Egy mexikói származású írónő regénye a kiszolgáltatottakról

Az Elveszett gyerekek archívuma imitált dokumentumpróza egy valójában szépirodalmi műben.

„Ezek a gyerekek kivétel nélkül az elmondhatatlan bántalmazás és a rendszerszintű erőszak közül menekültek, olyan országokból, ahol a bandák államot hoztak létre az államban, megkaparintották a hatalmat, és kisajátították a törvénykezést. A gyerekek azért jöttek az Egyesült Államokba, mert védelmet keresnek.” S hogy végül találnak-e, nos, épp ezt a kérdést állítja középpontjába a mexikói származású írónő új regényének cselekménye.

A történet fősodrában egy család utazásának krónikája kerül, tagjainak nincs neve: Papa, Mama, fiú, lány – a szerep a fontos. A gyerekek a szülők korábbi kapcsolatából származnak: a lány az anyáé, a fiú az apáé. E több éven át fennálló kis közösség, amikor megismerjük, épp bomlófélben van.

Az utazás New Yorkból az ország délnyugati részébe, Arizonáig részben vakáció (nyár van, nincs iskola), részben munka: a Mama azért utazik a mexikói határhoz, mert a menekült gyerekekről kíván riportot készíteni, a Papa pedig az őslakosok – az apacsok – történelmi-kulturális emlékeit szeretné tanulmányozni. (Vagyis mindketten a társadalom legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb kisebbségeivel foglalkoznak.) Szakmájuk a dokumentálás: a valóság múlékony elemeinek megörökítése. Feladatuk teljesítéséhez dobozokat, dossziékat, hangrögzítő eszközöket, könyveket visznek. E rögzítés-szenvedély része, hogy a fiú fényképezőgépet kap a tizedik születésnapjára, mellyel aztán a maga módján ő is dokumentálja az eseményeket. Az archiválás eredendően a tisztánlátást, végső soron az emlékezetet lenne hívatott segíteni – lényegi feltétele volna ez a humánus értékek megőrzésének.

Poggyászában a Mama egy könyvet visz magával, melyet időről időre elővesz, felolvas belőle, s amelyet a fiú is böngészget. Cselekménye menekült gyerekek utazásának kegyetlen próbatételeit jeleníti meg, s mint például Bulgakov Mester és Margaritájának Jézus-története, fikciós szálat képez a regény alapfikcióján belül. Ezek bonyolult viszonyba lépnek egymással, gazdagítva a műegész jelentéstartományát. E meneküléstörténet fejezetei az elégia címet viselik, ami – a híres schilleri meghatározás nyomán – a vágy és a valóság tragikus és végzetes konfliktusára utal: a gyerekek sosem érik el az ígéret földjét, sorsuk újabb borzalmak sorozata lesz.

A család két gyereke, megérezve a széthullás veszélyét, jórészt tiltakozásképp megszökik, ezzel kényszerítve a szülőket arra, hogy foglalkozzanak velük. A regénybeli fikciók itt összeérnek: a fiú és a lány a sivatagban egy kis időre találkozik a még életben lévő menekült gyerekekkel, a kiszolgáltatottságból eredő szenvedésük itt közössé válik. A fiú és a kislány végül megmenekül, a család azonban menthetetlenül széthullik.

A narráció mintegy keresztirányban változik: az első részekben a Mama az elbeszélő, aki a család szétválása mellett sorakoztat fel racionális és emocionális érveket. Aztán a fiú válik narrátorrá, a szökéstörténet az ő szavaival elevenedik meg, a gyerek a maga eszközeivel a kis közösség fennmaradásáért küzd. Persze, reménytelenül.

A mű előadásmódja, szerkezete, a poggyászban vitt könyvek, jegyzetek katalógusszerű felsorolása azt imitálja, hogy valamiféle dokumentumprózát olvasunk. Miközben a regény tele van vendégszövegekkel, más szerzőktől vett hol jelölt, hol jelöletlen idézetekkel, s ez a posztmodern intertextualitás is híven jelzi, nagy művészi tudatossággal megalkotott belletrisztikát kapunk, melynek mondatai tudatosan az irodalmi hagyományhoz is kötődnek, belőle fakadnak.

Arról, hogy az úticélt a Mama és a Papa megvalósította-e, úgyszólván semmit sem tudunk meg. De az kétségtelen, hogy a menekült gyerekek vagy elpusztultak a rettenetes út során, vagy – ha túlélték a viszontagságokat – visszatoloncolták őket származási országukba. Megváltás, sajnos, nincs – sugallja valamennyi cselekményszál.