Előfizetés

Orbán és takarója

Csillag István
Publikálás dátuma
2021.01.09. 17:00

Fotó: Népszava illusztráció
Orbán és csapata 2020-ban a gazdasági és társadalmi élet minden szférájában és minden szintjén váratlan konfliktusos helyzetek sorozatával találta szemben magát.
Ebben az írásban nem Takaró Mihályról, a szabad polgári szemléletű irodalomtörténet esküdt ellenségéről írok, hanem arról: miért nem veszi észre az ellenzék, hogy Orbán Viktor a nehéz, szorult helyzetekben takarót, spanyolfalat használ, ami mögé el tudja rejteni a számára sokkal nagyobb fenyegetést jelentő összecsapásokat, és miért veti rá magát az Orbán által odadobott gumicsontra, lett légyen ez Soros-válaszcikk, az EU költségvetés vétója, vagy a Demeter-ügy?
Ha Orbán ismerné, akkor a 2020-as nehézségek hatására fel kellett volna idéznie magában a nürnbergi főügyész, Jackson vádbeszédének lényegét: „egy csapat bűnöző összeesküvéssel ellenőrzése alá vonta az államot”. Kormányzásának 10 éve alatt minden évben voltak megoldhatatlannak látszó helyzetek, leküzdhetetlennek látszó ellentmondások. A tavalyi év azonban egy kicsit más volt, mint a többi, mert külső és a belső feszültségek sora torlódott egymásra.

Feszültségek kívül…

Orbán és csapata 2020-ban a gazdasági és társadalmi élet minden szférájában és minden szintjén váratlan konfliktusos helyzetek sorozatával találta szemben magát. A világ minden országát, így hazánkat is felkészületlenül érő koronavírus-járvány pillanatok alatt szertefoszlatta Orbánnak azokat a mámoros terveit, hogy a gyors gazdasági növekedés, az egyre javuló foglalkoztatási adatok és a bővülő jövedelmek hátán újra könnyedén elérheti a minősített többséget a 2022-ben esedékes választásokon. Nem elég, hogy a járvány és az ellene folytatott védekezés, főleg pedig a pandémia felgyorsulása elleni eszköz, a gazdasági élet hibernálása (lockdown) megállította a növekedést, de az egyre keserűbb realitások arra ébresztették rá, hogy a Covid-válság utáni kilábalás sem gyors nem lesz, sem nem ölt V-alakot. Igaz, a járvány nem csak Orbán terveit és vágyait kérdőjelezte meg, de legfontosabb szövetségesének, Trumpnak a bukásához is elvezetett, ami Orbán helyzetét nem könnyíti. Ráadásul Trump várható távozása miatt az Európai Unióban is új erőre kaptak az illiberalizmussal, az európai adófizetők pénzét immár 10 éve zavartalanul markecoló orbáni populizmussal szembeni kritikus erők. Az Orbán-rendszer nem csak a „széplelkű” kékharisnyák és liberális selyemfiúk ellenszenvét érdemelte ki a sajtószabadság szétzúzásával, a szabadságjogok, köztük a tiszta választások megcsúfolásával, a befolyásmentes bíráskodás beszorításával, az alkotmányosság csorbításával, egyszóval a jogállamiság sárba tiprásával, hanem a józan nyugat-európai adófizetőket képviselő kormányokat is. Nekik elegük lett abból, hogy az uniós csalás vizsgáló szerv (OLAF) statisztikái szerint az orbáni Magyarország lett Európa első számú csalója, amit a szervezettség, a folytatólagosság és az állami vezetőkkel való szoros együttműködés jellemez. E tényezők miatt vált fontossá, hogy az európai adófizetők pénze ne az európaiság értékeit, a jogállamiságot szétrontók zsebét gazdagítsa, s ezt megakadályozandó a brüsszeli pénzek átutalását előzze meg egy alapos vizsgálat, ami a jogállami intézmények működését veszi célba. Ez az igény éppen nyáron, a következő hétéves (2021-2027) uniós költségvetés, illetve a járvány hatásainak enyhítésére létrehozandó újjáépítési és helyreállítási terv elfogadásakor támadt fel az európai képviselőkben. Ez elől az Unió vezetői sem térhettek ki, ezért fogadták el a nyáron – igaz még nem a legrészletesebb szabályozással – az európai jogállamisági mechanizmus követelményét az irdatlan uniós pénzek folyósításához. Az Európai Néppárt vezetői, elsősorban Angela Merkel két éve söpri a szőnyeg alá az Orbánnal szembeni fellépést sürgető, belső szakadással fenyegető kritikákat, félve a Néppárt végzetes meggyengülésétől. Az Európát megrázó és hatásaikban egymásra torlódó események: a 2008-as válság, a Brexit miatti bizonytalanság, a járvány miatti súlyos gazdasági helyzet kihívásai közepette, amit Orbán „kardozása” csak súlyosbított, a kompromisszumok robotosaként Merkel mégis elfogadtatta Orbán és Kaczyński megfékezésére a jogállamisági mechanizmust. Új vonás, hogy a politikai megszólalások mellett először emelte fel a hangját a magyar és a lengyel uniós bomlasztással szemben a „Tőke Központi Bizottsága” , amikor az ezekbe az országokba befektető német cégek erős figyelmeztetést küldtek Orbánnak. A magyar kormányfő (és partnere Kaczyński) jól tudja, hogy a Néppárttal lehet, de a tőkével nem illik fasírtban lenni. Orbán és Putyin szövetségében is gyülekeznek a viharfelhők. Putyin nem fogja tétlenül nézni, hogy a Roszatom számára szerzett üzlet, Paks2 nagyon lassan halad, vagy hogy Orbán nem hitelesítette az otthon is kétségeket ébresztő orosz Covid-vakcina, a Szputnyik V magyarországi alkalmazását.

Feszültségek belül...

A belpolitikában a járvány kitöréséig Orbán minden belső alkotmányos ellenőrzést kikapcsolt, hátát a – kénye-kedve szerint módosítgatott – „gránitszilárd” Alaptörvénynek és a helyzethez folyamatosan igazított választási eljárási törvénynek vetve, kényelmes fölénnyel irányította a közpénzek áramlását hívei zsebébe. A 2019-es önkormányzati választások megrázkódtatását semlegesítve tavaly sikeresen szigetelte el az egymással néhány nagyvárosban szövetségre lépett ellenzéket. Sőt, eleinte úgy látszott, hogy sikerült éket verni közéjük, akadozik a városok összefogása is. Orbán lassú, de határozott kiszorító harcmodorának eredményes előrehaladását azonban egyetlen és váratlan, a diákok által kirobbantott spontán ellenállás, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) elfoglalása megtorpantotta. Pedig nem ez volt az egyetlen túltolt bicikli, hiszen ilyen lehetett volna a Magyar Tudományos Akadémia kiherélése, a tudományos kutatási pénzek önkényes újraosztása, a budapesti színházak lerohanása, illetve a többi „magánosított” felsőoktatási intézmény, így a Corvinus, vagy a Moholy Nagy Művészeti Egyetem átalakítása. Ezeknél az ügyeknél egyszerre alkalmazták Orbán sameszei a bot és a répa (a büntetés és az ösztönzés) eszközeit, a többi egyetem megerőszakolásához még jutott némi vazelin is, nem csak Orbán "Vaszilijeinek" az erőszakossága. Az ellenzék is, a városvezetők is, meg az MTA vezetői is kompromisszumkészek voltak, az SzFE esetében azonban az orbáni hatalom a vazelint "Vaszilij" sáros parasztcsizmájával váltotta fel, és így a diákoknak nem volt hová visszavonulniuk. A diákok leleményessége újraélesztette az ellenzék együttműködési készségét, vezetőik ennek megfelelő ki- és bejelentéseket is tettek, és ez azt jelezte Orbánnak, lehet, hogy nem lesz elég a fenyegetések sorozata, a választási eljárás újra- és újraírása, a kormánypropagandába ömlő tízmilliárdok végeláthatatlan tömege. Meg kell állítani a hangulat átfordulását, ezért a közvéleményt új gumicsontokkal kell etetni, hogy abba a médiatérbe kerüljön, ahol ismét megtanulhatja: ki az úr a háznál.
A járvány és a gazdasági következmények kezelésében mutatkozó teljes felkészületlenség igazán kiélezi a feszültségeket. Sem az egészségügyi rendszer felkészítése, sem a járvány elszabadulását a gazdasági leállással fékező intézkedések nem mutatták egy felelős, a polgárok életét és biztonságát megőrizni kívánó kormányzat képét. Az egészségügyben semmi sincs előkészítve, csak a hullákkal borított csatatér, nincs korlátlanul és ingyenesen hívható, a megbetegedés minősítését, azonosítását elősegítő listázott kérdéseket (checklist) beolvasó zöldszám. Nincs megszervezve, hogy a telefonazonosítást követően a Covid-gyanús beteg megkapja az időpontot, hová mehet szinte azonnal tesztelni, ahol várakozás nélkül (max. 10 perc) sorra kerül és az eredmény is 24 órán belül rendelkezésre áll, hogy azután a további menetre, a betegút kijelölésére legyen eligazítás. Nincs nagyszámú tesztelő sátor, az értékelő kapacitások megsokszorozása elmaradt, a rögtönzött vizsgálóhelyek (pl. véroxigén-szintet mérő laborok, mozgóröntgen helyek stb.) hiányoznak. Nincs járványpótlék az erejük megfeszítésével dolgozó orvosoknak, nővéreknek, asszisztenseknek, szociális munkásoknak - ehelyett az első hullám végén kegyet gyakorolva ígértek nekik jutalmat. 

Sajnálják a pénzt

Megijedve a második járványhullám tömeges megbetegedésétől látszólag elfogadták a Magyar Orvosi Kamara béremelési javaslatát. A derűs hétvégi megegyezést követő hétfőn azonban levetették álarcukat, kiderült, hogy a béremelés a következő évre halasztott kamu volt, helyette az egészségügyben dolgozókat még novembertől katonai irányítási viszonyba kényszerítették. A járvány második hullámának a tetőzése idejére ezzel nem csak a bizonytalanságba taszították az orvosokat, hanem a másodállások megszüntetésével az alapellátást (háziorvosok, szakrendelők) is veszélyeztetik. Ez a húzás önmagában is katasztrofális mértékben növelte a feszültséget, főleg azzal együtt, hogy a hiteles információk áramlását elzárják, ezért a kórházakat rendőri-katonai irányítás alá vonták. A bizalmat építő hiteles információk szolgáltatása helyett a folyamatos korrekcióra szoruló félretájékoztatás ömlik a válságtörzs szájából. Nem csak az életfontosságú egészségügyi szervezésre sajnálták a pénzt, de ez a fukarság volt a jellemző a jövedelmüket, bevételüket, vagy a foglalkoztatottságukat elvesztők részleges kárpótlása, a nehéz hetek túlélésére szolgáló pénzügyi segítség megadásának a terén is. Amit azonnal végrehajtottak, lenyomtak a bankok torkán, az a hitelmoratórium, hogy a kikölcsönzött pénz aktuális törlesztőrészleteire mindenkinek adjanak moratóriumot, és csak annak tegyék lehetővé, hogy maga döntsön a pénzügyi helyzete kezeléséről, aki nagyon ragaszkodik a változatlan feltételekkel történő fizetéshez. Miért volt erre szükség? Mert így nem derült ki, hogy a nyakig eladósodott NER-lovagok, vagy az orbáni udvartartás oligarchái már egyre nehezebb feltételekkel jutnak kölcsönökhöz, a moratórium elrendelésével nem vált égbekiáltóvá, hogy csak Orbán zsoldosai kaptak az adófizetők és a betétesek pénzén könnyítést, hanem ennek elleplezése érdekében mindenkit erre kényszerítettek. Ennél sokkal fontosabb lett volna, ám elmaradt, a munkanélküli segély időtartamának és összegének a megemelése – akár csak ideiglenesen is -, ami köztudott, hogy a legrövidebb és az egyik legalacsonyabb Európában. Alig folyósítottak pénzt azoknak a munkáltatóknak, akik nem küldték el a dolgozóikat (Kurzarbeit), nem emelték meg az önkormányzatok segélyalapját, hogy a szegények és ellátás nélküliek számára szervezzenek szolgáltatást. Sőt, elkezdték megcsapolni az amúgy is kivérzett önkormányzatokat, miközben újabb és újabb tervekkel állt elő Orbán második számú verőlegénye, a kereskedelmi kamara elnöke, hogy további ötleteivel kivéreztesse az ellenálló polgármestereket. A járvány második hullámának megérkezésekor Orbán és csapata lassan valamennyi biztosítékot kiverte, de ez mind semmi.

Amit semmilyen takaró nem rejthet el

A járvány miatt bevezetett veszélyhelyzeti kormányzást kihasználva bőven jutott pénz Orbánnak és a vele bűnszövetségben az államot megszálló társainak, hisz az Orbán-kormány nem sajnálta az adófizetők pénzét olyan „életfontosságú” célokra, mint a foci, a haveri szállodabővítés, a fegyvervásárlás, az űrhajózás, vagy az adriai kikötő. A kormány nem csak elherdálja a mondvacsinált gazdaságvédelmi alapban az adófizetőktől összegyűjtött pénzt, hanem egyenesen olyan célokra költi, amelyeknek semmi közük nincs a Covid-veszély elhárításához, mint például sportlétesítmények (ld. Bozsik Stadion, vagy a Nemzeti Korcsolyázó Központ) építése, a honvédség beruházásai, vagy az Eiffel Műhelyház, a Budapest-Belgrád vasútvonal építése, vagy a kerékpárfejlesztés ügyei. Ugyanezt mondhatjuk el a demokratikus közéletet is kockáztató módon (ld. a pártok pénzeinek az átcsoportosítása) létrehozott Járványvédelmi Alap felhasználásáról is. Igaz ugyan, hogy ennek egy részét legalább egészségügyi célokra költötték - az egészségügyben dolgozók havi félmilliós jutalmára, vagy a feleslegesen és irtóztatóan drágán, a haveri csatornákat gazdagító módon beszerzett lélegeztetőgépek árának a kifizetésére. De bőven jutott kormánypropagandára is, hiszen a nemzeti konzultáció keretében először milliárdokért megkérdezték a lakosságot, hogy fontosabb-e a gazdaság (a pénz) az életnél, hogy előkészítsék a kijárási korlátozás és a gazdaság hibernálását előidéző többi intézkedés feloldását. Amikor azután a lazítás hatására szeptembertől berobbant a járvány, félelmükben utcára küldték golyóálló mellényben, gépkarabéllyal a rendőröket és a katonákat, nyilván a Covid elleni harcra. Orbán a járvány első hullámának a végétől, májustól a kormánypropaganda minden csatornáján a hazai turizmus fellendítésére költött el reklám-milliárdokat. Felszólította a „magyarokat”, töltsék itthon a nyarat, ezzel a balatoni szállodákba fektető haverjai zsebét kezdte tömni, nehogy vendég híján csődbe menjenek. Ebben nem csak az volt a bosszantó, hogy maga és haverjai az Adrián verték el „jól megszolgált” keresetük millióit, baráti hajókon (ami önmagában is az összeférhetetlenség teljes feladása és a „bor és víz ” prédikálásának a minősített esete), hanem a példamutatás teljes hiánya. Orbán ezzel azt üzente: nem kell itt félni, nem kell védekezni, nem kell nyilvános helyen, zárt térben maszkot viselni, mert „legyőzte a járványt”. Ahogy a nyár véget ért, úgy kezdett leolvadni orcájáról az elégedett, széles mosoly és csapott át félelmet gerjesztő fenyegetéssé, azt hitte ugyanis, hogy ezzel a mindennaposan bejelentett szigorítással elterelheti a figyelmet, hogy semmi sincs megszervezve. Sőt. Az adófizetők pénzén el nem végzett állami felkészülés ebben az esetben nem más, mint bűnszövetségben, folytatólagosan elkövetett háborús fosztogatás.

A vétó, mint ELTAKARÓ

Orbán bejelentette, hogy meg fogja vétózni, hogy az Európai Unió következő hétéves költségvetésének és a járvány utáni európai újraindítási terv pénzeszközeinek a felhasználását az európai jogállamisági mechanizmus elfogadásához és ennek vizsgálatához kötik. A vétó – éppen amiatt, mert az egymással összehangolt három uniós intézkedést: a következő hét év költségvetését, a járvány miatt megbénult Európa újraindítását szolgáló csomagot és az ezekben foglalt pénzeszközök felhasználásának az ellenőrzését prevenciósan szolgáló jogállamisági mechanizmust együtt érinti - nem csak a magyar, hanem az európai közvélemény figyelmét is felhívta magára. Ez a lengyelekkel összehangolt blöff azonnal elvonja a közönség figyelmét azokról a külső és belső feszültségekről, mint a magyar kormány járványügyekben tanúsított teljes felkészületlensége, amelyekről az előzőekben írtam. RÁTAKAR a belső feszültségre és így gumicsontot dob ellenfelei szájába. Hasonló okok miatt írt Orbán válaszcikket Soros Györgynek a Project Syndicate-nél megjelentetett írására, amelyben nem csupán visszautasítja Sorosnak az európai képviselőkhöz intézett felszólítását, hogy védjék meg Európát, az európai értékeket a vétóra készülő magyar és lengyel illiberális kormányoktól, hanem Sorost, mint egy nemzetközi – alig titkoltan antiszemita hangsúllyal megbélyegzett (spekuláns) - hálózat fejét jelöli meg, akivel szemben meg kell védeni a nemzeti értékeket és érdekeket. Orbán belső feszültségeket a közönség szeme elől eltakaró lépéseit, amelyek saját hatalmának megóvása érdekében a fasisztoid mutáció (ld. Ungváry Rudolf) számos jellegzetességét is mutatják, jócskán túllihegte Demeter Szilárd már igazi náciként közreadott megszólalásában. Demeter – valószínűleg nem külső parancsra, hanem – belső lelkiismerete szavára hallgatva és a kocsmai körben szokottak szerint emlegette a mai Európát Soros György gázkamrájaként. Persze ő is számított a felháborodásra - ahogy gazdája, Orbán a vétó és Soros elleni véleménycikke miatt –, de ő nem haszonelvűségből vette elő magából a nácit, hanem mert már nagyon kikívánkozott belőle. Elérte, hogy az ellenzék és az értelmiség ne azzal foglalkozzon, amivel kellene, hogy értelmetlenül halnak meg százával az emberek hazánkban a vírustól, hogy a kormány semmit sem tesz a járvány megfékezése érdekében, hogy a kabinetnek nincs szándéka és nincs már eszköze sem a járvány következményei miatt állásukat és jövedelmüket vesztettek megsegítésére, hogy visszaélve a veszélyhelyzet miatti felhatalmazással lapátolja haverjai zsebébe a milliárdokat, és a legnagyobb gazdasági kockázatot vállalva rohan a pénzügyi összeomlás felé. A blöffsorozat láthatólag itthon eredményes volt. Orbán végül – az európai adófizetők pénzére ácsingózva – a nagy testvér, a lengyelek nyomására elállt a vétótól, sőt látszólagos győztesként elérte, hogy a korrupt rendszerét leleplezni képes jogállamisági mechanizmus alkalmazását az Európai Bíróság megállapító véleményére várva kitolják. A hazai feszültséget külföldre exportálva magára irányította a figyelmet. A vétó bejelentésének felfokozott várakozási idejét Orbán majdnem elbukta, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a várakozási idő sem telt unalmasan, hiszen Szájernek a drogos szexpartiról történt gyáva, becstelen és dicstelen menekülése egyetlen pillanat alatt levette a napirendről mind Orbán Sorosnak adott válaszát, mind Demeter megszólalását. Az ellenzék pártjai ahelyett, hogy naponta álltak volna ki a járvány és a gazdasági következmények elégtelenségét hangoztatva, egymásnak adva a szót, hogy mindenki láthassa, az összefogás már a gyakorlatban is működik, bedőltek a blöffnek, és a vétó bejelentését követő helyzetről beszélnek. A járvány a 100 ezer főre jutó halottak számában világosan mutatja, hogy leszakadtunk a visegrádiakról, vagy a nyugati országoktól, hiszen Bulgáriával, Szerbiával együtt nálunk heti 25 fölötti az átlag, míg Szlovákiában, Csehországban és Nyugat-Európában 10-15 közötti, illetve 10 alatti. A járvány egyre több halottat, egyre több munkahely elvesztését, egyre több munkanélkülit követel. Orbánt bármelyik utcagyerek leleplezhetné: „Meztelen a király!” A vezérnek a kivívott nagy győzelmen kívül nincs mivel takaródzni - hacsak Szájer pucérságát nem akarja maga is átvenni, ami tudna némi meglepetést okozni úgy az ellenzék, mint hívei soraiban -, az ellenzék mégsem kezdett együttes akcióba. Pedig legalább két oka is volna erre: az elégtelen válságkezelés és az Unióból történő kilépéssel való fenyegetés. Az ellenzék és a magyar értelmiség mégsem rántotta le a takarót Orbánról, ahogy azt a lengyel értelmiség, ellenzék több tízezres aláírásgyűjtéssel a saját, vétóval fenyegető kormányával szemben megkezdte. Milyen takaróba fog kapaszkodni az ellenzék, amikor kiderül, hogy Orbán a legmélyebb válság felé sodorja hazánkat?

Legyünk konformisták?

Karikó Sándor
Publikálás dátuma
2021.01.09. 13:43
Szent Pál megtérése
Fotó: Giordano Nancy / La_conversion_de_Saint_Paul_Giordano_Nancy
Vitatkozhatunk Castoriadis állításán, hogy tudniillik a modern történelem legkonformistább szakaszát éljük, ám abban biztosak lehetünk, hogy a konformitás aktuális társadalmi jelenség. Olyan probléma, amely már önmagában izgalmas, nem beszélve arról, hogy a politikában, a közéletben, nem ritkán a társadalomtudományokban (kiváltképp a szociológiában és a szociálpszichológiában) komoly vitákat, heves indulatokat és zavart keltő téveszméket, netán előítéleteket vált ki. Könnyű belátnunk, hogy a konformitás (mint folyamat) és a konformizmus (mint ideológia) fölöttébb bonyolult és nem kellően tisztázott fogalom. Az alábbiakban a sokféle nézet közül hadd emeljek ki három markáns, közszájon forgó félreértést, amelyek, sajnos, bizonytalanná teszik a fogalomhasználatot, a vele kapcsolatos megítélést pedig megalapozatlanná szegényítik.
A kaméleonszerű alkalmazkodás
A leginkább szemet szúró álláspont szerint a konformitás a puszta alkalmazkodás fogalmával azonos. Konformista az, aki minden további nélkül igazodik valamihez vagy/és valakihez. Miután a társadalom működése szükségképp megkívánja és feltételezi, hogy az egyes állampolgárok alkalmazkodjanak az alapelvekhez és –normákhoz, ezért az így felfogott konformitás egyáltalán nem negatív megnyilvánulás, hanem egyszerűen az élet velejárója, amely a társadalom és az egyén kölcsönös érdekén nyugszik. A konformitás és az alkalmazkodás megfeleltetése azonban nem igazolható – sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Az utóbbival kapcsolatban csak annyit, ha ez így lenne, akkor a mindenkori társadalom a konformista tömegek kizárólagos jelenlétével lenne egyenlő. Ami nonszensz, hiszen egy adott társadalomban nemcsak konformista emberek léteznek. Az elméleti szempontot látva pedig azt kell felismernünk, hogy az emberi alkalmazkodás nagyon is sokrétű, összetett, és a különféle egyszerűsítések, átgondolatlanságok helyett a differenciálódás útját-módját indokolt megtalálnunk. Anélkül, hogy érintenénk a szaktudományos vizsgálódások fontosabb eredményeit, célszerű és kívánatos a klasszikussá váló társadalomelméleti és filozófiai mondanivalót felelevenítenünk. Kibontakozik egy határozott, koherens egésszé összeálló felfogás. Eszerint a konformitás nem az általában vett alkalmazkodás jelentésével azonos, hanem annak csupán egy sajátos, mégpedig egyértelműen torz formájával. Ahogyan igen korán (a XVIII. század eleje) William Penn, amerikai gondolkodó írja: a konformitás olyan polgári erény, amelynek a szabadság elvesztése az ára. Vagyis létezhet az alkalmazkodásnak egy olyan tartománya, melyben az egyén az igazodása során lemond saját önálló gondolkodásáról, döntéséről, magatartásáról. Az Én elsüllyedése az Akárkiben – fűzi hozzá E. Fischer, a XX. századi osztrák kutató. Konformista az, aki lemond önállóságáról, szuverenitásáról, autonómiájáról. Valójában nincs szilárd meggyőződése, mindig máshoz, másokhoz hasonul, függetlenül a konkrét tartalomtól. A konformista egyénben nincs meg a József Attila-i készség és képesség, hogy tudniillik „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Helyette van az állandó megfeleltetési kényszer, a szolgatudat és –lét, a kifizetődő képmutatás és megalkuvás. (Alberto Moravia nagy sikerű regényének címét: Il Conformista, úgy fordították magyarra, A megalkuvó.) Láthatóan kirajzolódik az emberi alkalmazkodásnak egy abszolút negatív jelentése, amelyet felfoghatunk az erkölcsi élet „fullasztó feslettségének”, a mindenkori és feltétlen engedelmességnek, a szolgalelkűség kizárólagosságának. S mint ilyen, nyilvánvaló, káros jelenség, amely a józan és szabad gondolat számára elfogadhatatlan és elítélendő. Az emberi alkalmazkodás jelentésének minden egyéb rétege (a szükségszerű, a kívánatos stb.) csak ez után lehetséges. És ezeket a különféle tartalmakat indokolt minden esetben szétválasztanunk egymástól. A damaszkuszi út
A konformitás nem mai társadalmi fejlemény. Hazai történeti példával élve, már Petőfi Sándor a szabadszállási követválasztási kudarc nyomán így kesereg: „Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország”. Viszont az is igaz, hogy nálunk az utóbbi néhány évtizedben fölerősödik a konformitás jelenléte. Tort ül a szolgalelkűség, a hajbókolás és a bólogatás - olvashatjuk egy minapi publicisztikában. A magyar rendszerváltáskor az állampolgárok tömegesen váltottak színt, világnézetet, meggyőződést, politikai hovatartozást. Úgymond túl forgalmassá, zajossá vált a Damaszkuszba vezető út: arat társadalmunkban a konformista alkalmazkodás. Miközben valóban tapasztalható a megalkuvó magatartás, azért túlzásokba se essünk!. Túl egyszerű és gyors következtetésnek tűnik az a gondolat, hogy a rendszerváltást (és az azóta eltelt évtizedeket is) leginkább a Damaszkusz-hasonlattal jellemezhetjük. Amennyiben az állampolgárok széles tömegei változtatták meg korábbi politikai, sőt világnézeti meggyőződésüket, magatartásukat. Mintha túl sokan váltak volna Saulus-ból Paulus-szá. A hasonlat tetszetős és népszerű. Azonban itt is szükséges a differenciált megközelítés. A Damaszkusz-hasonlat csak korlátozott érvényű lehet. Ugyanis az eredeti bibliai történet (hirtelen, megvilágosodás nyomán válik Pál keresztényüldözőből hívővé) nem arra példa, hogy miképp jön létre a magalkuvó tömegek széles tábora. Jól tudjuk, Saulus gyökerében szakít régi énjével, teljes benső lénye alakul át, és lesz belőle minden ízében más, új ember. Az ilyen őszinte, nyílt, kritikai-önkritikai átalakuláson keresztülmenő állampolgárt semmiképp nem tarthatjuk konformistának. Régi igazság, hogy az embernek joga van szakítani korábbi nézetével, politikai hozzáállásával, világlátásával, egy alapjaiban új meggyőződés kialakításához. Az ilyen átalakulás valósággal katartikus élményt ad az ember számára, amely egyúttal nagy fokú szellemi-lelki erőfeszítést is igényel. Az átalakulást fel kell tudnia dolgozni, és mindenképp meg kell küzdenie érte. Csak akkor beszélhetünk konformitásról, ha ez az átalakulás nem őszinte, lelkiismeret-furdalás nélküli. Ha könnyűszerrel és többször történik ilyen egy politikussal, képviselővel, vagy a mindenkori állampolgárral. Hogy mennyire fontos és nehéz az átalakulás differenciált megközelítése, arra hadd hozzak fel még egy adalékot. Idézzük fel egy pillanatra a nagy francia gondolkodó, Descartes majd' négy évszázados markáns véleményét. Szerinte a világon semmi sem marad mindig ugyanabban az állapotában, és a józan ész ellen lennénk, ha azért, mert az adott pillanatban helyeslünk valamit, arra köteleznénk magunkat, hogy akkor is annak tartsuk, amikor az már nem lesz ugyanaz. A filozófus felvetése – azt hiszem – tovább differenciálhatja konformizmus-értelmezésünket. Valóban nagy kérdés: a szüntelenül változó körülményekhez meddig alkalmazkodjunk úgy, hogy mindeközben ne váljunk anakronisztikussá, de konformistává sem? Anélkül, hogy el akarnám és tudnám itt dönteni e dilemmát, csak a reményemet fogalmaznám meg: minden hatás, kényszer ellenére is követhetjük a társadalmi mozgások szüntelen folyományát úgy, hogy megőrizzük belső integrációnkat. A nonkonformista mítosz
Látjuk, a konformitás, ha nem azonosítjuk a széles értelemben vett alkalmazkodással, káros társadalmi jelenség, amely a józan és természetes emberi megnyilvánulás számára vállalhatatlan. Ha ez igaz, jogos és izgalmas a kérdés: vajon mi lehet a konformitás ellentéte? Mivel haladható meg reálisan a konformista alkalmazkodás? Első pillanatra adódik: nyilvánvalóan a nonkonformista megnyilvánulással. Sokan vélik úgy, hogy a nonkonformitás, tehát a nem-alkalmazkodás fejezi ki legjobban a behódolás elutasítását, ez őrzi meg legerősebben önállóságunkat. Így válik a negatív tartamú konformitás pozitív ellentétpárjává a nonkonformitás. Kétségtelen, a nonkonformitás magában hordoz egyfajta tiltakozást, ha úgy tetszik, lázadást, amely felfogás és magatartás például az ifjú nemzedékek soraiban különösen népszerűvé vált. S nem túlzás, a fiatalok körében valósággal mítosszá nőtte ki magát ez a forma. Még jelentős gondolkodókat is megidézett a nonkonformitás látványos felértékelődése. R. W. Emerson még tovább általánosít: szerinte, aki ember akar lenni, annak nonkonformistává kell válnia. Azonban ha jobban bele gondolunk, ez az érvelés sem megalapozott, tévútra viszi az eszmecserét, és a gyakorlat sem igazolja az állítást. Ugyanis a konformitás és a nonkonformitás hamis dilemma, egyikkel sem haladható meg a másik. Valójában mindkét megnyilvánulás „egy tőről” fakadó jelenség. Közös vonásuk, hogy az állampolgár mindkét esetben nem akarja és tudja fölvállalni önmagát, mindig másoktól függ. A konformista úgy gondolkodik és cselekszik, ahogy a többiek, a nonkonformista pedig mindig a többiekével ellentétesen foglal állást (függetlenül attól, hogy mit is akar az a többség). A nonkonformista csak látszólag független, lázadása, nemet mondása öncélú és felszínes. Nem megküzdött és nem megszenvedett emberi (szellemi és lelki) munka. Az egyik nonkonformista úgy hasonlít a másikra, mint a konformista. Tudjuk, a nonkonformista alkalmazkodás problémáját az 1968-as nyugati diákmozgalom veti fel élesen a gyakorlatban. Majd annak utóhatása valóságosan is megadja a konformitás-nonkonformitás hamis dilemmájának cáfolatát. Az akkori nyugatnémet fiatalok nonkonformista színre lépése az 1970-es évtized közepére szép csendben átalakul konformitássá. Jól tükrözi ezt az új jelszó, amely körükben terjedni kezd: „Istenem! Tegyél gerinctelenné, hogy állami hivatalba jussak!” Arra juthatunk tehát, hogy a konformitást mégsem lehet az ellentétével, a nonkonformitással leküzdeni. És fordítva is így áll a helyzet. A nonkonformitás sem fogadható el, épp úgy, ahogy a konformitást is célszerű visszautasítanunk. Csak téveszme, hogy a negatív jelentésű konformitásnak a pozitív csengésű és értékű nonkonformitás lesz az ellentétpárja. A reális megoldást valahol másutt kell megtalálnunk.
Joggal feltételezhetjük, hogy a konformitás (és nonkonformitás) mögött – túl a tudati-érzelmi tényezőkön – meghatározott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok és érdekek munkálkodnak, amelyek jórészt, sajnos, még mindig feltáratlanok maradtak. De azt gondolom, sokáig együtt kell élnünk a konformitás jelenlétével. És sokat kell még fáradozhatunk annak reális meghaladása érdekében.

Vörös Imre: Az a normális, ami nem normális

Vörös Imre
Publikálás dátuma
2021.01.09. 13:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Amint azt Virág elvtárstól tudjuk (A tanú című filmből): „az a gyanús, ami nem gyanús”. A március óta hullámzó különféle veszélyhelyzetekben és járványkészültségekben hánykolódva lassan nem tudjuk, hogy mi is a normális helyzet. Azt tudjuk, hogy a március 11-én kihirdetett (első) veszélyhelyzet az Alaptörvény különleges jogrendről szóló fejezetében található, tehát alkotmányjogi kategória. Na de mihez képest különleges? Hát ez az! Az Alaptörvény azt megelőző fejezeteihez: az általános, normális jogrendhez képest, különben viszonyítási alap híján nincs értelme.
A normális (általános) jogrend abban különbözik a különlegestől, hogy a társadalom, az államszervezet működése normális feltételek között zajlik: nincs háború, fegyveres lázadás, vörösiszap-katasztrófa, földrengés. A kettő közös vonása pedig az, hogy mindkettőt az alkotmányok tartalmazzák. Csak ezen alkotmányos megalapozású veszedelmekre való hivatkozás alapján érthető meg az alapvető jogok (gyülekezési jog, szólásszabadság, emberi méltóság, személyes adatok védelme) normális jogrendben elképzelhetetlen korlátozása. Így fogadjuk el azt, ami formálisan a brutális jogfosztás maga, pl. a kijárási tilalmat, vagy a maszkviselési kötelezettséget. Tehát megértjük, hogy nem-normális jogrendben élünk, és ennek jó oka van: a járvány. A járványt a kormány 2020. március 11-i rendelete a kihirdetett veszélyhelyzet, mint a különleges jogrend Alaptörvénybe foglalt egyik esete hivatkozási alapjának jelölte meg. A veszélyhelyzet rendeleti úton történt kihirdetésének tehát alkotmányjogilag igazolt alapja volt – végül is a kormány csak tudja, vélhetnénk. Ebből is látszik: milyen fontos az, hogy a normális és a nem-normális jogrend ‒ egymásra vonatkoztatottságuk, csak együttes értelmezhetőségük folytán ‒ egyaránt az alkotmányban, szerves egységben nyerjenek szabályozást. Így fogadhatók el a súlyos korlátozások. 

Alkotmányellenes veszélyhelyzet

A cél ugyanis belátható: normális jogrendben egyébként alkotmányellenes, megengedhetetlen eszközök (kijárási korlátozás, intézmények bezárása, rendezvények betiltása, családi ünnepség résztvevői számának korlátozása) szükségesek ahhoz, hogy a nem-normális állapotból mihamarább vissza lehessen térni a normálisba. Különleges jogrendben ugyanis az Alaptörvény szerint a kormány „egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat”. Ez azért elég vészesen hangzik: azóta a saját bőrünkön érezzük, hogy tényleg az – na de ha járvány van…? Csakhogy itt a bökkenő, mindjárt kettő is. Először: tényleg járványról szól-e a veszélyhelyzet Alaptörvénybe foglalt esete? Másodszor: tényleg határozatlan időre szólhat-e a veszélyhelyzeti felhatalmazás, ha egyszer a minél gyorsabb visszatérést kell(ene) hogy szolgálja? Először: az Alaptörvénynek a kormány rendelete által hivatkozott 51. cikke csak elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén teszi lehetővé a veszélyhelyzet kihirdetését. Járványra vonatkozó számos intézkedési lehetőséget az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvények tartalmaznak. Ha bebizonyosodik, hogy ezek nem elegendőek, ez igazolhatta volna alkotmányjogilag a veszélyhelyzet kihirdetését. De nem rögtön. A rendeleti kormányzásra veszélyhelyzet kihirdetésével szükség sem volt. A járvány – eltérően a vörösiszap-katasztrófától ‒ alkotmányjogilag nem illett az 51. cikk tényállásába, nem igazolta a veszélyhelyzet kihirdetését, így ez alaptörvény-ellenes (leánykori nevén: alkotmányellenes) volt. Igaz, az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvény nem adott olyan korlátlan lehetőséget a rendeleti kormányzásra, mint a veszélyhelyzet. Másodszor: a 2020. március 11-i rendelet nyomán az Országgyűlés által elfogadott – a kormányt a járvánnyal kapcsolatban rendeleti kormányzásra felhatalmazó ‒ törvény nem tartalmazott határidőt. Az elnagyoltan fogalmazó Alaptörvény ezzel összefüggésben csak annyit mond, hogy az a szerv szünteti meg a veszélyhelyzetet, amelyik bevezette: vagyis a kormány. Minthogy pedig a felhatalmazási törvény csalafinta módon a veszélyhelyzet megszűnésétől tette függővé saját maga hatályvesztését, így az Országgyűlés átengedte a kormánynak azt a kizárólag a törvényhozót megillető alkotmányos jogot, hogy a saját maga által alkotott törvényt hatályon kívül helyezze. Amíg a kormány nem szünteti meg a veszélyhelyzetet, marad a törvény – ez a 22-es csapdája. Ez különleges jogrendben is alkotmányjogi képtelenség, mivel a kormány - a végrehajtó hatalom - válik időbeli korlát nélkül törvényhozóvá. A jogi kérdésekben feltűnően tájékozatlan igazságügy-miniszter ugyan kitartóan bizonygatta, hogy a törvényt az Országgyűlés visszavonhatja, azonban – mivel ez az állítás ellentmondott az általa talán mégiscsak ismert Alaptörvénynek – erősödött a benyomás, hogy nem mond igazat. Montesquieu óta tudjuk, hogy a hatalmi ágakat (törvényhozó, végrehajtó, bírói) illik elválasztani, hacsak nem a XVII. századi abszolút monarchia koordináta-rendszerét tartjuk ideális államrendnek. A törvényhozás egy fontos szelete így örökre a kormány kezébe került, ami ennélfogva ugyancsak alaptörvény-ellenes, mivel az kifejezetten leszögezi a hatalmi ágak elválasztásának követelményét. A kormány nem is siette el a veszélyhelyzetnek a törvény hatályvesztése feltételét képező megszüntetését. Majd ha úgy látják jónak, hogy a kihirdetés feltételei megszűntek, majd akkor úgyis… – hallottuk gyakran. 

