Paár Ádám;
pártok;szövetségek;
2021-01-08 07:04:00
Manapság sok politológus elkerülhetetlennek látja, hogy Magyarországon – hasonlóan a világ több mai és egykori államához – gyakorlati kétpártrendszer jöjjön létre: egyik oldalon a Fidesz, a másik oldalon egy mega-baloldali (szociáldemokrata?) párt/pártszövetség részvételével. Hogy a liberálisok és zöldek hogyan férnek bele ebbe a keretbe, az szőnyeg alá söpört téma, ahogyan a „harmadik oldal” szerepére törekvő konzervatívok létezése is.
A „harmadik”, „negyedik”, „ötödik” stb. „oldalak”, pártok általában mindig zavaró szereplőnek tűnnek két versengő fél szemében. Ám el kellene fogadni, hogy a világ sokszínű, és nincs csupán kétféle recept. Az alábbiakban történeti példákon keresztül igyekszem bemutatni, miért nem egyedüli út a kétoldali blokkosodás. Hogy érthető legyen: nem a 2022-es választásra formálódó ellenzéki szövetkezésről szól ez a cikk. Hanem arról, hogyan nézzen (illetve ne nézzen) ki a pártrendszer legkésőbb 2080-ban. Mert ha a pártrendszer figyelmen kívül hagyja a társadalom természetes tagoltságát, akkor sok ma is létező jelenség újratermelődhet.
Kezdjük először az eszmei tagoltsággal. Mégiscsak eszmék, világfölfogások vitatkoznak a politikában. Ha nagyon leegyszerűsítjük az eszmetörténeti előzményeket, akkor legalább három nagy eszmei hagyomány alakult ki a fölvilágosodás, mások szerint a „megkettőzött forradalom” (az ipari és a francia forradalom) korszaka óta: a liberális, a konzervatív és a szocialista-szociáldemokrata hagyományrendszer. Nyilván akadémikus vita témája lehetne, hogy az anarchista és zöld értékrendek mennyiben képeznek önálló, az első háromtól külön eszmei tradíciót, hiszen bizonyos értékek révén kötődhetnek bármelyikhez a fönti három hagyományból.
Emellett érdemes figyelembe venni, hogy a világban olyan újfajta – illetve sokszor nagyon is régi – problémák jelentkeznek, amelyek meghaladják a mai egyszerű „jobb-bal” ellentétet: a népességrobbanás, a mezőgazdaság és élelemtermelés válsága (amelyre az indiai parasztmozgalmak hősiesen hívják föl a figyelmet), a globális fölmelegedés együttesen fölülírják a klasszikus ellentéteket, és fölértékelik a zöld pártokat, mozgalmakat. Bár ezek se tudnak csodát művelni, hiszen lokális léptékűek egy globális korban.
Ám nem véletlen, hogy a nagy pártok politikusai kezdik zöldre festeni a zászlaikat. Ami a XIX. század elején, a romantika korában az ifjúságnak a nemzeti kérdés volt, az ma a Föld sorsa. A mai kor Napóleonja a globális fölmelegedés, és a vele szembeni népi háborús ellenállás Greta Thurnberg hangján szólal meg. Az „uralkodók”, jelen esetben a politikusok ma sem tudnak mást kitalálni, mint hogy – fantázia híján – a „zöldség” mögé meneküljenek. Mit tehetnének mást? Látják, hogy szavazóik egyre érzékenyebbek erre a témára, tehát nekik is érzékenyebbnek kell lenniük. Mindezek miatt botorság lenne egy zöld mozgalom szerepét alulbecsülni. Önmagában ez is ellenérv a blokkosodással szemben.
De a kis vagy közepes méretű liberális pártokat is kár temetni. A liberalizmusról tévesen mondják, hogy egyéniségközpontú. Valójában társadalomközpontú. A liberális pártok mindig az alkotmányos államért, a jog uralmáért küzdöttek. Ez a misszió a klímakatasztrófák, klímamenekülések és a munkahelyek átalakulásának korában szintén aktuális lesz. A liberálisokra várhat a feladat, hogy megvédjék az eddigi emberi jogokat a technokrácia előretörésével szemben.
Mint látható, a kicsi zöld és liberális pártok egyaránt rendelkeznek olyan érdemekkel, amelyek a jövőben feladatot tartogatnak számukra. Viszont ahogyan lehetetlen, hogy e pártokat a nagy jobb- és baloldali blokkok teljesen magukba olvasszák, az is lehetetlen, hogy a zöldek és liberálisok váljanak a két pólussá. Kívánatos sem lenne ez, hiszen számos kérdés van (pl. a nemzeti kisebbségek sorsa, a társadalombiztosítás védelme), amelyekben pedig konzervatív vagy szocialista töprengés szükséges.
