Amint azt Virág elvtárstól tudjuk (A tanú című filmből): „az a gyanús, ami nem gyanús”. A március óta hullámzó különféle veszélyhelyzetekben és járványkészültségekben hánykolódva lassan nem tudjuk, hogy mi is a normális helyzet. Azt tudjuk, hogy a március 11-én kihirdetett (első) veszélyhelyzet az Alaptörvény különleges jogrendről szóló fejezetében található, tehát alkotmányjogi kategória. Na de mihez képest különleges? Hát ez az! Az Alaptörvény azt megelőző fejezeteihez: az általános, normális jogrendhez képest, különben viszonyítási alap híján nincs értelme.
A normális (általános) jogrend abban különbözik a különlegestől, hogy a társadalom, az államszervezet működése normális feltételek között zajlik: nincs háború, fegyveres lázadás, vörösiszap-katasztrófa, földrengés. A kettő közös vonása pedig az, hogy mindkettőt az alkotmányok tartalmazzák. Csak ezen alkotmányos megalapozású veszedelmekre való hivatkozás alapján érthető meg az alapvető jogok (gyülekezési jog, szólásszabadság, emberi méltóság, személyes adatok védelme) normális jogrendben elképzelhetetlen korlátozása. Így fogadjuk el azt, ami formálisan a brutális jogfosztás maga, pl. a kijárási tilalmat, vagy a maszkviselési kötelezettséget. Tehát megértjük, hogy nem-normális jogrendben élünk, és ennek jó oka van: a járvány. A járványt a kormány 2020. március 11-i rendelete a kihirdetett veszélyhelyzet, mint a különleges jogrend Alaptörvénybe foglalt egyik esete hivatkozási alapjának jelölte meg. A veszélyhelyzet rendeleti úton történt kihirdetésének tehát alkotmányjogilag igazolt alapja volt – végül is a kormány csak tudja, vélhetnénk. Ebből is látszik: milyen fontos az, hogy a normális és a nem-normális jogrend ‒ egymásra vonatkoztatottságuk, csak együttes értelmezhetőségük folytán ‒ egyaránt az alkotmányban, szerves egységben nyerjenek szabályozást. Így fogadhatók el a súlyos korlátozások.
Alkotmányellenes veszélyhelyzet
A cél ugyanis belátható: normális jogrendben egyébként alkotmányellenes, megengedhetetlen eszközök (kijárási korlátozás, intézmények bezárása, rendezvények betiltása, családi ünnepség résztvevői számának korlátozása) szükségesek ahhoz, hogy a nem-normális állapotból mihamarább vissza lehessen térni a normálisba. Különleges jogrendben ugyanis az Alaptörvény szerint a kormány „egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat”. Ez azért elég vészesen hangzik: azóta a saját bőrünkön érezzük, hogy tényleg az – na de ha járvány van…?
Csakhogy itt a bökkenő, mindjárt kettő is. Először: tényleg járványról szól-e a veszélyhelyzet Alaptörvénybe foglalt esete? Másodszor: tényleg határozatlan időre szólhat-e a veszélyhelyzeti felhatalmazás, ha egyszer a minél gyorsabb visszatérést kell(ene) hogy szolgálja?
Először: az Alaptörvénynek a kormány rendelete által hivatkozott 51. cikke csak elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén teszi lehetővé a veszélyhelyzet kihirdetését. Járványra vonatkozó számos intézkedési lehetőséget az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvények tartalmaznak. Ha bebizonyosodik, hogy ezek nem elegendőek, ez igazolhatta volna alkotmányjogilag a veszélyhelyzet kihirdetését. De nem rögtön. A rendeleti kormányzásra veszélyhelyzet kihirdetésével szükség sem volt. A járvány – eltérően a vörösiszap-katasztrófától ‒ alkotmányjogilag nem illett az 51. cikk tényállásába, nem igazolta a veszélyhelyzet kihirdetését, így ez alaptörvény-ellenes (leánykori nevén: alkotmányellenes) volt. Igaz, az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvény nem adott olyan korlátlan lehetőséget a rendeleti kormányzásra, mint a veszélyhelyzet.
Másodszor: a 2020. március 11-i rendelet nyomán az Országgyűlés által elfogadott – a kormányt a járvánnyal kapcsolatban rendeleti kormányzásra felhatalmazó ‒ törvény nem tartalmazott határidőt. Az elnagyoltan fogalmazó Alaptörvény ezzel összefüggésben csak annyit mond, hogy az a szerv szünteti meg a veszélyhelyzetet, amelyik bevezette: vagyis a kormány. Minthogy pedig a felhatalmazási törvény csalafinta módon a veszélyhelyzet megszűnésétől tette függővé saját maga hatályvesztését, így az Országgyűlés átengedte a kormánynak azt a kizárólag a törvényhozót megillető alkotmányos jogot, hogy a saját maga által alkotott törvényt hatályon kívül helyezze. Amíg a kormány nem szünteti meg a veszélyhelyzetet, marad a törvény – ez a 22-es csapdája. Ez különleges jogrendben is alkotmányjogi képtelenség, mivel a kormány - a végrehajtó hatalom - válik időbeli korlát nélkül törvényhozóvá. A jogi kérdésekben feltűnően tájékozatlan igazságügy-miniszter ugyan kitartóan bizonygatta, hogy a törvényt az Országgyűlés visszavonhatja, azonban – mivel ez az állítás ellentmondott az általa talán mégiscsak ismert Alaptörvénynek – erősödött a benyomás, hogy nem mond igazat.
Montesquieu óta tudjuk, hogy a hatalmi ágakat (törvényhozó, végrehajtó, bírói) illik elválasztani, hacsak nem a XVII. századi abszolút monarchia koordináta-rendszerét tartjuk ideális államrendnek. A törvényhozás egy fontos szelete így örökre a kormány kezébe került, ami ennélfogva ugyancsak alaptörvény-ellenes, mivel az kifejezetten leszögezi a hatalmi ágak elválasztásának követelményét. A kormány nem is siette el a veszélyhelyzetnek a törvény hatályvesztése feltételét képező megszüntetését. Majd ha úgy látják jónak, hogy a kihirdetés feltételei megszűntek, majd akkor úgyis… – hallottuk gyakran.
Amitől nem riadt meg a vírus
Közben beindult a ‒ felhatalmazási törvény mint jogalap alaptörvény-ellenessége miatt teljes egészében, minden rendeletre vonatkozóan alaptörvény-ellenes ‒ rendeleti kormányzás: az indokolt intézkedések mellett sok olyan rendelettel, amelyeknek a járványhoz semmi közük nem volt. Néhány példa: a Kartonpack papírdobozokat gyártó vállalat állami felügyelet alá helyezése (államosítása) éppen annyira nem volt járványspecifikus, mint a személyes adatok korlátlan körének az információs és technológiai (!) miniszter számára történő átadására kötelezés bevezetése (pl. szed-e a feleségünk fogamzásgátlót, hány sérvműtétünk volt stb). De a közérdekű adatok kiszolgáltatása határidejének 15-ről 90 napra való felemelésétől sem riadhattak meg túlságosan a Covid-19 vírusok. Ugyanígy a különleges gazdasági övezetek rendeleti úton történő megalkotásától sem, ami pl. Göd esetében csupán a helyiadó-bevételeknek a várostól a megyéhez való átirányítását célozta. A felsőfokú diplomák feltétele, a nyelvvizsga-kötelezettség eltörlése legfeljebb a külföldről behurcolt vírusokat örvendeztette meg, annál is inkább, mert a rendelet a veszélyhelyzetet megelőző és követő időszakokra vonatkozóan tartalmaz szabályokat.
E néhány példa is mutatja: a felhatalmazási törvény által megjelölt célnak megfelelően a hivatkozási alap ugyan a járvány, de még ez az alkotmányellenesen megalkotott törvény sem szolgáltat jogalapot e körön kívüli rendeleti kormányzásra. Ezek a rendeletek ezért kétszeresen is alkotmányellenesek. A lóláb tehát kilóg: a veszélyhelyzet kihirdetése csak ürügy volt; azért volt erre szükség, mert az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvények nem adtak felhatalmazást a korlátlan rendeleti kormányzásra, amely mögött sanda politikai célok is álltak.
Azért a bel- és külföldi kritikák nem voltak hiábavalóak: júniusban a kormány elszánta magát az alkotmányellenes veszélyhelyzet megszüntetésére. Ezzel viszont úgy jártunk, mint Mátyás király az okos lánnyal: meg is szüntették, meg nem is… Ugyanis miközben a kormányzati kommunikáció a veszélyhelyzet megszüntetésétől volt hangos, a korlátozások jórészt érvényben maradtak, sőt újak jöttek: szeptemberben pl. a maszkviselést, iskolákba való belépéskor a hőmérőzést tették kötelezővé. De hát milyen alapon? Ha egyszer nincs veszélyhelyzet, alkotmányjogilag visszatértünk a normális állapotba, ilyen alapvető jogokat korlátozó rendeletek megalkotása alaptörvény-ellenes! Csakhogy ugyanaznap, amikor megszavazta az Országgyűlés a veszélyhelyzet megszüntetését (pontosabban: erre „felkérte” a kormányt), a törvény hatályba léptetését a miniszterelnök egyszemélyben meghozandó határozatára bízta. Ez jogállamban képtelenség! A hatalmi ágak elválasztása illúzióvá vált. A felhatalmazási törvénynek nemcsak a meghozatala, de a hatályon kívül helyezése is alaptörvény-ellenes volt.
Egészségügyi válsághelyzet
A miniszterelnök határozatával június 18-ban jelölte meg a hatályvesztés napját, csakhogy az ugyanaznap elfogadott következő kormányrendelettel „A Kormány egészségügyi válsághelyzet elrendelésével járványügyi készültséget…” vezetett be – mindjárt fél évre. Hát ez meg mi fán terem? Az egészségügyi válsághelyzet addig ismeretlen jogintézményét a veszélyhelyzet megszüntetésével együtt elfogadott ún. átmeneti szabályokról szóló 2020. évi LVIII. törvény vezette be az egészségügyi törvény módosításával. A „járványügyi készültség” ártalmatlan háziorvosi ügyeletre emlékeztető – a kormányzati kommunikációban csak ősszel megjelenő ‒ szóhasználat, felejtsük is el, mert a lényeg az egészségügyi válsághelyzet bevezetése – erről viszont a kormányzati kommunikáció hallgat.
Az új intézményt a veszélyhelyzethez hasonlóan egyedül a kormány vezeti be azzal a különbséggel, hogy nem szerepel az Alaptörvény különleges jogrendi esetei között, nem kell hozzá felhatalmazási törvény sem, és a kormány bármeddig meghosszabbíthatja. Bevezetésének feltételei ködösek: „minden esemény”, „bármely olyan körülmény”, amely a polgárok életét, testi épségét veszélyezteti. Vagyis: bármikor, ha a kormánynak úgy tetszik. És mit tehet ebben a válsághelyzetben a kormány? Erre 16 pontból álló – a veszélyhelyzettel tartalmilag azonos ‒, súlyos korlátozásokat lehetővé tevő felsorolás ad választ (pl. intézmények bezárása, kijárási tilalom, kórházparancsnokok kirendelése kórházakba), csakhogy a tizenhetedik szerint – amely az előbbi tizenhatot feleslegessé is teszi ‒ „egyéb rendelkezéseket hozhat”. Ezzel teljesen tágra nyitották a kormányzati önkény lehetőségeit, a végrehajtó hatalom bármit, bármikor és bármeddig megtehet. Meg is tette: az egészségügyi válsághelyzetet 2020. december 17-én újabb hat hónappal: 2021. június 18-ig meghosszabbította. Bölcs előrelátás! – gondolhatnánk.
Csöbörben is, vödörben is
A veszélyhelyzet 2020. júniusi megszüntetésekor tehát csöbörből vödörbe kerültünk: folytatódott a különleges jogrend, csak más néven. Az egészségügyi válsághelyzetet ‒ mint tartalmilag különleges jogrendi állapotot ‒ azonban az Alaptörvényben kellett volna szabályozni, hiszen a normális jogrendtől ugyancsak eltérő nem-normális jogrend új esetét vezették be. Mivel ez nem történt meg, a különleges jogrendi esetek körét az említett átmeneti rendelkezéseket tartalmazó törvénnyel bővítve – „fű alatt” ‒ módosították az Alaptörvényt, ami alaptörvény-ellenes, az erre hivatkozó rendeletek azóta is ugyancsak azok. A rendeleti kormányzás tehát folytatódott, de erről kormányzati szereplő nem beszélt. A közbeszéd sem vette észre, hogy egy folyamatról van szó, amit kezdünk megszokni: hovatovább az lesz normális, ami nem-normális. Ahogyan közeledett az egészségügyi válsághelyzet decemberi lejárta, annak meghosszabbítására tippeltem, azonban a kormány „beelőzött”: 2020. november 3-án rendelettel ismét bevezette a tavaszról ismert veszélyhelyzetet, mindjárt felhatalmazási törvényt is kért és kapott hozzá 90 napra. Ez a törvény 2021. február 11-ig érvényes.
Az a közjogilag furcsa helyzet állt elő, hogy egyszerre vagyunk csöbörben is, és vödörben is: egészségügyi válsághelyzetben is, és veszélyhelyzetben is, vagyis jogilag kétszeresen is biztosított a kormány korlátlan rendeleti kormányzása. Ezzel a kormány olyan helyzetre vonatkozólag élt is, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanulmányi félévének érvénytelenítése. E kifejezetten politikai, a járvánnyal semmilyen összefüggésben nem lévő cél elérését a kormány ugyan rendelettel kívánja leplezni, de a hivatkozási alap árulkodó. A kormány bizonytalanságát jelzi, hogy a rendelet megalkotásához mindjárt négy jogalapra is hivatkozik: a veszélyhelyzeti kormányrendeletre, a második felhatalmazási törvényre, az Alaptörvényre és – biztos, ami biztos – a katasztrófavédelmi (?) törvényre.
