Előfizetés

Vörös Imre: Az a normális, ami nem normális

Vörös Imre
Publikálás dátuma
2021.01.09. 13:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Amint azt Virág elvtárstól tudjuk (A tanú című filmből): „az a gyanús, ami nem gyanús”. A március óta hullámzó különféle veszélyhelyzetekben és járványkészültségekben hánykolódva lassan nem tudjuk, hogy mi is a normális helyzet. Azt tudjuk, hogy a március 11-én kihirdetett (első) veszélyhelyzet az Alaptörvény különleges jogrendről szóló fejezetében található, tehát alkotmányjogi kategória. Na de mihez képest különleges? Hát ez az! Az Alaptörvény azt megelőző fejezeteihez: az általános, normális jogrendhez képest, különben viszonyítási alap híján nincs értelme.
A normális (általános) jogrend abban különbözik a különlegestől, hogy a társadalom, az államszervezet működése normális feltételek között zajlik: nincs háború, fegyveres lázadás, vörösiszap-katasztrófa, földrengés. A kettő közös vonása pedig az, hogy mindkettőt az alkotmányok tartalmazzák. Csak ezen alkotmányos megalapozású veszedelmekre való hivatkozás alapján érthető meg az alapvető jogok (gyülekezési jog, szólásszabadság, emberi méltóság, személyes adatok védelme) normális jogrendben elképzelhetetlen korlátozása. Így fogadjuk el azt, ami formálisan a brutális jogfosztás maga, pl. a kijárási tilalmat, vagy a maszkviselési kötelezettséget. Tehát megértjük, hogy nem-normális jogrendben élünk, és ennek jó oka van: a járvány. A járványt a kormány 2020. március 11-i rendelete a kihirdetett veszélyhelyzet, mint a különleges jogrend Alaptörvénybe foglalt egyik esete hivatkozási alapjának jelölte meg. A veszélyhelyzet rendeleti úton történt kihirdetésének tehát alkotmányjogilag igazolt alapja volt – végül is a kormány csak tudja, vélhetnénk. Ebből is látszik: milyen fontos az, hogy a normális és a nem-normális jogrend ‒ egymásra vonatkoztatottságuk, csak együttes értelmezhetőségük folytán ‒ egyaránt az alkotmányban, szerves egységben nyerjenek szabályozást. Így fogadhatók el a súlyos korlátozások. 

Alkotmányellenes veszélyhelyzet

A cél ugyanis belátható: normális jogrendben egyébként alkotmányellenes, megengedhetetlen eszközök (kijárási korlátozás, intézmények bezárása, rendezvények betiltása, családi ünnepség résztvevői számának korlátozása) szükségesek ahhoz, hogy a nem-normális állapotból mihamarább vissza lehessen térni a normálisba. Különleges jogrendben ugyanis az Alaptörvény szerint a kormány „egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat”. Ez azért elég vészesen hangzik: azóta a saját bőrünkön érezzük, hogy tényleg az – na de ha járvány van…? Csakhogy itt a bökkenő, mindjárt kettő is. Először: tényleg járványról szól-e a veszélyhelyzet Alaptörvénybe foglalt esete? Másodszor: tényleg határozatlan időre szólhat-e a veszélyhelyzeti felhatalmazás, ha egyszer a minél gyorsabb visszatérést kell(ene) hogy szolgálja? Először: az Alaptörvénynek a kormány rendelete által hivatkozott 51. cikke csak elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén teszi lehetővé a veszélyhelyzet kihirdetését. Járványra vonatkozó számos intézkedési lehetőséget az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvények tartalmaznak. Ha bebizonyosodik, hogy ezek nem elegendőek, ez igazolhatta volna alkotmányjogilag a veszélyhelyzet kihirdetését. De nem rögtön. A rendeleti kormányzásra veszélyhelyzet kihirdetésével szükség sem volt. A járvány – eltérően a vörösiszap-katasztrófától ‒ alkotmányjogilag nem illett az 51. cikk tényállásába, nem igazolta a veszélyhelyzet kihirdetését, így ez alaptörvény-ellenes (leánykori nevén: alkotmányellenes) volt. Igaz, az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvény nem adott olyan korlátlan lehetőséget a rendeleti kormányzásra, mint a veszélyhelyzet. Másodszor: a 2020. március 11-i rendelet nyomán az Országgyűlés által elfogadott – a kormányt a járvánnyal kapcsolatban rendeleti kormányzásra felhatalmazó ‒ törvény nem tartalmazott határidőt. Az elnagyoltan fogalmazó Alaptörvény ezzel összefüggésben csak annyit mond, hogy az a szerv szünteti meg a veszélyhelyzetet, amelyik bevezette: vagyis a kormány. Minthogy pedig a felhatalmazási törvény csalafinta módon a veszélyhelyzet megszűnésétől tette függővé saját maga hatályvesztését, így az Országgyűlés átengedte a kormánynak azt a kizárólag a törvényhozót megillető alkotmányos jogot, hogy a saját maga által alkotott törvényt hatályon kívül helyezze. Amíg a kormány nem szünteti meg a veszélyhelyzetet, marad a törvény – ez a 22-es csapdája. Ez különleges jogrendben is alkotmányjogi képtelenség, mivel a kormány - a végrehajtó hatalom - válik időbeli korlát nélkül törvényhozóvá. A jogi kérdésekben feltűnően tájékozatlan igazságügy-miniszter ugyan kitartóan bizonygatta, hogy a törvényt az Országgyűlés visszavonhatja, azonban – mivel ez az állítás ellentmondott az általa talán mégiscsak ismert Alaptörvénynek – erősödött a benyomás, hogy nem mond igazat. Montesquieu óta tudjuk, hogy a hatalmi ágakat (törvényhozó, végrehajtó, bírói) illik elválasztani, hacsak nem a XVII. századi abszolút monarchia koordináta-rendszerét tartjuk ideális államrendnek. A törvényhozás egy fontos szelete így örökre a kormány kezébe került, ami ennélfogva ugyancsak alaptörvény-ellenes, mivel az kifejezetten leszögezi a hatalmi ágak elválasztásának követelményét. A kormány nem is siette el a veszélyhelyzetnek a törvény hatályvesztése feltételét képező megszüntetését. Majd ha úgy látják jónak, hogy a kihirdetés feltételei megszűntek, majd akkor úgyis… – hallottuk gyakran. 

Amitől nem riadt meg a vírus

Közben beindult a ‒ felhatalmazási törvény mint jogalap alaptörvény-ellenessége miatt teljes egészében, minden rendeletre vonatkozóan alaptörvény-ellenes ‒ rendeleti kormányzás: az indokolt intézkedések mellett sok olyan rendelettel, amelyeknek a járványhoz semmi közük nem volt. Néhány példa: a Kartonpack papírdobozokat gyártó vállalat állami felügyelet alá helyezése (államosítása) éppen annyira nem volt járványspecifikus, mint a személyes adatok korlátlan körének az információs és technológiai (!) miniszter számára történő átadására kötelezés bevezetése (pl. szed-e a feleségünk fogamzásgátlót, hány sérvműtétünk volt stb). De a közérdekű adatok kiszolgáltatása határidejének 15-ről 90 napra való felemelésétől sem riadhattak meg túlságosan a Covid-19 vírusok. Ugyanígy a különleges gazdasági övezetek rendeleti úton történő megalkotásától sem, ami pl. Göd esetében csupán a helyiadó-bevételeknek a várostól a megyéhez való átirányítását célozta. A felsőfokú diplomák feltétele, a nyelvvizsga-kötelezettség eltörlése legfeljebb a külföldről behurcolt vírusokat örvendeztette meg, annál is inkább, mert a rendelet a veszélyhelyzetet megelőző és követő időszakokra vonatkozóan tartalmaz szabályokat. E néhány példa is mutatja: a felhatalmazási törvény által megjelölt célnak megfelelően a hivatkozási alap ugyan a járvány, de még ez az alkotmányellenesen megalkotott törvény sem szolgáltat jogalapot e körön kívüli rendeleti kormányzásra. Ezek a rendeletek ezért kétszeresen is alkotmányellenesek. A lóláb tehát kilóg: a veszélyhelyzet kihirdetése csak ürügy volt; azért volt erre szükség, mert az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvények nem adtak felhatalmazást a korlátlan rendeleti kormányzásra, amely mögött sanda politikai célok is álltak.
Azért a bel- és külföldi kritikák nem voltak hiábavalóak: júniusban a kormány elszánta magát az alkotmányellenes veszélyhelyzet megszüntetésére. Ezzel viszont úgy jártunk, mint Mátyás király az okos lánnyal: meg is szüntették, meg nem is… Ugyanis miközben a kormányzati kommunikáció a veszélyhelyzet megszüntetésétől volt hangos, a korlátozások jórészt érvényben maradtak, sőt újak jöttek: szeptemberben pl. a maszkviselést, iskolákba való belépéskor a hőmérőzést tették kötelezővé. De hát milyen alapon? Ha egyszer nincs veszélyhelyzet, alkotmányjogilag visszatértünk a normális állapotba, ilyen alapvető jogokat korlátozó rendeletek megalkotása alaptörvény-ellenes! Csakhogy ugyanaznap, amikor megszavazta az Országgyűlés a veszélyhelyzet megszüntetését (pontosabban: erre „felkérte” a kormányt), a törvény hatályba léptetését a miniszterelnök egyszemélyben meghozandó határozatára bízta. Ez jogállamban képtelenség! A hatalmi ágak elválasztása illúzióvá vált. A felhatalmazási törvénynek nemcsak a meghozatala, de a hatályon kívül helyezése is alaptörvény-ellenes volt. 

Egészségügyi válsághelyzet

A miniszterelnök határozatával június 18-ban jelölte meg a hatályvesztés napját, csakhogy az ugyanaznap elfogadott következő kormányrendelettel „A Kormány egészségügyi válsághelyzet elrendelésével járványügyi készültséget…” vezetett be – mindjárt fél évre. Hát ez meg mi fán terem? Az egészségügyi válsághelyzet addig ismeretlen jogintézményét a veszélyhelyzet megszüntetésével együtt elfogadott ún. átmeneti szabályokról szóló 2020. évi LVIII. törvény vezette be az egészségügyi törvény módosításával. A „járványügyi készültség” ártalmatlan háziorvosi ügyeletre emlékeztető – a kormányzati kommunikációban csak ősszel megjelenő ‒ szóhasználat, felejtsük is el, mert a lényeg az egészségügyi válsághelyzet bevezetése – erről viszont a kormányzati kommunikáció hallgat. Az új intézményt a veszélyhelyzethez hasonlóan egyedül a kormány vezeti be azzal a különbséggel, hogy nem szerepel az Alaptörvény különleges jogrendi esetei között, nem kell hozzá felhatalmazási törvény sem, és a kormány bármeddig meghosszabbíthatja. Bevezetésének feltételei ködösek: „minden esemény”, „bármely olyan körülmény”, amely a polgárok életét, testi épségét veszélyezteti. Vagyis: bármikor, ha a kormánynak úgy tetszik. És mit tehet ebben a válsághelyzetben a kormány? Erre 16 pontból álló – a veszélyhelyzettel tartalmilag azonos ‒, súlyos korlátozásokat lehetővé tevő felsorolás ad választ (pl. intézmények bezárása, kijárási tilalom, kórházparancsnokok kirendelése kórházakba), csakhogy a tizenhetedik szerint – amely az előbbi tizenhatot feleslegessé is teszi ‒ „egyéb rendelkezéseket hozhat”. Ezzel teljesen tágra nyitották a kormányzati önkény lehetőségeit, a végrehajtó hatalom bármit, bármikor és bármeddig megtehet. Meg is tette: az egészségügyi válsághelyzetet 2020. december 17-én újabb hat hónappal: 2021. június 18-ig meghosszabbította. Bölcs előrelátás! – gondolhatnánk.

Csöbörben is, vödörben is

A veszélyhelyzet 2020. júniusi megszüntetésekor tehát csöbörből vödörbe kerültünk: folytatódott a különleges jogrend, csak más néven. Az egészségügyi válsághelyzetet ‒ mint tartalmilag különleges jogrendi állapotot ‒ azonban az Alaptörvényben kellett volna szabályozni, hiszen a normális jogrendtől ugyancsak eltérő nem-normális jogrend új esetét vezették be. Mivel ez nem történt meg, a különleges jogrendi esetek körét az említett átmeneti rendelkezéseket tartalmazó törvénnyel bővítve – „fű alatt” ‒ módosították az Alaptörvényt, ami alaptörvény-ellenes, az erre hivatkozó rendeletek azóta is ugyancsak azok. A rendeleti kormányzás tehát folytatódott, de erről kormányzati szereplő nem beszélt. A közbeszéd sem vette észre, hogy egy folyamatról van szó, amit kezdünk megszokni: hovatovább az lesz normális, ami nem-normális. Ahogyan közeledett az egészségügyi válsághelyzet decemberi lejárta, annak meghosszabbítására tippeltem, azonban a kormány „beelőzött”: 2020. november 3-án rendelettel ismét bevezette a tavaszról ismert veszélyhelyzetet, mindjárt felhatalmazási törvényt is kért és kapott hozzá 90 napra. Ez a törvény 2021. február 11-ig érvényes. Az a közjogilag furcsa helyzet állt elő, hogy egyszerre vagyunk csöbörben is, és vödörben is: egészségügyi válsághelyzetben is, és veszélyhelyzetben is, vagyis jogilag kétszeresen is biztosított a kormány korlátlan rendeleti kormányzása. Ezzel a kormány olyan helyzetre vonatkozólag élt is, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanulmányi félévének érvénytelenítése. E kifejezetten politikai, a járvánnyal semmilyen összefüggésben nem lévő cél elérését a kormány ugyan rendelettel kívánja leplezni, de a hivatkozási alap árulkodó. A kormány bizonytalanságát jelzi, hogy a rendelet megalkotásához mindjárt négy jogalapra is hivatkozik: a veszélyhelyzeti kormányrendeletre, a második felhatalmazási törvényre, az Alaptörvényre és – biztos, ami biztos – a katasztrófavédelmi (?) törvényre. A tendencia felismerhető: a kormány célja az, hogy a különleges jogrendbeli veszélyhelyzet és a tartalmilag oda tartozó, de az Alaptörvényen kívül magának kreált egészségügyi válsághelyzet ürügyén a járvánnyal semmilyen, vagy érzékelhetetlenül távoli kapcsolatban álló területekre is kiterjessze más hatalmi ágtól nem korlátozott hatalmát. A miniszterelnök a kórházi vezetők 2020. decemberi kinevezésekor már arra is utalt, hogy az egészségügyi válsághelyzetet várhatóan 2021 végéig fenn kell majd tartani. Adódik a kérdés: mivel ezt a kormány belátása szerint meghosszabbíthatja, ez azt is jelentheti ad abszurdum, hogy mindörökké?

Fegyveres tömegoszlatás?

Hogy a kormányzati szándékok komolysága felől ne legyen kétségünk, vessünk egy pillantást az említett átmeneti szabályokról szóló törvénynek a honvédelmi törvényt ugyancsak módosító fejezetére. Furcsa dolgokat találunk. Szögezzük le: az Alaptörvény még különleges jogrendben sem teszi lehetővé a katonaság belföldön, tehát a civil lakosság elleni bevetését. Kivétel ez alól a fegyveres lázadást megfogalmazó szükségállapot esete, de: azzal a korlátozással, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha a rendőrség a rendfenntartásra nem elegendő. Járványról tehát szó sincs. A módosítás azonban, megsértve az Alaptörvényt, kiterjesztette a honvédség fegyverhasználattal való bevetésének lehetőségét a veszélyhelyzetre és az egészségügyi válsághelyzetre is – egyedül a kormány döntése alapján… A honvédelmi törvény új 54/E §-a szerint a katona „testi sérülés okozására alkalmas kényszerítő eszközt használhat” – megnyugtatásként hozzá téve, hogy ez „nem irányulhat az emberi élet kioltására”. Eufemizmusban persze nincs hiány: a módosítás hozzáteszi, hogy nem minősül fegyverhasználatnak „a gumilövedék, a pirotechnikai eszköz, a könnygázgránát, az elfogóháló lőfegyverrel való célba juttatása”. Ha meggondoljuk, hogy a „cél” aligha a koronavírus, nem marad más, mint hogy kimondjuk: a cél a fegyveres tömegoszlatás – bármi áron. A kormány nem is tétlenkedett: az alaptörvény-ellenes honvédelmi törvény alapján egy értelemszerűen ugyancsak alaptörvény-ellenes novemberi kormányrendelet már nyíltan kimondja, hogy a katonaság önállóan, a rendőrségtől függetlenül is bevethető: így pl. épületeket őriz, járőrszolgálatot láthat el, ellenőrzi a veszélyhelyzet rendelkezéseinek betartását (magyarul: igazoltathat), akár egyetlen (belügy-, honvédelmi) miniszter, még csak nem is a kormány mint testület döntése alapján. Látható: a járvány csak ürügy. A törvényesség látszatába burkoltan, a joggal mint tekintélyes társadalmi intézménnyel perfid módon visszaélve valójában a kormány olyan alaptörvény-ellenes jogi eszközt kreált magának, amellyel a nyílt katonai diktatúra „gombnyomásra” aktiválható – amint ezt az utcákon nyomban megjelenő páncélos járművekkel támogatott géppisztolyos járőrök bizonyították is. A kormány el van szánva minden fegyveres testületnek belföldön, a civil lakosság elleni bevetésére, ha érdekei ezt kívánják. A társadalom pedig itt áll fegyveresekkel körbevéve – puszta kézzel. A fegyveres testületek parancsnokainak azért jó lenne észben tartani: egy lőparancsot könnyebb kiadni, mint visszavonni. Lehet, hogy a közvélemény lassan hozzászokik a különleges jogrend vagy klónja, az egészségügyi válsághelyzet állandósulásához – 2021 végéig, és tovább… Ahhoz, hogy az a normális, ami nem normális. De attól tartok, hogy Magyarország népének előbb-utóbb eszébe fog jutni Cicero híres kérdése: „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?” – magyarul: „Meddig élsz még vissza türelmünkkel, Catilina?”.

Névjegy

Vörös Imre (1944) jogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, az Alkotmánybíróság tagja 1990-99 között. Kutatási területe a versenyjog, a nemzetközi gazdasági jog, ezen belül a kollíziós jog. 2002-től nyugdíjazásáig az MTA Jogtudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese.

Vizsgálat a cserdi polgármester ügyében

Tódor János
Publikálás dátuma
2021.01.03. 15:57

Fotó: Csortos Szabolcs / Népszava
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni S meg kell maradnom Herkulesnek.
(Ady Endre: A muszáj Herkules)


Tegyük hozzá: elfogult és bevallottan részrehajló ez a vizsgálat Dalia László könyvében (A cigánytábor nem az égbe megy). Nos, ha a cigánytábor nem is, de Bogdán László, cserdi polgármester – akit Beer Miklós püspök prófétának, a vele perlekedők öngyűlölő, a „fehér” magyarok kegyeit kereső, önmutogató cigánynak láttak – időnek előtte az égbe ment. Magam inkább a mottóban idézett Ady versre utalva, muszáj Herkulesnek láttam Bogdánt. A szerző, aki az életből tragikusan kilépő polgármester sok barátja közül az egyiknek mondja magát, meg sem próbál objektív maradni. Mint ahogy a többi, a néhai Bogdán „Lacira” (a kötetben is végig bizalmaskodva: Laci) emlékező barát, jó ismerős sem. Persze, nekik nem is kell tárgyilagosságra törekedni, ők átengedhetik magukat érzelmeiknek, és csak a szépre emlékezve, az öngyilkos (hogy önkezével vetett véget életének, vagy sem, az sem egyértelmű) polgármesterben kizárólag a tökéletes embert, a kis faluja, sorstársai életén jobbítani akaró héroszt ünnepelhetik. Halottról jót vagy semmit. Csak hogy az eredeti latin mondás - „De mortuis nil nisi bene” - azt jelenti, hogy az eltávozottról jól, vagyis igazat szabad csak írni és beszélni. A krónikásnak pedig alapvető szakmai kötelessége lenne, hogy ne engedje át magát  a hőse iránti feltétlen rajongásának. Még akkor sem, ha legbelül így is érez, mert ez óhatatlanul akadályozni fogja a tisztánlátásban. Mivel a szerző túl közel áll könyve alanyához (az ünnepelt polgármesterhez) és tárgyához („a cserdi csoda”), gyakorlatilag mindenben egyetért Bogdánnal, mintegy a közismerté vált cigány faluvezető visszhangja, ezért az olvasó az elé tartott tükörben többnyire csak homályosan látja, amit meg szeretne neki az író mutatni. Bár kétségkívül igaz, hogy a polgármester falu- és emberjavító kísérlete széppé, lakhatóvá tette a kis községet (e sorok írója az Amaro Drom riportereként ezt a 2000-es évek elején maga is megtapasztalhatta), munkahelyeket teremtett, a lányokat a korai gyerekvállalás helyett a tanulásra ösztönözte, látványosan visszaszorította a bűnözést, mindazonáltal mindez hírértékét tekintve megmaradt egyfajta bulvár-kakukktojásnak. Kötve hiszem, hogy a Bogdán László személyéhez kötött médiaérdeklődés előbbre vitte volna a cigányság helyzetét és megítélését. A cserdi cigányok pozitív példának (szándékolt germanizmussal) lettek állítva, de kétségeim vannak afelől, hogy ők ebből sokat profitáltak volna. Nem beszélve arról, ha kiskorúsítjuk egy település lakóit, ha mindent mi oldunk meg helyettük, s természetesen mi is dirigálunk nekik, ettől aligha lesznek életképesebbek. A "halat adni, vagy halászni megtanítani" ősi, nálunk eddig megoldhatatlannak bizonyuló dilemmája ez. Bogdán a közösség vezéreként, ha nem is élet és halál, de lelkek és sorosok (na meg a napi fennmaradást jelentő közmunkák) ura és parancsolója volt, aki - ha úgy látta pedagógiailag hasznosnak - büntetett is. Miközben nem volt pedagógus, törzsfőnök, akarom mondani vajda, pedig legkevésbé. Ellenőrizte a település lakóinak életét, beleszólt mindennapjaikba, ha nem is olyan botrányos és elmebeteg módon, mint például érpataki falu-führer kollégája, a Bogdánnal ellentétben nem híressé, hanem hírhedtté vált Orosz Mihály Zoltán tette az ország másik nyomorult felén. Az „érpataki modell” szerencsére már csak egy rémtörténet, de, ahogy Dalia könyvéből sejthető, a polgármester halála után a „cserdi csoda” is megy a levesbe.
A népszerűség imponált is Bogdánnak, ahogy az örökösen csak a mocskos felszínt kaparászó médiumoknak is kapóra jött ez a tisztességes, tehetséges, fotogén cigány figura, ki is használták gátlástalanul. Az ún. jóindulatú magyar magyaroknak (akik pacekból nem gyűlölik a náluk sötétebb bőrszínűeket, és kéznél van minimum egy rendes roma ismerősük) kapóra jött a sajátjait is meglopó Farkas Flóriánok élő cáfolataként. Jó volt elhitetni magunkkal, hogy ő lehet a mindenkori politikai kurzusok által permanensen elárult, a haszonleső vezetőiktől becsapott cigányság új Messiása. Persze nem, ahogy egyik rajongója mondja, Martin Luther King-i magaslatokban, „hanem kispályás, de a mienk” változatban. Levette a felelősséget a vállunkról, mint az utcasarki hajléktalan, akinél egy százassal letudjuk a heti lelkiismeret-furdalásunkat, egyúttal töröljük az olykor ránk törő rémlátomást, hogy mi fekszünk rongyokba bugyolálva a Nefelejcs-István utca sarkon lévő bolt ablakának betonkiszögelésében. Az időnként hajmeresztően ötletelő Bogdán jó szándékát nem vonom kétségbe, hozzáértését (amit a lelátók népe egykor úgy adott az ügyetlen focista tudtára, hogy kórusban kajabálta: képzetlen, képzetlen) annál inkább. Magam is a „cigánybűnözés” penetráns stichjét véltem érezni az amúgy is szennyezett magyar levegőben, amikor frissen megválasztott polgármesterként „köcsögmentesítésnek” elkeresztelt börtönvizitre vitte a helyi srácokat. Hogy saját szemükkel lássák, mi vár(hat) rájuk. A pedagógia dilettáns elefántja betrappolt a büntetés-végrehajtás porcelánboltjába. Ennél is meredekebb, ami a könyv 11. oldalán olvasható:„ A gengszterizmust úgy állította meg, hogy összeugrasztotta őket, egyik a másikat árulta be, a polgármester meg bevitte a tetteseket a rendőrségre.” Mi van? Csak remélni merjük, hogy az élet más területein a besúgás nem volt napi gyakorlat Cserdiben. Andy Warhol Campbell-leveskonzervjének hangulatát idézte az a polgármesteri happening, amikor Bogdán a kukákat kiborogatva mutatta meg a cserdi beás cigányoknak, hogy mennyi fölösleges hülyeségekre pazarolják el a kevés pénzüket. Meglehet persze, hogy ezt egy fogyasztáskutató szociológus javasolta neki. Kétségtelen, e nem éppen hétköznapi akcióival a cserdi elöljáró berúgta a kocsma ajtaját, egyik napról a másikra kies hazánk talán legismertebb polgármestere lett. Tévéműsorokban szerepelt, előadásokat tartott országszerte, az USA-ba is meghívták, még az ENSZ-ben is tartott előadást. Ugyanakkor ez a jó svádájú, kitűnő beszélőkéjű, intelligens fiatalember lépten-nyomon azon poénkodott, hogy neki csak három osztálya van. A sok jó barátja közül valaki javasolhatta volna neki, hogy ugyan már, tanuljon tovább, mert sokra vihette volna. Hiába volt ő értelmes ember, közszerepléseikor bizony érezhető volt, hogy kisebbrendűségi komplexussal küszködik. No meg nagy adag – a média által gerjesztett - megfelelési kényszerrel. Márpedig a megtépázott önérzet nem tesz jót az önbecsülésnek. Azzal, hogy ingyen osztogatták a Cserdiben termelt paradicsomot, paprikát, krumplit és egyebeket, az akciók láttán olykor értetlenkedő "fehér" (értsd: nem cigány) magyarok körében javult-e a cigányok megítélése, enyhült-e a rasszizmus? Természetesen az előítéletek lebontásának kudarcát nem a cserdi polgármesteren kérem számon, ő legalább megpróbált a maga olykor formabontó eszközeivel tenni ellene. Biztosan pozitívan hatott egyesekre Bogdán módszere, a kapitalista viszonyok között meglehetősen furcsa altruizmusa, amikor azok adnak a náluk jobb helyzetben lévőknek a magukéból, akiknek amúgy is kevés van. Egy "muszáj Herkules" viszont éppen az ilyen, csak azért is megmutatjuk szituációkban érzi magát elemében. Olyasfajta abszurd volt ez, mint amikor a polkorrekt TASZ jogvédői felajánlották szolgálataikat a kuruc.infónak. A túltolt bicikli esete a szereptévesztéssel. Arra viszont egyebek mellett ez a könyv is rámutat, hogy a cigányok egyes megmondóembereinél, polgárjogi aktivistáinál kiütötte a biztosítékot a „cserdi helyzet”, a Bogdán Laci-jelenség. Vagyis növelte - a polgármester szavaival - a cigányok egymás iránti „rasszizmusát”. Igen, kedves olvasó, a cigányok között is vannak rasszisták, és ez nem csak a nem cigányokkal szemben nyilvánul meg, hanem olykor a saját etnikumhoz tartozók iránti gyűlöletben, lenézésben, irigységben is. Az öngyűlölő cigányok, akik közé a nála radikálisabb cigány vezetők szerint Bogdán is tartozott, nem azonosak az olyan díszcigányokkal, mint mondjuk Farkas Flórián, vagy a magukat cigányvajdának önválasztó, fukszos műmájerek. Dalia többször is idézi Bogdán konfliktusát Horváth Aladárral, Setét Jenővel, és egy pillanatra sem palástolja, hogy nem sokra becsüli őket. Természetesen azt fogadja el igaznak a köztük történt incidensről - amikor is polgármester azt állította, hogy egy közös rendezvény után megverték -, amit „a Laci” mesél. Hogy a szerzőnek és barátnak kétségei sincsenek Bogdán szavahihetősége felől, mi sem bizonyítja jobban, hogy könyvében nem ad lehetőséget Horváthnak és Setétnek, hogy ők is elmondják véleményüket. Kurtán-furcsán idézi föl és bagatellizálja, hogy Bogdán Lászlót lopás miatt jogerősen elítélték. Ezt a polgármester korábban tagadta, aztán elismerte, hangsúlyozva, hogy ő „nem ért egyet” a bűnösségét kimondó bíróval. A könyv legizgalmasabb fejezete (Az utolsó szó, avagy van-e élet Bogdán Laci után?) Bogdán ma sem egyértelműen tisztázott halálát, állítólagos öngyilkosságának okait kutatja. Ha én lettem volna a kötet szerkesztője, arra ösztönöztem volna a szerzőt, hogy ezt bontsa ki sokkal részletesebben, oknyomozó Dante-ként kvázi szálljon Laci barátja után a lopást és hazudozást rendszerszintre emelő magyar pokolba. A cserdi polgármester hasonlóan az ország „polgármesteréhez”, mert nagyot álmodni, amiért ő az életével fizetett. A 250 milliós uniós pénzből gründolt hűtőházat kevés volt megálmodni, az építkezés koordinálásához jobban kellett volna ismerni a korrupt honi valóságot. „Lacit” annak rendje és módja szerint megvezették, az ilyen tevékenységgel soha nem foglalkozó, rejtőien beszélő nevű Aszfaltdoktor Szolgáltató Kft. lenyúlta a pénzt, az épület meg persze nem készült el. Cserdi polgármesterének nem Horváth Aladár vagy Setét Jenő tettek alá, hanem egy pécsi közbeszerzési jogtanácsos. Dalia egy darabig nyomozott Tóth Tibor után, aztán föladta a keresését. Nagy hiba volt. Ha őt sikerült volna szóra bírni, többet (vagy mindent) tudnánk az öngyilkosság okáról. Már persze, ha igaz, hogy Bogdán önszántából akasztotta föl magát. Az építkezés körüli egyetlen tisztességesnek tűnő szakember, a műszaki ellenőr, Zotter Tibor ezt másképp látja: "Nem hiszek Laci öngyilkosságában. A műszaki logikám szerint nem stimmel.”
Akár ezzel a két mondattal kezdődhetne Dalia második könyve a tragédiába torkollt „cserdi csodáról”. (Dalia László: A cigánytábor nem az égbe megy - Bogdán Laci balladája. Kossuth Kiadó, 2020.)

Bezsákolt mondatok

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.01.03. 15:35

Fotó: Kiryakova Anna / Shutterstock
Az író küzd bennem a nyárspolgárral. Utóbbi imád hüledezni, pánikba esni, fűhöz-fához rohangálni. Micsoda idők, forgatja a szemét. Ez már kibírhatatlan, sápítozik, hogy egy étterem se nyit ki, az utcán kell megennie a kedvenc vietnámijából elhozott levesét. És se színház, se mozi. Nem ehhez van szokva. Nem ez jár neki. (Kitől? Mitől? Az élettől?) És már azon gondolkodik, kit hívjon fel telefonon, hogy kedvére kipanaszkodja magát. Vajon van ügyfélszolgálat a mennyben? És ha igen, ki veszi fel? Az angyalok, vagy a Teremtő titkára? Vagy ilyesmiért az ördögöt kell tárcsázni? Az író meg lubickol. Hiszen neki minden csak nyersanyag. Ha megszokott, azért, ha rendhagyó, akkor meg azért. Hát mikor találnék én ki ilyet, böki néha oldalba a nyárspolgárt. A disztópia íróasztal mögül kicsit mindig papírízű, így viszont van idő mindent és mindenkit megfigyelni. Gesztusokat, frusztrációt, kétségbeesést, fegyelmet és önsorsrontást. Bezsákol egy-két regényre valót. Hát mikor találok ki én olyan karácsonyt, amikor egymástól négy szék távolságra esszük a halászlét? És nem azért, mert kissé túlírt fordulattal mindenki összeveszett mindenkivel. Dehogy. Béke van, szeretet. És közben nyitva ajtó, ablak, hogy járjon a levegő. És ez is csak úgy jött össze, hogy mi majdhogynem önkéntes karanténba vonultunk, a gyerek az utolsó héten nem járt oviba, hogy a minimálisra szűkítsük a lehetséges érintkezéseket. Bevásárolni is csak azokban az órákban, amikor a legkevesebben vannak. Amikor a legkevesebben gondolják, hogy most kevesen vannak. A sógorom Pestről jött, és épp munkakeresésben volt, az meg ritkán megy kontakt nélkül, így miatta maszkban ültünk az ajándékozás közben. Valaki felvetette, hogy milyen lenne maszkban elénekelni a Csendes éjt. Ezt végül leszavaztuk, mert az már tényleg túlságosan dekonstruálná a karácsonyt - hogy posztmodern legyek. Az ünnep sem bír ki mindent. Elővigyázatosságból kinyitottunk ajtót, ablakot, mert így egy kicsit olyan volt, mintha nem is lennénk bent. Eredetileg ugyanis a kinti karácsonyozást találtuk ki, hogy majd tüzet rakunk a megszokott helyen az udvaron, mintha szalonnát sütnénk, és azt toporogjuk körül forralt borral, majd állva lapátoljuk be az ünnepi menüt, némiképp versenyt futva a közelgő esővel. De amikor eljött a döntő pillanat, akkor senkinek sem akaródzott tüzet rakni. Néztünk egymásra, hátha valaki elkezdi egy összegyűrt újságpapírral vagy hasábbal, de egy dolog az elmélet és más a gyakorlat. Avagy kiderült – ebből lehetne akár valamilyen fejezetcím is –, a kényelem még a koronánál is erősebb vírus. Így aztán bedurrantottuk a konyhában álló cserépkályhát (háromszor több fát kellett berakni így, hogy az utcát is fűtöttük, de hát a család az család), és átadtuk magunkat az érzésnek. Megpróbáltunk ennél is furcsább karácsonyokat felidézni, ahogy a kórház várójában tromfolják le egymást a betegek: „Nyílt koponyatörés?! Á, az semmi, amikor engem behoztak tavaly nyáron…” A halászlé finom volt, a töltött káposzta pedig szépen lenyomta, így aztán a zsírmámor (köszönet a kifejezésért Hadházi Lászlónak), mintha csak a hiányzó hótakaró lenne, lassan elborított mindent. Ilyenkor kell átadni a pizsamából és zokniból álló ajándékot, mert fel sem tűnik, hogy tavaly is ezt kaptad. Szerencsére én már olyan sokszor sütöttem el ezt a poént, hogy már eszükbe se jut e felé menekülni a nagy ötlettelenségben. Nálunk a csomagolópapír fogyott el az utolsó métereken, és amit karácsony napján még lehet kapni a szekszárdi boltban, az még távolról, lázasan sem emlékeztet a karácsonyra. Így maradt az áttetsző (helyenként hópihés) fólia, aminek az az előnye, hogy nem kell kibontani, mert egyből tudni, hogy mi van benne, és csalódás esetén egyből tovább lehet ajándékozni húsvétkor. A nagymamám volt igazi bajnok ebben, csak nyolcvan fölött már el-elfelejtette, hogy kitől mit kapott, így adta át nekem az újracsomagolt karácsonyi ajándékunkat születésnapomra. Ezen aztán nagyokat nevettünk. Nyolcvan felett már nehezebben épülnek be az új tárgyak az ember életébe, ajándékozni viszont szeretett, boltba azonban a lába miatt nem nagyon járt, így kezdték meg örök körforgásukat az ajándékok. Legközelebb már úgy is választottam neki, hogy tudtam, előbb vagy utóbb nálam köt majd ki. Egy dolgot (kettőt) nem untam meg soha, és azt bármikor lehetett venni nekem, feltéve, hogy nem volt meg (ezt kikutatni volt a nehezebb feladat): könyv és CD. Annak mindig tudtam örülni, és karácsony előtt már jó hónappal szét is hintettem a családban, hogy mire vágyom. A nyárspolgár énem így kedvezett az írónak. Mert ilyenkor lehetett nagyobb lélegzetű dolgokat kérni: Szolzsenyicin háromkötetes Gulagja, Updike Nyúl-sorozata, Csehov összes novellái és nagy ritkán albumok. Most viszont még nehezebb a dolguk, mert most majd minden engem érdeklő újdonság beérkezik. De idén örültünk a törölközőnek is. És még inkább az okosórának. Bár mint kiderült, én nem vagyok képes felnőni hozzá. Hát így telt: a nyárspolgár morgolódott, az író meg jegyzetelt magában. Mert minden mondat jó lesz még egyszer. Amikor már könnyebb lesz megírni, mint átélni.