S miután beláttuk a jelenre és jövőre vonatkozóan a blokkosodás lehetetlenségét, nézzük meg a kérdést történetiségében! Gyakran hivatkoznak arra, hogy a klasszikus Westminster-modell két állama, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia milyen jól működik. Az USA példájának inkább riasztónak kell lennie: a Trump-Biden verseny rámutatott a kétpártrendszer válságára. Másrészt számos amerikai párt létezik, és egy marylandi lakost nem feltétlenül az érdekel, melyik pártból jön az elnök, hanem az, melyik pártból jön a kormányzó, a szenátor vagy a polgármester. Nagy-Britanniában is vannak és voltak pártok a két mindenkori váltópárt, a Konzervatív Párt és a Munkáspárt (korábban a Liberális Párt) mellett.
A Cambridge-i kémek című film egy jelenetében az egyik egyetemista azt mondja a másiknak: csak két választás van, a kommunisták vagy a fasiszták. Mondja ezt az 1930-as évek Angliájáról. Igaz volt ez? Haladjunk jobbról balra a korabeli brit pártkínálaton: Konzervatív Párt, Liberális Nemzet, Liberális Párt, Nemzeti Munkáspárt, Munkáspárt. S ha valaki még mindig elégedetlen a periférián, szavazhatott valamely skót, északír, walesi regionális pártra. Ahol legalább nyolc lehetőség van, ott túlzó vélemény, hogy csak két szélsőség között lehet választani. Csúnyábban fogalmazva: manipuláció, hazugság.
Sajnos a kétpártrendszerből gyakran származik egypártrendszer, oly módon, hogy a társadalom tagjai, főleg a helyüket nem találó fiatalok, a középosztálybeliek, a közalkalmazottak, a szervezett munkások és lázadó hajlamú értelmiségiek – egyszóval a legkönnyebben mobilizálható, egyúttal legsérülékenyebb státuszú rétegek – protest érzülettől fűtve szavaznak egy harmadik, magát frissnek, tisztának kikiáltó erőre. Nincs annál könnyebb egy párt számára, mint rámutatni két blokk több évtizedes váltógazdálkodására. Szinte reménytelen, hogy két blokk tisztán maradjon a korrupciótól 40-50 év hatalmi monopóliumát követően.
Erre a legjobb példa Venezuela. 1958-ban a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták megkötötték a Pacto de Puntofijo (Biztos pont paktum) néven elhíresült megállapodást. Ennek értelmében a két párt egymást váltotta a hatalomban. A paktumpolitika előnye az volt, hogy a hadsereget távol tartották a hatalomtól, így Venezuela elkerülte a több latin-amerikai országra ekkoriban jellemző katonai diktatúrát. A hátránya viszont az volt, hogy a két párt elkényelmesedett a hatalomban. Hiszen a paktumpolitika védte őket egy harmadik fél kihívásától.
Ez működőképes modell volt mindaddig, amíg a gazdaság nagyjából stabil lábakon állt. Addig tartott a Pacto de Puntofijo, amíg az 1980-as években a venezuelai gazdaság válságba nem került. Az El Caracaso néven híressé vált lázadássorozat megrengette a kormányt. A hadsereget hosszú idők óta először kellett bevetni. Egy reményteljes ifjú ezredes, Hugo Chávez megtagadta, hogy bevessék a tüntetők ellen. Ezzel kezdődött a politizáló katonatiszt népszerűsége.
1999-ben érett be a gyümölcs: Chávez az Ötödik Köztársaság Mozgalom jelöltjeként megnyerte az elnökválasztást. Negyven év után a Pacto de Puntofijo rendszere megbukott. Chávez uralma alatt történtek valós eredmények, így a szegénységi ráta 54 százalékról 24 százalékra zuhant, a mélyszegények aránya pedig 72 százalékkal csökkent. Idővel a rendszer regionális szinten is reklámozta magát. 2008-ban megszervezték a Dél-Amerikai Nemzetek Unióját, majd 2011-ben a Latin-Amerikai Államok Közösségét. Mindez nem következett volna be, ha a paktumpolitika nem betonozza be a két pártot, és azok nem kényelmesednek el a hatalomban.
A fenti példák alapján látható, hogy a blokkpolitikának legalább annyi kára van, mint haszna. Egyfelől kiszámíthatóvá teszi a pártpolitikát, stabil kormánytöbbséget eredményez, másfelől a nagy pártok elkényelmesedéséhez, az ideológia kiüresedéséhez, gondolatszegénységhez és a „kéz kezet mos” mentalitás terjedéséhez vezethet, s mindezt akár antidemokratikus erők kihasználhatják. Blokkok helyett laza szövetségekre van szükség, melyben a pártok nem oldódnak föl, nem veszítik el egyedi eszmei vonásaikat.
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa