Átlépni a tükörkapun

„Farkas Zoltán… ott van mindenütt, ahol egy újságírónak lennie kell, kérdez kifogyhatatlanul, és nem felejt.” (Király Júlia, az MNB volt alelnöke.)

Azzal nem mondunk sokat, hogy Farkas Zoltán könyvet írt. Elvégre sok évtizede újságíró, volt rádiós, volt a hajdani Népszabadság, most a HVG munkatársa. Aki valaha hallgatta, olvasta vagy most olvassa interjúit, elemzéseit, esszéit – mondjuk a Mozgó Világban –, annak azzal sem mondunk újat, hogy az ország egyik legjobb gazdasági újságírója, akinek képessége, hogy szűkösen vett szakterületének híreit ragyogó stílusban elemezve tudja a közönség kezébe tenni. Nagy tévedés volna azonban, ha azt gondolnánk, hogy Farkas egyszerűen „csak” egy újságíró. Az a fajta újságíró – lehet-e annak nevezni, aki nem ilyen? –, aki minden iránt érdeklődik, aki tud és kíméletlenül mer kérdezni, és aki képes a híreket, a hallottakat általánosabb keretbe foglalni és úgy értelmezni.

Most 13 portrét rajzolt meg, Egy gyűjtő arcképcsarnokából alcímmel, hogy aztán a Park Könyvkiadó kötetként a kezünkbe adja. A 13 portré – Hárs István, Mester Ákos, Esterházy Péter, Tarnói Gizella, Kádár János, Marjai József, Antal László, Liska Tibor, Kornai János, Surányi György, Simon András, Matolcsy György és Sárközy Tamás arcképe – sokkal több, mint szubjektív, saját élményekkel, megélt és közszájú anekdotákkal feldúsított emlékhalmaz, jóllehet, ha csak ez volna, akkor is szórakoztató olvasmány lenne. De sokkal több ennél: kényelmetlen tükör az utóbbi – talán – negyven-hatvan évről, amit muszáj alaposan szemügyre vennünk, ha meg akarjuk ismerni, honnan jövünk és merre tartunk. (Mint Király Júlia a fülszövegben írja: némi déja vu érzéssel...) Mert Farkas tükrében magunkat ismerhetjük fel, kell, hogy felismerjük. A 13-ak egyéni sorsát, pályafutását, szakmai vágyait, csalódásait az ország élte meg. Sajnos, azzal a tapasztalattal, hogy mintha lépést sem tettünk volna előre, mintha körbejárva ugyanott találnánk magunkra, ahonnan valamikor elindultunk. Mintha évtizedek óta egy helyben topognánk, miközben már hajlamosak vagyunk legyintve lemondani megkopott álmainkról, arról, hogy a kérdéseinkre valaha is választ kapunk.

A 13-ak között akad rádióelnök és riporter, szerkesztő, politikus és közgazdász, volt MNB-elnök és „közgazdasági álmodozó” (itt: külön köszönet Liska Tibor vázlatáért). Tisztességes és csalafinta, egyenes és girbegurba, hajlékony és többször megtört emberek. Olyanok, mint amilyenek mindannyian vagyunk. A különbség „csak” annyi, hogy valamennyien vezető, vagy meghatározó posztot töltöttek be.

Nem a szerző tehet róla, hogy a könyvet letéve csak annyit tudunk kérdezni: ahol ennyi okos, intelligens embert lehet egyetlen mozdulattal egy marokba fogni, miért fut mégis szerteszét az egy maroknyi ember? Leszűkítve csak a gazdaságra: honnan, miből vezethető le az az ön- és közveszélyes állapot, amely a napi politika túszává tette és teszi a legszigorúbb közgazdasági tételeket? Hogy – csak e recenzió szerzőjének sokévtizedes tapasztalataira hivatkozva – azt az érzetet kelljen rögzíteni: ennek az országnak, miért volt ennyi „feleslegessé vált” közgazdasági, pénzügyi, közéleti koponyája? Mi volt és maradt az oka a körbenjárásnak, hogy a „kiigazítás” állandó jelzőjévé válhatott a politikai hatalom színezetétől függetlenül. Ha letéve Farkas tanulságos könyvét elmeditálunk, közelebb jutunk a válaszhoz is. Ezért is mondjuk – némi képzavarral – a kötet egyszerre tükör és kapu. Mondjuk inkább: átélhető emberi és szakmai sorsokkal felrajzolt tükörkapu, amelyen nagyon ideje volna már belépni, hogy megláthassuk, mi van mögötte.