Előfizetés

Fekete-fehér, igen-nem – Művészi szabadság vagy hatásvadászat?

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.01.10. 16:30

Fotó: Netflix
Fekete az angol királyné, ámul a gyanútlan néző. A Bridgerton család című, romantikus sorozat meglepő szereplőválasztása heves vitákat, indulatokat kelt. A történet fikció, de az uralkodóházban akár lehettek is afrikai ősök. Mi ez, igazságszolgáltatás vagy történelemhamisítás? Művészi szabadság vagy hatásvadászat? Rasszizmus vagy hülyeség?
Szerelem és halál, barátság és árulás, hűtlenség és féltékenység. A Netflix karácsonykor debütáló sorozatában van minden, ami a képernyő elé csábíthatja a kosztümös szappanoperák rajongóit. Egy báli szezon meséje a Bridgerton család a londoni high societyből, a XIX. század elejéről. Sokan egy ültő helyükben végigizgulják az eladósorba kerülő, szép és gazdag Daphne sorsát nyolcszor egy órában. Akad, aki hiányolja az árnyalt jellemeket, életszerű dialógusokat. Ám a sorozat már a bemutató előtt beszédtéma lett, amiért fekete színészek alakítanak benne fehér karaktereket – köztük a királynét.

Színvak casting

A Julia Quinn regényei alapján készült, nagy költségvetésű produkció „színvak castingja” hatásos reklámfogás, de nem előzmény nélküli: doktor Zsivágót már bő fél évszázaddal ezelőtt eljátszhatta az egyiptomi arab Omar Sharif a hollywoodi szuperprodukcióban (1965). Újabban divatba jött az efféle megoldás. A Gettómilliomos főszerepében világhírűvé vált, indiai brit Dev Patel alakítja Copperfield Dávidot a Dickens-adaptációban, a nigériai szülőktől Oxfordban született David Oyelowo karrierje pedig Martin Luther King megformálásától eljutott a Nyomorultak könyörtelen Javert felügyelőjéig. A Bridgerton-történetben szerepet kapott a zimbabwei származású Regé-Jean Page (Hastings hercege), a ghánai-gambiai Adjoa Andoh (Lady Danbury) és az ugyancsak színes bőrű Golda Rosheuvel (Sarolta királyné). „Mi lett volna, ha ez a királyné arra használja a hatalmát, hogy más feketéket felértékeljen a társadalomban? Így került a képbe ez a fiktív rész”, magyarázta Chris van Dusen forgatókönyvíró. A szóban forgó uralkodói hitves Zsófia Sarolta (1744–1818), eredetiben Sophie Charlotte, régies magyarításban Karolina. Hogy afrikai felmenői voltak, az Mario de Valdes y Cocom portugál történész elmélete. Ő vezette vissza a mecklenburgi hercegnő családfáját III. Al­­fonz középkori portugál királyig, akinek afrikai szeretőjétől született fiát tekinti az ötszáz évvel később élt Sarolta felmenőjének. Feltevését a brit királyi család egykori orvosának szavaival támasztja alá, aki az asszony „mulatt arcvonásait” említi feljegyzéseiben. További gyanúok egy festmény. „A korszak művészeitől elvárták, hogy alanyuk arcának nemkívánatos vonásait kicsinyítsék, puhítsák, sőt eltüntessék. Sir Allan Ramsay, aki a királyné portréinak jelentős részét festette, mégis határozottan afrikaiként ábrázolta őt”, mondta a kutató.