Amitől nem riadt meg a vírus

Közben beindult a ‒ felhatalmazási törvény mint jogalap alaptörvény-ellenessége miatt teljes egészében, minden rendeletre vonatkozóan alaptörvény-ellenes ‒ rendeleti kormányzás: az indokolt intézkedések mellett sok olyan rendelettel, amelyeknek a járványhoz semmi közük nem volt. Néhány példa: a Kartonpack papírdobozokat gyártó vállalat állami felügyelet alá helyezése (államosítása) éppen annyira nem volt járványspecifikus, mint a személyes adatok korlátlan körének az információs és technológiai (!) miniszter számára történő átadására kötelezés bevezetése (pl. szed-e a feleségünk fogamzásgátlót, hány sérvműtétünk volt stb). De a közérdekű adatok kiszolgáltatása határidejének 15-ről 90 napra való felemelésétől sem riadhattak meg túlságosan a Covid-19 vírusok. Ugyanígy a különleges gazdasági övezetek rendeleti úton történő megalkotásától sem, ami pl. Göd esetében csupán a helyiadó-bevételeknek a várostól a megyéhez való átirányítását célozta. A felsőfokú diplomák feltétele, a nyelvvizsga-kötelezettség eltörlése legfeljebb a külföldről behurcolt vírusokat örvendeztette meg, annál is inkább, mert a rendelet a veszélyhelyzetet megelőző és követő időszakokra vonatkozóan tartalmaz szabályokat. E néhány példa is mutatja: a felhatalmazási törvény által megjelölt célnak megfelelően a hivatkozási alap ugyan a járvány, de még ez az alkotmányellenesen megalkotott törvény sem szolgáltat jogalapot e körön kívüli rendeleti kormányzásra. Ezek a rendeletek ezért kétszeresen is alkotmányellenesek. A lóláb tehát kilóg: a veszélyhelyzet kihirdetése csak ürügy volt; azért volt erre szükség, mert az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvények nem adtak felhatalmazást a korlátlan rendeleti kormányzásra, amely mögött sanda politikai célok is álltak.
Azért a bel- és külföldi kritikák nem voltak hiábavalóak: júniusban a kormány elszánta magát az alkotmányellenes veszélyhelyzet megszüntetésére. Ezzel viszont úgy jártunk, mint Mátyás király az okos lánnyal: meg is szüntették, meg nem is… Ugyanis miközben a kormányzati kommunikáció a veszélyhelyzet megszüntetésétől volt hangos, a korlátozások jórészt érvényben maradtak, sőt újak jöttek: szeptemberben pl. a maszkviselést, iskolákba való belépéskor a hőmérőzést tették kötelezővé. De hát milyen alapon? Ha egyszer nincs veszélyhelyzet, alkotmányjogilag visszatértünk a normális állapotba, ilyen alapvető jogokat korlátozó rendeletek megalkotása alaptörvény-ellenes! Csakhogy ugyanaznap, amikor megszavazta az Országgyűlés a veszélyhelyzet megszüntetését (pontosabban: erre „felkérte” a kormányt), a törvény hatályba léptetését a miniszterelnök egyszemélyben meghozandó határozatára bízta. Ez jogállamban képtelenség! A hatalmi ágak elválasztása illúzióvá vált. A felhatalmazási törvénynek nemcsak a meghozatala, de a hatályon kívül helyezése is alaptörvény-ellenes volt. 

Egészségügyi válsághelyzet

A miniszterelnök határozatával június 18-ban jelölte meg a hatályvesztés napját, csakhogy az ugyanaznap elfogadott következő kormányrendelettel „A Kormány egészségügyi válsághelyzet elrendelésével járványügyi készültséget…” vezetett be – mindjárt fél évre. Hát ez meg mi fán terem? Az egészségügyi válsághelyzet addig ismeretlen jogintézményét a veszélyhelyzet megszüntetésével együtt elfogadott ún. átmeneti szabályokról szóló 2020. évi LVIII. törvény vezette be az egészségügyi törvény módosításával. A „járványügyi készültség” ártalmatlan háziorvosi ügyeletre emlékeztető – a kormányzati kommunikációban csak ősszel megjelenő ‒ szóhasználat, felejtsük is el, mert a lényeg az egészségügyi válsághelyzet bevezetése – erről viszont a kormányzati kommunikáció hallgat. Az új intézményt a veszélyhelyzethez hasonlóan egyedül a kormány vezeti be azzal a különbséggel, hogy nem szerepel az Alaptörvény különleges jogrendi esetei között, nem kell hozzá felhatalmazási törvény sem, és a kormány bármeddig meghosszabbíthatja. Bevezetésének feltételei ködösek: „minden esemény”, „bármely olyan körülmény”, amely a polgárok életét, testi épségét veszélyezteti. Vagyis: bármikor, ha a kormánynak úgy tetszik. És mit tehet ebben a válsághelyzetben a kormány? Erre 16 pontból álló – a veszélyhelyzettel tartalmilag azonos ‒, súlyos korlátozásokat lehetővé tevő felsorolás ad választ (pl. intézmények bezárása, kijárási tilalom, kórházparancsnokok kirendelése kórházakba), csakhogy a tizenhetedik szerint – amely az előbbi tizenhatot feleslegessé is teszi ‒ „egyéb rendelkezéseket hozhat”. Ezzel teljesen tágra nyitották a kormányzati önkény lehetőségeit, a végrehajtó hatalom bármit, bármikor és bármeddig megtehet. Meg is tette: az egészségügyi válsághelyzetet 2020. december 17-én újabb hat hónappal: 2021. június 18-ig meghosszabbította. Bölcs előrelátás! – gondolhatnánk.

