Előfizetés

Mi asszonyunk

Kis túlzással, de mondhatjuk, hogy ez egy magyar vakcina, amerikai pénz és magyar ész van benne. Büszkék lehetünk a tudós asszonyra, aki egy kisújszállási asszonyság egyébként, mint megtudtam – mondta a miniszterelnök, talán nem is sejtve, hogy magára vonja a fél ország haragját. Pedig, higgyék el, nem akart rosszat a mi emberünk (uraságunk). Csak – ahogy mindig – igyekezett mondatait faék egyszerűségűre csiszolni. Hogy minden magyar megértse, határon innen és túl. Hogy legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk. Itt van például ez a Pfizer – „azt hiszem, így kell mondani” – vakcina, aminek a fejlesztésében benne van „egy német prof is”, de azért főleg a magyarok érdeme, hogy a világ mégsem pusztul el. Avagy Nemes Magyar Papp Lajos Szívsebész szavaival: „a sötét világban az egész Földre kiterjedően, a vaksötét Európában lángot kell gyújtanunk, fényt kell sugároznunk!“  Sajnálatos módon éppen a Covid-vakcina kifejlesztése mutatott rá arra, hogy milyen távol vagyunk mi, magyarok a fény sugárzásától. Természetesen nem mentálisan, hiszen kutatóink világszínvonalúak, ki ne tudná, hogy tizenöt Nobel-díjast adtunk a világnak? Azt már kevesebben, hogy közülük tizenhárman már régen nem Magyarországon éltek, amikor megkapták a díjat, és mindössze egy volt, aki idehaza halt meg. Igaz, ő is inkább Berlinben helyezte el életműve darabjait. És Kertész Nobelje kapcsán sem az volt a fontos, mit gondolt rólunk, magyarokról, hanem hogy rajta keresztül az összmagyarságra hullik a dics és a fény. Mostanában a kisújszállási asszonyság kapcsán merül fel egy újabb magyar Nobel lehetősége. Pedig Karikó Katalin már 1985-ben, amikor kénytelen volt elhagyni az országot, is ugyanazon dolgozott, ami most az áttörést hozta meg neki és kutatócsoportjának. Akkor pénzhiány miatt kirúgták a szegedi kutató központból. De ő nem adta fel, Amerikában is évekig kutatott, sokszor került zsákutcába, de ment előre. Igaz, ehhez az is kellett, hogy fizessék a kutatásait. És a tévedéseit. Tudniillik az alapkutatások természete olyan, hogy száz ötletből legfeljebb egyből lesz „valami”, és az sem biztos. „Arra jutottunk, hogy ha maradunk, akkor valószínűleg panaszkodó, középszerű kutatók lettünk volna” – mondta Karikó egy interjúban. A miniszter pedig azt mondta: a cél az, hogy „minden, kutatásra fordított állami támogatás kézzelfoghatóan térüljön meg a magyar gazdaság és a magyar társadalom számára.” Értsd: ne panaszkodj, majd mi megmondjuk, mi a hasznos, te csak hozd a Nobelt! Csak az a bökkenő, hogy nincs az az állam, amelyik képes megmondani, melyik kutatásból lesz valami. És nem is dolga. Az állam, ha büszke akar lenni a kutatóira, csak egyet tehet: képességeihez mérten finanszírozza az alkalmazott és alapkutatásokat; olyan környezetet teremt, amelyben a kutatók inkább itthon szeretnének maradni, vagy ahová haza szeretnének jönni akár egy jobban felszerelt nyugat-európai vagy amerikai laborból is. Addig marad nekünk egy másik büszkeség: egy német cég Magyarországon gyártja majd az ampullát, amibe a vakcina kerül.  

Kinek higgyünk?