Királyi krónikák

A Royal sztorik & királyi krónikák blog szerzője, Shenouda Nóra az úgynevezett „one drop” szabályra utal, amit az Egyesült Államokban alkalmaztak a múlt században. Ez alapján a fekete közösségbe soroltak mindenkit, akinek akár egyetlen csepp afrikai vér csörgedezett az ereiben, még ha nem is látszott rajta az afrikai hagyaték. „A témával foglalkozó történészek szkeptikusak Valdes elméletével kapcsolatban, mert szerintük olyan nagy a generációs távolság Sarolta és feltételezett afrikai ősei között, hogy önmagában ennek az örökségnek szinte semmi jelentősége”, foglalja össze a kételyeket. Shenouda Nóra a Népszavának azt mondta, őt nem zavarják a színes bőrű szereplők, a kor szellemiségét jól adja át a sorozat. „Érezni, hogy nem veszi magát túl komolyan, inkább egy régenskori Gossip Girl. Talán a nézők is elég intelligensek, hogy tudják: abban a korban nem volt jellemző a színes bőrű arisztokrata, és azt is, miért nem. Egyébként van ellenpélda: Dido Elizabeth Belle, Zsófia Sarolta királyné kortársa. Édesanyja a brit Nyugat-Indiákon élő afrikai rabszolga volt, apja befolyásos családból származó brit katonatiszt. Dido apai nagybátyja, Mansfield gróf háztartásában nőtt fel, családtagként. Amúgy eddig nem sokan hallottak Magyarországon Zsófia Sarolta királynéról, most pedig beszélnek róla, ami a sorozat érdeme. Hátha néhányan utánanéznek, ki volt ez a rendkívüli nő.” A blogger emlékeztet arra, hogy amikor a színes bőrű, amerikai Me­ghan Markle beházasodott a brit királyi családba, majd botrányok közepette távozott férjével, Harry herceggel együtt, rengeteg gyűlölködő, rasszista kommentet lehetett olvasni. „Tudósítók, történészek, aktivisták feltették a kérdést: nem azért utálták-e ki Me­ghant, mert a színes bőrűeket eltűrik alávetett pozíciókban, de tapintható ellenszenv veszi őket körül, amint hatalmi helyzetbe kerülnek? Vajon a Bridgerton esetében nem ugyanez-e a helyzet? Hogy sokaknak még mindig nehéz színes bőrűeket nem felszolgálóként, inasként, lovászfiúként látni kosztümös filmekben, hanem befolyásos, gazdag arisztokrataként…”
Charlotte of Mecklenburg-Strelitz
Fotó: National Portrait Gallery

Mindenki afrikai

Liberális nézőpontból is bírálták a castingot, mondván: aki nincs tekintettel a bőrszínre, az a szőnyeg alá söpri az eltérő élettapasztalatokat, ami a „tudatalatti rasszizmus” jele. Ma már nem divat, hogy bekormozott arcú fehér színész alakítsa Othellót, de fordítva vajon hol a tűréshatár? Megérjük, hogy a moziban fekete lesz egy SS-tiszt vagy – horribile dictu – Ku-Klux-Klan-tag? Nem egyszerű politikailag korrektnek lenni… A Bridgerton-producer Shonda Rhimes már évekkel ezelőtt kijelentette: nála elvi kérdés, hogy drogdíler és strici nem lehet fekete. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész a közösségi médiában kifogásolta a választást: „Egy kamaszlány, aki a film célcsoportjához tartozik, úgy fogja gondolni, hogy ilyen volt az akkori arisztokrata társadalom. A nemzetközi értékelések ájuldoznak a bátor szereplőválasztás láttán, szerintük ez maga a progresszió, sőt igazságszolgáltatás. Szerintem meg nemcsak történelemhamisítás, hanem pont az ellenkező hatást éri el. Ha ugyanis a feketék már kétszáz éve európai uralkodók és szupergazdag arisztokraták lehettek, akkor mi végre is volt az egész faji egyenlőségi küzdelem?” Nyáry szerint azzal van a baj, hogy a filmkészítők nem alternatív történelmet akarnak bemutatni, hanem a régenskori Anglia világát. Kérdésünkre úgy fogalmazott: „A Sarolta-szál nettó hülyeség. Ha volt is XIII. századi fekete őse, akkor szinte minden euró­pai uralkodócsalád fekete, hiszen a Habsburgoktól a Windsorokig, mind leszármazottai az ősként feltüntetett királynak. Enélkül az erőltetett magyarázat nélkül elmenne fikciónak az egész, de pont ezzel akarják történelemmé tenni.” Tegyük hozzá, hogy a modern ember Afrikából indult világhódító útjára – Darwin feltevését alátámasztja a régészeti leletek korszerű genetikai elemzése is. Tetszik vagy nem, mindannyiunk ősei fekete migránsok voltak.