Csöbörben is, vödörben is

A veszélyhelyzet 2020. júniusi megszüntetésekor tehát csöbörből vödörbe kerültünk: folytatódott a különleges jogrend, csak más néven. Az egészségügyi válsághelyzetet ‒ mint tartalmilag különleges jogrendi állapotot ‒ azonban az Alaptörvényben kellett volna szabályozni, hiszen a normális jogrendtől ugyancsak eltérő nem-normális jogrend új esetét vezették be. Mivel ez nem történt meg, a különleges jogrendi esetek körét az említett átmeneti rendelkezéseket tartalmazó törvénnyel bővítve – „fű alatt” ‒ módosították az Alaptörvényt, ami alaptörvény-ellenes, az erre hivatkozó rendeletek azóta is ugyancsak azok. A rendeleti kormányzás tehát folytatódott, de erről kormányzati szereplő nem beszélt. A közbeszéd sem vette észre, hogy egy folyamatról van szó, amit kezdünk megszokni: hovatovább az lesz normális, ami nem-normális. Ahogyan közeledett az egészségügyi válsághelyzet decemberi lejárta, annak meghosszabbítására tippeltem, azonban a kormány „beelőzött”: 2020. november 3-án rendelettel ismét bevezette a tavaszról ismert veszélyhelyzetet, mindjárt felhatalmazási törvényt is kért és kapott hozzá 90 napra. Ez a törvény 2021. február 11-ig érvényes. Az a közjogilag furcsa helyzet állt elő, hogy egyszerre vagyunk csöbörben is, és vödörben is: egészségügyi válsághelyzetben is, és veszélyhelyzetben is, vagyis jogilag kétszeresen is biztosított a kormány korlátlan rendeleti kormányzása. Ezzel a kormány olyan helyzetre vonatkozólag élt is, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanulmányi félévének érvénytelenítése. E kifejezetten politikai, a járvánnyal semmilyen összefüggésben nem lévő cél elérését a kormány ugyan rendelettel kívánja leplezni, de a hivatkozási alap árulkodó. A kormány bizonytalanságát jelzi, hogy a rendelet megalkotásához mindjárt négy jogalapra is hivatkozik: a veszélyhelyzeti kormányrendeletre, a második felhatalmazási törvényre, az Alaptörvényre és – biztos, ami biztos – a katasztrófavédelmi (?) törvényre. A tendencia felismerhető: a kormány célja az, hogy a különleges jogrendbeli veszélyhelyzet és a tartalmilag oda tartozó, de az Alaptörvényen kívül magának kreált egészségügyi válsághelyzet ürügyén a járvánnyal semmilyen, vagy érzékelhetetlenül távoli kapcsolatban álló területekre is kiterjessze más hatalmi ágtól nem korlátozott hatalmát. A miniszterelnök a kórházi vezetők 2020. decemberi kinevezésekor már arra is utalt, hogy az egészségügyi válsághelyzetet várhatóan 2021 végéig fenn kell majd tartani. Adódik a kérdés: mivel ezt a kormány belátása szerint meghosszabbíthatja, ez azt is jelentheti ad abszurdum, hogy mindörökké?

Fegyveres tömegoszlatás?

Hogy a kormányzati szándékok komolysága felől ne legyen kétségünk, vessünk egy pillantást az említett átmeneti szabályokról szóló törvénynek a honvédelmi törvényt ugyancsak módosító fejezetére. Furcsa dolgokat találunk. Szögezzük le: az Alaptörvény még különleges jogrendben sem teszi lehetővé a katonaság belföldön, tehát a civil lakosság elleni bevetését. Kivétel ez alól a fegyveres lázadást megfogalmazó szükségállapot esete, de: azzal a korlátozással, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha a rendőrség a rendfenntartásra nem elegendő. Járványról tehát szó sincs. A módosítás azonban, megsértve az Alaptörvényt, kiterjesztette a honvédség fegyverhasználattal való bevetésének lehetőségét a veszélyhelyzetre és az egészségügyi válsághelyzetre is – egyedül a kormány döntése alapján… A honvédelmi törvény új 54/E §-a szerint a katona „testi sérülés okozására alkalmas kényszerítő eszközt használhat” – megnyugtatásként hozzá téve, hogy ez „nem irányulhat az emberi élet kioltására”. Eufemizmusban persze nincs hiány: a módosítás hozzáteszi, hogy nem minősül fegyverhasználatnak „a gumilövedék, a pirotechnikai eszköz, a könnygázgránát, az elfogóháló lőfegyverrel való célba juttatása”. Ha meggondoljuk, hogy a „cél” aligha a koronavírus, nem marad más, mint hogy kimondjuk: a cél a fegyveres tömegoszlatás – bármi áron. A kormány nem is tétlenkedett: az alaptörvény-ellenes honvédelmi törvény alapján egy értelemszerűen ugyancsak alaptörvény-ellenes novemberi kormányrendelet már nyíltan kimondja, hogy a katonaság önállóan, a rendőrségtől függetlenül is bevethető: így pl. épületeket őriz, járőrszolgálatot láthat el, ellenőrzi a veszélyhelyzet rendelkezéseinek betartását (magyarul: igazoltathat), akár egyetlen (belügy-, honvédelmi) miniszter, még csak nem is a kormány mint testület döntése alapján. Látható: a járvány csak ürügy. A törvényesség látszatába burkoltan, a joggal mint tekintélyes társadalmi intézménnyel perfid módon visszaélve valójában a kormány olyan alaptörvény-ellenes jogi eszközt kreált magának, amellyel a nyílt katonai diktatúra „gombnyomásra” aktiválható – amint ezt az utcákon nyomban megjelenő páncélos járművekkel támogatott géppisztolyos járőrök bizonyították is. A kormány el van szánva minden fegyveres testületnek belföldön, a civil lakosság elleni bevetésére, ha érdekei ezt kívánják. A társadalom pedig itt áll fegyveresekkel körbevéve – puszta kézzel. A fegyveres testületek parancsnokainak azért jó lenne észben tartani: egy lőparancsot könnyebb kiadni, mint visszavonni. Lehet, hogy a közvélemény lassan hozzászokik a különleges jogrend vagy klónja, az egészségügyi válsághelyzet állandósulásához – 2021 végéig, és tovább… Ahhoz, hogy az a normális, ami nem normális. De attól tartok, hogy Magyarország népének előbb-utóbb eszébe fog jutni Cicero híres kérdése: „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?” – magyarul: „Meddig élsz még vissza türelmünkkel, Catilina?”.

Névjegy

Vörös Imre (1944) jogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, az Alkotmánybíróság tagja 1990-99 között. Kutatási területe a versenyjog, a nemzetközi gazdasági jog, ezen belül a kollíziós jog. 2002-től nyugdíjazásáig az MTA Jogtudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese.