról a másikra nem lehet pótolni, ilyen csak a kormány álmaiban létezik. Az átvezénylés feloldhatatlan etikai dilemma a személyzet számára. Mi legyen az otthon maradottakkal? Az eddig általuk ápolt, gondozott szülőkkel, nagyszülőkkel, a beteg családtaggal? Eközben a külföldi turista után siránkozó szállodásnak eszébe nem jut felajánlani egy kórház közelében szállást, étkezést a városba, településre átvezényelt dolgozóknak. A kormánynak meg hogy ezt finanszírozza. Az átvezényeltek saját erőből keresnek albérletet. A sarki boltban hideg élemet vesznek. A frontkatona magára maradt, a személyes és szakmai érzelmi viharaival. A napi munkára elfogy az ereje. A lövészárokban érezhette így magát egy katona. Elszigeteltség, stressz mindenütt. Hatalmas érzelmi kitettség. A fizikai megpróbáltatások mellett az erkölcsi kiégés, mert olykor minden tudás, erőfeszítés ellenére elviszi a járvány betegeket - sokszor a beszállítás után pár órával. Az ápoló azzal szembesül, hogy tehetetlen, miközben az idő szorít. A betegek hogylétéről való gondolkodás a pihenőidőben is feszíti, foglalkoztatják a nem megválaszolható kérdések. És nincs mindenre válasz és megoldás. Az intenzív osztályon nem pusztán a betegek, de az őket gondozó ápolók is nagyon egyedül vannak. A kommunikációt nehezíti a szkafander, a felszerelés, a védőmaszk, a beteg állapota. Bár az ápolók minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vesznek, hogy a külvilágba üzenjenek a betegeikről, de erőfeszítésük időben, térben, eszközben és illetékességük okán is behatárolt. Ne gondolják, hogy csak a hozzátartozónak hiányzik a beteg. Az ápolóknak is. Abban az értelemben, hogy akit ápolnak, annak arca, személyisége legyen. Számukra a szenvedő, levegőért kapkodó hang, a „segítsen nővérke" suttogás, vagy a gépek kattogása a lélegeztetett betegeket ápoló osztályon egy utópisztikus küzdőtér. „Néha, ha van egy perc, nézem, hogy hány éves, vagy a nevét, hogyan szólongassam. Ha fiatal, rákeresek az interneten, hogy lássam, kivel együtt harcolok a betegség ellen. Mert őt akarom látni. Megszólítani, hogy megy ez nekünk, és hogy nem hagyom magára. Hogy mellé álltam” –mondja egy ápoló. Mert az ápolók az eszméletlen, szólni nem tudó betegekhez is beszélnek. Ez az ő nagy tudományuk. Az ápolás. A túlélés csodája itt kezdődik. Őket tagadták meg a kormány és a Magyar Orvosi Kamara vezetői.   

Menekülés

Nem tudom, hogy 2022-ben jön-e a politikai földcsuszamlás, de kormány láthatóan már nem zárja ki ezt a lehetőséget sem. Tavaly a NER-közeli alapítványokba, cégekbe több száz milliárd forintnyi közpénz áramlott, miközben a kormány ügyelt arra, hogy törvényesség látszatát fenntartsa és sok-sok csapdát építsen utódjának. Ebben a sorba illeszkedik a nemzetinek mondott, valójában a 2011-ben államosított, de csak 2013 végétől működő mobilfizetési rendszer koncesszióba adása, amit egy múlt év végén sebtiben elfogadott törvénnyel indított el a Fidesz. Az államosítást megelőzően az autósok felár nélkül vásárolhattak sms-ben autópálya-matricát, meg fizethették parkolási díjukat, mert a cégek megoldották, hogy az költségek csökkenéséből származó hasznon hogyan osztozzanak. Igazi win-win szituáció volt, amibe belerondította kormány, és az államosítás után a fogyasztó megismerte a kényelmi felárat. Most, hogy közeleg 2022, hirtelen rájöttek, hogy ezt az államilag garantált üzletet érdemes lenne egy NER-oligarchának átadni nyolc évre. Erről alkottak törvényt a bátrak, a következő hónapokban pedig Rogán Antal miniszter eldönti, hogy melyik baráti cég viheti tovább az üzletet. A kormány persze előrelátó, és még egyet rúgott az önkormányzatokba: a törvény kötelezővé teszi, hogy az önkormányzati és az állami közlekedési, parkolási cégek csak a leendő koncessziós cégen keresztül értékesíthessék szolgáltatásaikat. Vagyis ha valaki 2022 után buszjegyet vesz vagy parkol, akkor a bevétel 10-20 százalékával támogatja kiválasztott NER-céget, miközben ma már teljesen természetes, hogy egy applikáción keresztül veszünk BKK-jegyet, és a közlekedési cég rendelkezik a befolyó forintokkal. A jövő a legkevésbé sem biztató. Mert lehet ugyan, hogy 2023-ban már nem lesz NER, de hogy még sokáig fizetjük őket, az biztos.