A gazdasági élet csúcsszereplői még a járvány okozta válság közepette is képesek kellemes meglepetést szerezni. Aligha gondolta volna bárki is, hogy Magyarország egyik meghatározó külföldi cégének vezérigazgatója hazájában olyan kijelentést tesz, miszerint nem tartja helyesnek az autóipar további állami támogatását. "A koronavírus-válság teljesen megfosztott bennünket a nyereségünktől. De ezt szinte minden vállalatunk - a gyártókat és a beszállítókat is beleértve - túl fogja élni. Nem így viszont a vendéglátóiparban és a rendezvényszervezők esetében, ahol nagyon sok cég végleg kénytelen lesz lehúzni a rolót. Ez egyszerűen tragédia. Az, hogy mi elveszítjük a forgalmunk tíz százalékát, az nem tragédia.” Egy meghatározó gazdaságkutató szerint ugyanakkor „a kérdés nem az, hogy lesz-e csődhullám, hanem hogy mikor. A munkaerőpiaci helyzet kedvezőtlenebb annál, amit a statisztikák mutatnak.” Mindez az óesztendő utolsó munkanapján hangzott el - Németországban. Szinte ugyanakkor, a már megszokott módon, a délutáni órákban jelent meg a 2020-as év végének talán legfontosabb kormányzati dokumentuma, a Pénzügyminisztérium (PM) makrogazdasági és költségvetési előretekintése az új esztendőre. S bár a pénzügyi kormányzat elmulasztotta korrigálni a tavalyi költségvetési törvényt – pedig csaknem egy esztendejük volt rá -, azért bátran belevágnak az ugyancsak átdolgozásra érett 2021-es tervezésébe: anélkül, hogy tiszta képük lenne arról, mire is alapozzák. Azt ugyanis legfeljebb a handabandázás körébe utalhatjuk, hogy - mint írják - 12 százalékos recesszió lett volna tavaly, ha a kormány nem védi meg a gazdaságot. Mivel konstruktív, végiggondolt védelemnek még a nyomát se lehetett felfedezni az elmúlt esztendőben, és ellenpróba egy be nem következett, még nagyobb visszaesés mértékére nincs, így elég elszörnyülködnünk azon, hogy a tavalyi év GDP-je 6,4 százalékkal zuhant 2019-hez képest. Idén, ha a PM jóslatai beválnak, 3,5 százalékkal növekedhetünk, vagyis valamivel több mint felét ledolgozhatjuk a bevallott veszteségnek. De jövőre – a választási évben – már csaknem a Kánaánban érezhetik majd magukat honfitársaink, hiszen 5,4 százalékos növekedés valósulhat meg, ami bizony a rendszerváltás utáni időszak rekordjának számítana. Az élet normalizálódásának, a gazdaság dinamizálásának feltétele azonban a kormány szerint korántsem a beruházási aktivitás felfuttatása vagy a részben rejtett munkanélküliség érzékelhető csökkentése lenne, hanem a járvány vakcinákkal való tartós visszaszorítása. (Már csak használható oltási terv kellene hozzá.) S az is alighanem örök rejtély marad, hogy melyek „a munkaalapú társadalom építésének vívmányai”, amelyeket meg kell őrizni. Talán csak nem az, hogy sikerült makacsul ragaszkodnia a kormánynak az álláskeresési járadék lehetetlenül rövid időtartamához? A többnyire optimista Németországban csődhullámtól, a munkanélküliség növekedésétől tartanak. Ezúttal (is) érdemes a magyar gazdaság hopmestereinek vigyázó szemüket Berlinre vetniük.

Elodázták

Végig kívülállóként szemlélte a kormány az év végén a munkáltatók és a munkavállalók érdekképviselti szervezetei között menetrendszerűen zajló egyezkedést a minimálbérről és a garantált bérminimumról. Meg is lett az eredménye. Megegyezés híján az utolsó pillanatban egy rendelettel áttolta az egész problémahalmazt az idei évre. Nem tudni, segít-e valamit az időnyerés, ugyanis idő eddig is volt elég az egyezkedésre, hiszen öt fordulót is tartott e témában a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma, és már a harmadik táján eljutottak arra a pontra a munkáltatók és a szakszervezetek, ahonnan segítség nélkül nem igazán tudnak tovább lendülni. A távoli, 0 százalékos ajánlatról és a 10 százalékos béremelési kívánalomról mindenki tudta, hogy csak amolyan lövés a startpisztolyból, majd araszolással a munkáltatók eljutottak a 3 százalékos, a várható infláció mértékével megegyező ajánlatig, míg a szakszervezetek egészen 5 százalékra engedték le elvárásaikat. A mögöttes érvek alapján egyértelművé vált, hogy ez nem játék a számokkal, hanem kemény alku az egyes szervezeteken belül is. A munkáltatók többször hangsúlyozták: amikor zuhan a gazdaság, a bármilyen béremelés is luxus. A dolgozók képviseletében szóló  három konföderáció pedig éppen az egyre nehezebb megélhetéssel, a keresetek értékvesztésével indokolta emelési elvárását. A kormány eddig minden évben eljátszotta, hogy rajta nem múlik a megállapodás, és első körben a piaci szereplőkre bízná azt. Amellett, hogy az állam a legnagyobb foglalkoztató, ilyenformán nem lehet semleges már a tárgyalások során sem, különös felelősséggel tartozik a sikert illetően azért is, mert a béremelésnek kereteket adó feltételeket a kabinet szabja meg. Most is legalább jelzést vártak volna a szociális partnerek, hogy az adó-, illetve a foglalkoztatási terhek sokszor hangoztatott csökkentésében lesz-e az idén előrelépés. A kormány viszont csöndben maradt. Úgy tetszik, nem a partnereinek, hanem önmagának adott időt, amikor rendeletet hozott a tárgyalások hosszabbításáról.