A tendencia felismerhető: a kormány célja az, hogy a különleges jogrendbeli veszélyhelyzet és a tartalmilag oda tartozó, de az Alaptörvényen kívül magának kreált egészségügyi válsághelyzet ürügyén a járvánnyal semmilyen, vagy érzékelhetetlenül távoli kapcsolatban álló területekre is kiterjessze más hatalmi ágtól nem korlátozott hatalmát. A miniszterelnök a kórházi vezetők 2020. decemberi kinevezésekor már arra is utalt, hogy az egészségügyi válsághelyzetet várhatóan 2021 végéig fenn kell majd tartani. Adódik a kérdés: mivel ezt a kormány belátása szerint meghosszabbíthatja, ez azt is jelentheti ad abszurdum, hogy mindörökké?
Fegyveres tömegoszlatás?
Hogy a kormányzati szándékok komolysága felől ne legyen kétségünk, vessünk egy pillantást az említett átmeneti szabályokról szóló törvénynek a honvédelmi törvényt ugyancsak módosító fejezetére. Furcsa dolgokat találunk. Szögezzük le: az Alaptörvény még különleges jogrendben sem teszi lehetővé a katonaság belföldön, tehát a civil lakosság elleni bevetését. Kivétel ez alól a fegyveres lázadást megfogalmazó szükségállapot esete, de: azzal a korlátozással, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha a rendőrség a rendfenntartásra nem elegendő. Járványról tehát szó sincs. A módosítás azonban, megsértve az Alaptörvényt, kiterjesztette a honvédség fegyverhasználattal való bevetésének lehetőségét a veszélyhelyzetre és az egészségügyi válsághelyzetre is – egyedül a kormány döntése alapján…
A honvédelmi törvény új 54/E §-a szerint a katona „testi sérülés okozására alkalmas kényszerítő eszközt használhat” – megnyugtatásként hozzá téve, hogy ez „nem irányulhat az emberi élet kioltására”.
Eufemizmusban persze nincs hiány: a módosítás hozzáteszi, hogy nem minősül fegyverhasználatnak „a gumilövedék, a pirotechnikai eszköz, a könnygázgránát, az elfogóháló lőfegyverrel való célba juttatása”. Ha meggondoljuk, hogy a „cél” aligha a koronavírus, nem marad más, mint hogy kimondjuk: a cél a fegyveres tömegoszlatás – bármi áron. A kormány nem is tétlenkedett: az alaptörvény-ellenes honvédelmi törvény alapján egy értelemszerűen ugyancsak alaptörvény-ellenes novemberi kormányrendelet már nyíltan kimondja, hogy a katonaság önállóan, a rendőrségtől függetlenül is bevethető: így pl. épületeket őriz, járőrszolgálatot láthat el, ellenőrzi a veszélyhelyzet rendelkezéseinek betartását (magyarul: igazoltathat), akár egyetlen (belügy-, honvédelmi) miniszter, még csak nem is a kormány mint testület döntése alapján.
Látható: a járvány csak ürügy. A törvényesség látszatába burkoltan, a joggal mint tekintélyes társadalmi intézménnyel perfid módon visszaélve valójában a kormány olyan alaptörvény-ellenes jogi eszközt kreált magának, amellyel a nyílt katonai diktatúra „gombnyomásra” aktiválható – amint ezt az utcákon nyomban megjelenő páncélos járművekkel támogatott géppisztolyos járőrök bizonyították is. A kormány el van szánva minden fegyveres testületnek belföldön, a civil lakosság elleni bevetésére, ha érdekei ezt kívánják. A társadalom pedig itt áll fegyveresekkel körbevéve – puszta kézzel. A fegyveres testületek parancsnokainak azért jó lenne észben tartani: egy lőparancsot könnyebb kiadni, mint visszavonni. Lehet, hogy a közvélemény lassan hozzászokik a különleges jogrend vagy klónja, az egészségügyi válsághelyzet állandósulásához – 2021 végéig, és tovább… Ahhoz, hogy az a normális, ami nem normális.
De attól tartok, hogy Magyarország népének előbb-utóbb eszébe fog jutni Cicero híres kérdése: „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?” – magyarul: „Meddig élsz még vissza türelmünkkel, Catilina?”.