Nagy Péter szerecsene

Kétségtelen történelmi tény: az orosz cári udvarban a nemesség tagjai közé emelkedhetett egy fekete férfi. Híres leszármazottja, Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837) lett a modern orosz irodalmi nyelv megteremtője a XIX. század elején – ugyanakkor, amikor Bridgertonék fiktív angliai története játszódik. Puskin Nagy Péter szerecsene című elbeszélésében örökítette meg dédapja, Abram Petrovics Hannibal (1696–1781) emlékét. Hogy az ős-Afrika mely tájáról származott, vitatott: Etiópia, Eritrea, Nigéria is lehetséges. A vélhetően előkelő származású kisfiú előbb Konstantinápolyba került, a szultán palotájából vitte magával az orosz követ. Keresztapja, a cár után lett Petrovics, Hannibál pedig a kar­thágói hadvezér tiszteletére, aki szintén Afrikából indult Róma ellen. Párizsban taníttatták, megismerkedett a felvilágosodás eszméivel és személyesen Voltaire-rel. Visszatért Oroszországba, a trónviszályok idején Szibé­riába száműzték. Ám Péter lánya, az excentrikus Erzsébet cárnő uralkodása idején újra kegyenc lett, kormányzó a Baltikumban. Tábornoki rangot és nemesi címet kapott, címerállatául az elefántot választotta. Két házasságából tucatnyi gyermeke született, utódai pétervári előkelőségek. A nemzeti költő mellett akad más ismert leszármazottja is. Egyikük, Sophie von Merenberg (1868–1927) rokonságba is került a dinasztiával Mihály nagyherceg (morganatikus) feleségeként. Az 1917-es forradalom után Londonban élő pár lánya, Nagyezsda Romanova grófnő (1896–1963), házassága révén Nadejda Mountbatten, Fülöp herceg nagynénje és keresztanyja, így a brit királyi család tagja. Ő bizonyosan vitt „egy csepp afrikai vért” a Windsor-házba.

Golda Rosheuvel
Fotó: Netflix

Régenskor

A Bridgerton-történet színtere a régenskori Anglia. Az elnevezés arra az évtizedre utal, amikor az „elmebetegség” címén alkalmatlannak nyilvánított III. György király helyett fia, a walesi herceg régensként uralkodott (1811–1820). Ma már biztosra veszik, hogy a királynál örökletes anyagcserezavar, a porfíria váltott ki idegrendszeri problémákat, hallucinációkat. (A ritka betegség jellegzetes tünete a vörösre színeződő vizelet, porphyria görögül bíbort jelent. Magyar népies neve Drakula-kór. A génmutáció, amely okozza, máig jelen van a brit uralkodóházban.) Az évtized emblematikus írója Jane Austen (1775–1817), a Büszkeség és balítélet szerzője, ekkor jelent meg mind a hat befejezett regénye. Szemlátomást az ő reneszánszára épít a Netflix. Tágabb értelemben a régenskor fogalmát kiterjesztik 1837-ig, amikor trónra lépett III. György és Sarolta unokája, Viktória királynő, az új kor névadója. Ha elfogadnánk Valdes elméletét és az „egy csepp” elvét, akkor „Európa nagymamája” révén feketének kellene tekintenünk jóformán minden európai uralkodót.

Traumafeldolgozás bűnözők között

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2021.01.10. 15:30

Fotó: Daniel Aragay
Nincsenek pánikrohamai, de megnőtt a távolság közte és a többi ember között – és nem csak lélekben. A mai napig a legsikeresebbnek tartott női popzenekar énekese egyedi módon próbálja túltenni magát azon, hogy megerőszakolták.
Két napot töltött pszichológusa javaslatára a Herfordban található fiatalkorúak börtönében Lucy Diakovska, a No Angels együttes volt énekese. Itt őrzik a legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetőket, a büntetés-végrehajtási intézetnek 260 rabja van. A bolgár származású, majdnem harminc éve Németországban élő énekesnő a „a rács mögötti” beszélgetésekkel próbálja feldolgozni élete egyik meghatározó traumáját: azt, hogy megerőszakolták.

Nem is igazán tudta

Mielőtt Lucy Diakovska átlépte volna a hírhedt fegyintézmény küszöbét, hónapokig készült. (A rendhagyó látogatásra a német RTL televízió kísérte el Diakovskát.) Nemcsak a technikai nehézségeket kellett legyűrnie (például számos engedélyt kellett beszereznie), de a lelkét is fel kellett készítenie. „Nagyon vártam, de pont ugyanennyire féltem is ettől a látogatástól. Hiába tudtam, hogy egyetlen másodpercre sem maradok egyedül, percre pontosan lebontott forgatókönyv szerint zajlik majd minden, egyszóval nem történhet velem semmi baj, mégsem aludtam sokat a herfordi utazás előtti utolsó napokban. Nem igazán tudtam, mit várok ettől az egésztől. De a pszichológusom szerint, ha sikerül megérteni valakinek az indítékát, akkor az segíthet a történtek feldolgozásában” – mondta Lucy.

Egy órára bezárva

Az énekesnő pár perce lépett be a börtön kapuján, amikor felbőgött a sziréna. A televízió stábját és Lucyt egy üres szobába zárták, mondván: ott várják ki, amíg a váratlan veszélyhelyzetet sikerül megoldani. Egy óra elteltével engedték ki őket, a történtekről semmit sem lehetett bemutatni a televízióban, de az kiderült, hogy az egyik rab összetörte a cellájában található berendezési tárgyakat, hogy felgyújtsa azokat. Dühöngésének oka az volt, hogy megtudta, a bíróság döntése értelmében másik fegyintézetben kell folytatnia büntetése letöltését – és ezzel a zúzós perfomansszal tiltakozott az áthelyezése ellen. „Ilyen esetek sajnos bármikor megtörténhetnek – kommmentálta az esetet Martina Twelenkamp, akinek szociális munkásként az a fel­adata, hogy beszélgessen a fiatalkorú bűnözőkkel. – Sokan vannak itt, akiket senki sem vár a falakon kívül, nincs családjuk, nincsenek bará­taik, jövőképük sincs, tanulmányaikat nem fejezték be, így elhelyezkedni sem tudnak. Ezeket a fiatalokat sajnálom a legjobban, ők úgy érzik, nem veszíthetnek semmit, egy-egy botrány alkalmával legalább figyelnek rájuk, foglalkoznak velük.”

Azt mondta, megverték

Lucy Diakovskát szülőhazájában, Bulgáriában erőszakolták meg 1996-ban, amikor húszéves korában meglátogatta a szüleit. A helyi diszkóból tartott hazafelé, valaki leütötte és a magáévá tette. „Magamat hibáztattam a történtekért, nem is igazán volt kedvem elmenni a diszkóba, de végül rászántam magam, később sokszor eszembe jutott, ha otthon maradok, akkor ez nem történik meg. A pszichológusom azt mondta, ez hibás gondolatmenet, ilyen bűncselekménynél soha nem az áldozat a hibás.” Az énekesnő évekig nem beszélt a történtekről a szüleinek sem, amikor az őt ért támadás után hazaért, azt mondta, megverték. Feljelentést nem tett, mert akkoriban – tévesen – úgy tudta, hogy a nemi erőszak elkövetőit csak három hónap börtönbüntetésre lehet ítélni Bulgáriában. Ezenkívül biztos volt benne, hogy nem kapják el a tettest, mivel semmilyen személyleírást nem tudott adni, a sötétben nem látta az elkö­vetőjét.

Megnőtt a távolság

Lucy úgy gondolja, feldolgozta a vele történteket, ám teljesen mégsem tudott túllépni rajtuk. „Nincsenek pánikrohamaim, ami sok nőnél előfordul, akikkel ugyanez megtörtént, nem álmodom erről, de a támadás óta nagyobb távolságot tartok az emberektől. Zavar, ha egy idegen egy méternél közelebb kerül hozzám, és igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, hogy férfi legyen mögöttem. Az engem ért támadás előtt nőkkel, férfiakkal is volt sze­xuá­lis kapcsolatom, utána csak nőkkel. Nem tudom, hogy ez így alakult volna-e akkor is, ha nem erőszakolnak meg, erre senki sem tudja a választ.”

A hatalmat élvezte

Az adásban Martin néven szerepelt egy 21 éves szexuális bűnöző, aki összesen 64 nőt zsarolt a róluk készült aktképekkel – és szexet követelt tőlük a fotók eltüntetéséért. Egy alkalommal került sor aktusra, Martin hároméves börtönbüntetést kapott. „Ezekben a helyzetekben a hatalmat élveztem, az izgatott fel, amikor chatelés vagy telefonbeszélgetés során éreztem a félelmet, a rettegést a másikon. Az aktus sokkal kevésbé volt izgalmas, mint az odáig vezető út” – mesélte a fogoly, akit gyermekkorában éveken át molesztált sze­xuálisan az egyik családtagja. „Különleges volt Martinnal találkozni, el kell telnie még egy kis időnek, amíg magamban a helyére tudom tenni ezt a beszélgetést. Emberként nagyon sajnálom őt a gyermekkora miatt, de a tette akkor sem elfogadható. Más beszélgetéseknél is azt éreztem, hogy ezeknek a srácoknak esélyük sem volt a normális életre, egyenesen vezetett ide az útjuk, talán azért, mert nem kaptak elég szeretetet, törődést. Felkava­róak voltak ezek a találkozások, örülök neki, hogy lehetőséget kaptam eljönni ide” – mondta Lucy.

No Angels, a legsikeresebb női együttes

Lucy Diakovska egyik alapítója volt 2000-ben a No Angels nevű együttesnek, melyet a mai napig a legsikeresebb női popzenekarnak tartanak Németországban. A csapat 2003-ban feloszlott, amikor kiszállt az egyik énekes, és Lucy kezdeményezésére állt ismét össze az együttes 2007-ben. Három évvel később szándékos testi sértés miatt eljárás indult az egyik tag, Nadja Benaissa ellen, aki miután megtudta, hogy elkapta a HIV-fertőzést, három férfival is védekezés nélkül létesített szexuális kapcsolatot. Egyiküknek tovább is adta a betegséget, és el is ismerte, hogy szándékosan fertőzött. Két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, illetve 300 óra közmunkára. Ezt a botrányt az együttes sem élte túl, és 2011-ben feloszlott. „Nadja teljesen visszahúzódott, nélküle nem volt értelme a folytatásnak, azóta sem beszél velünk, a többiekkel tartjuk a kapcsolatot, a koronavírus előtti időszakban néha találkoztunk is. Nadjáról annyit tudunk, hogy Berlinben él, ennél több információnk nincs róla. Kár, hogy így alakult” – mesélte Lucy.

Az iglutól a szociális bérlakásig

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.01.10. 14:30

Fotó: Iglou Facebook-oldala
Az eszkimóknak nem volt választásuk. Vagy építenek maguknak egy iglut, azaz hókunyhót, vagy megfagynak. Ki gondolta volna, hogy példájuk a ma városaiban köszön vissza? Mert vannak lakók, akiknek szükségük lehet egy iglura. Különben megfagynak.
Igazi szilveszteri hangulatot lehelt a szomorú-küszködős 2020 utolsó napjába a hír, hogy a nagykanizsai önkormányzat egymillió forinttal támogatta a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezetének kezdeményezését, miszerint iglukat kell szerezni a hajléktalanoknak. Természetesen senki nem havat akart vásárolni kunyhórakáshoz, hanem polifoamból készült, jól hőszigetelő, tűz- és vízálló, testhőmérséklettel „fűtött”, összerakható mobilsátrakat. Amiket el lehet helyezni a hajléktalanszálló körül, a biztonságot pedig térfigyelő kamerák biztosítanák, a menedékekbe talán fejlámpát is el lehetne helyezni. És hogy honnan rendelik meg őket? Hát Csehországból.

Nem érdekelte a pénz

Pár éve Ostravában, egy éppen ott élő francia, Manu Chilaud rábukkant az interneten egy videóra, amelyen egy honfitársa bemutat egy kis, iglualakú, egyszemélyes menedéket, amely nagy segítséget nyújthat hajléktalanoknak. Megtetszett neki, és Pavla Klečkovával megkereste a tervezőt a licence-jogért. De az ötletgazdának nem volt fontos a pénz. Azt mondta, örül, ha segíthet. Elkezdődhetett a kisüzemi gyártás. És jelentkezni kezdtek az érdeklődő szervezetek – a határon túlról is. Geoffroy de Reynal mérnök, mikor egyéves montenegrói tartózkodás után hazatért Franciaországba, döbbenten szembesült azzal, mennyien élnek hazájában az utcákon. Úgy érezte, segítenie kell rajtuk. Tervezett egy hideg ellen védő mobil iglut, saját költségből meg is csinált egyet, majd elindult pénzt gyűjteni. A bejövő összegből elkészített húsz menedék-prototípust, tíz Bordeaux-ba, tíz Párizsba került. A termék jól vizsgázott, Geoffrey elkezdhetett álmodozni a százas, esetleg ezres nagyságrendű gyártásról – a francia hatóságok támogatásában bízva. Azokat nem lelkesítette túlságosan a lehetőség, de az iglu valahogy mégis elindulhatott jótékony útjára. Eljutva Ostraván át Nagykanizsára is.
Geoffroy de Reynal
Fotó: NICOLAS TUCAT / AFP

Hátizsák és védelem

Vajon miért tekereg ez a hároméves történet még mindig népmesei szinten? (És nem csak ez. Szinte az összes kezdeményezés, ami a hajléktalanságot próbálja kezelni, csökkenteni, megszüntetni.) Tíz kicsi, fehér, sátorszerű alvóhely Nagykanizsán, a nagy menedékház körül. Az ember valószerűtlennek érzi a képet. Nem szemfényvesztés ez? Hiszen ha valaki eljut a hajléktalanszálló közelébe, miért nem a fűtött épületbe megy be? A szakemberek számára ez nem jelent dilemmát. Miletics Marcell, a Baptista Szeretetszolgálat Utca­front részlegének vezetője határozottan üdvözli az elképzelést: „Le a kalappal a nagykanizsai önkormányzat és az ottani kollégák előtt! Ez egy igen hasznos intézkedés lehet a közterületen élő emberek védelmében, télen az életüket mentheti meg. Meg kell érteni, hogy a hajléktalan emberek számára is fontos az autonómia. Egy iglut a saját terének érezhet, és ha biztonságosnak tartja, talán abba fog inkább bemenni.” Miletics szerint egyébként a gondolat nem új, az ő szervezete is próbálkozott korábban hasonló megoldással. „Fölmerült, hogy gyártassunk le hátizsákba csomagolható sátrakat a fedél nélkül élőknek. Annak persze nem örültünk volna, ha beérik ezzel, és nem tartanak igényt a rendszer egyéb szolgáltatásaira. De mikor megkérdeztünk érintetteket, mit szólnának hozzá, sokan azt mondták, ha ilyenekbe bújnak be éjszaka, védtelenné válnak az agresszivitással szemben, nem tudnak elmenekülni a bántalmazások elől. Ha ezt a problémát most sikerül megoldani valamilyen őrizettel, kamerával, biztos lesz igény az iglukra.”

Kell az alternatíva

Kovács Vera, az Utcáról Lakásba Egyesület ügyvezetője úgy véli, ha ő kerülne ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, alighanem az iglut választaná. „Magyarországon jelenleg méltatlan körülmények vannak a hajléktalan szállók döntő többségében – állítja a szociálpolitikus. – Valójában éjjeli menedékhelyek, tíz-húsz ember is kerülhet bennük találomra egy szobába. Ha valamelyikük ártó szándékkal érkezik, könnyedén ki tudja például rabolni a társait. Az emberek nem érezhetik magukat teljes biztonságban. Ráadásul elég szigorú házirendhez kell alkalmazkodniuk, nem mindegyikük tud a munkája miatt hazaérni az előírt időre. Így aztán van igény alternatív megoldásokra. Több vidéki város nyújt már katonai sátrakban is életmentő pontokat, a budapesti Józsefvárosban szintén vannak ilyenek pár éve.”

Egymillió embernek fáj

A hazai ellátórendszer alapvető problémája, hogy a krízishelyzet kezelésére helyezi a hangsúlyt. Ha sikerül biztosítani az emberi élet védelmét, megnyugszunk. A társadalmi elvárás sem több. Aki az utcára kerül, érje be annyival, hogy aludhat valahol, és télen nem fagy meg. Majd ha talál munkát, úgyis lesz jobb megoldás a menedékhelyeknél. Nem túl rokonszenves szemlélet, ráadásul téves is. A hajléktalanság nem a munkanélküliséggel van feltétlenül összefüggésben, hanem egy általánosabb lakhatási válság szélsőséges formája. A fedél nélkül élők jelentős többsége dolgozik, gyakori, hogy csupán 20-30 ezer forint hiányzik számukra egy albérlet kifizetéséhez. Családokban gondolkozva, Magyarországon ma közel egymillió embernek okoz gondot a lakhatási költség előteremtése. Kovács Vera és dr. Miletics Marcell szerint is ebből kiindulva kellene felépíteni az ellátórendszert, amelyben a cél nem a túlélés garantálása, hanem a hátrányos élethelyzet megszüntetése lenne. Lakhatás és szociális gondozás biztosításával. „A rendszer elvileg most is többlépcsős, de nincsenek belőle igazi kivezető utak – állítja Kovács Vera. – A menedékhelyekről el lehet jutni úgynevezett átmeneti szállókra, ahol az ügyfelek (a rendszer így hívja a hajléktalanokat) saját ágyat kapnak és szociális munkás segíti őket a további in­teg­rá­ció­ban. Csak hát mindezért már bérleti és szolgáltatási díjat kell fizetni. Így se könnyű bekerülni, várólisták vannak. De a legnagyobb probléma, hogy ezeket a helyeket határidősen, mondjuk egy évre lehet szerződéssel igénybe venni. Utána vagy át tud költözni valaki egy másik hasonló intézménybe, vagy újra utcára, menedékhelyre kerül.”

Valamiért elhalt

Az önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény szerint a helyi közigazgatási szerv közfeladatai közé tartozik „a területén hajléktalanná vált személyek ellátásának és reha­bilitációjának, valamint a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítása”. Erre építve indult el abban az évben Józsefvárosban, Kocsis Máté polgármesteri gyámkodása alatt a Lakhatási, Életviteli, Lelki-segítségnyújtási és Egzisztenciateremtési Közösségi (LÉLEK) Program, amelyben a Baptista Szeretetszolgálat is részt vett. „Valahol az átmeneti szállók szintjén jelentett volna komoly előrelépést az integrálódás irányába, ha kifutja magát – emlékezik dr. Miletics Marcell. – A bekerülő hajléktalanok lakhatáshoz, ágyhoz jutottak jó körülmények között, és az önkormányzat munkát biztosított nekik saját intézményeiben. Mindehhez szociális segítségnyújtás is járult. Működőképes kezdeményezésnek tűnt, volt, aki a szerfüggőségétől is meg tudott szabadulni az új környezetben. De aztán valamiért mégis elhalt a program.” 

Emberi alapszükséglet

A szakemberek számára egyértelmű, hogy a hajléktalanságból igazi kivezető utat a szociális bérlakások nyithatnak meg. Ahogy azt sikeres európai modellek is mutatják, nincs más komoly motiváció a talpra álláshoz. Az Utcáról Lakásba Egyesület épp ezt az ösvényt próbálja kikövezni. „Lakhatási programjainkban a hajléktalanságból kitörni igyekvő emberek olcsó szociális bérlakásokhoz juthatnak – tudhattuk meg Kovács Verától. – Partnereink között vannak önkormányzatok, a legtöbb ingatlant a kőbányai rakta bele a programba. De magánszemélyektől is kaptunk többet, és vannak saját tulajdonú lakásaink is. Jelenleg 72 bérlő él az egyesületnél. Voltak kételyek, vajon hányan tudnának megfelelően élni egy ilyen lehetőséggel, de a Menhely Alapítvány Február Harmadika Munkacsoportjának felmérése alapján most már az állami ellátórendszerben dolgozó kollégák többnyire úgy gondolják, hogy a hajléktalan ügyfelek nagy része egy program keretében képes lenne rendben tartani egy önálló lakást, a problémát egyedül az ingatlanok és a szolgáltatások hiánya jelenti. Mi természetesen biztosítunk szociális munkásokat is a nálunk lakóknak. Átlagban hetente egyszer találkoznak velük, de szükség esetén intenzívebb gondozásra is lehetőség van.” A szociálpolitikus szerint a lakhatási probléma kezeléséhez alapvető szemléletváltásra lenne szükség. „Meg kéne végre érteni, hogy a lakhatás közszolgáltatás. Emberi alapszükséglet, amelynek biztosításához, ugyanúgy, mint az egészségügyi ellátáshoz, a közoktatáshoz vagy a közlekedéshez, az államnak lakhatási támogatással és más eszközökkel is hozzá kell járulnia.” Addig meg maradnak a népmesék. Odaadó emberekkel, megszállott konstruktőrökkel, vöröskeresztesek­kel, szeretetszolgálatokkal, civil egyesületekkel. És tíz igluval a nagykanizsai hajléktalanszálló körül.