Én vagyok a hülye, hát miért a Benczúr utcán át sétálok a Városliget felé?! Miért éppen ott kell nekem levegőzni, ahol Ady Endre utolsó lehelete megszakadt? Ha megszokott napi sétáim során nem a Benczúr utcából fordulnék rá a Dózsa György útra, akkor nem tárulna szemem elé Magyarország leendő szimbóluma, az a leszakadt pontonhíd, amelyet éppen most építenek a Városligetben.
Így viszont az az első, amit megpillantok. Fél szemmel még az egykori Liget szanatórium épületét nézem a rajta lévő Ady-emléktáblával, de ahogy fordulok el, a tekintetem már a pontonhíd foglya. Munkások mászkálnak az egyik állványzaton, és hallom, ahogy egyikük a magasban elbődül:
– Jöjjön fel valaki!
Nem értem a válaszokat, de az alatta lévők röhögnek. Biztos nekik is mulatságos, hogy egy olyan épületen dolgoznak, ami még kész sincs, de máris úgy néz ki, mintha összeroskadt volna. A Néprajzi Múzeum leendő otthonáról beszélek, amely Budapest új különlegessége lesz, ha minden a tervrajzok szerint alakul. Márpedig úgy alakul. Az összeroskadt pontonhídszerkezet már készen van, élesen kirajzolódtak az épülő romok egymásba lejtő kontúrjai: igen, éppen olyan ez a konstrukció, mint a magyar történelmi viadukt, amely megsüllyedt és megereszkedett a sorscsapások alatt. Megadta magát az anyag. Létezik erre egy szép szakkifejezés: anyagfáradás. Megült az ország egy zugban, mint a köd, leült, mert elfáradt, és most nem kap levegőt.
Megnéztem az interneten az épület látványterveit, és a gyönyörűségtől elakadt a szavam. Az épület úgynevezett tetőszerkezetét zöld növényzettel, pázsittal és fákkal fogják beültetni. Milyen szép lesz! Éppen olyan lesz, mint egy jobb napokat látott, ám egykori dicsőségét nyomaiban még őrző rom, amelyet visszafoglalt és saját magával újra beborított a természet. Nem az enyészet munkájáról beszélek, hanem az életerőről. Ó, Uram, ha Ady Endre ezt még megláthatta volna azzal a hunyorgó és mégis jövőbelátó, vaksi szemével! Ha tudta volna, hogy a halálának helyszínéhez oly közel egyszer megépül majd a magyar néprajz palotája, amely katartikus erővel vágja a képünkbe: nézzétek, kompország lakói, nézzétek ezt a saját magába zuhant ívet! Ez a leszakadt, megsüllyedt, elfulladt lélegzetű építmény a ti országotok, ti komputasok, ti hídlakók, akik Nyugat és Kelet között ingáztok több mint ezer éve. Az egyik szemetek még itt, de a másik már a túlparton, s hiába kapaszkodtok bármelyik partba, nem leltek támaszra sehol, legfeljebb ideiglenes kikötőre, ahol nem lesz maradásotok.
De mondom, én vagyok a hülye, hát miért kell nekem éppen a Benczúr utcán át sétálni a Városliget felé minden egyes nap?! Miért éppen ott kell nekem levegőzni, ahol Ady Endre élete véget ért? Kerülhetnék másfelé, sétálhatnék a szomszédos Lövölde tér felé, de ott meg folyton Kern hangja szólal meg bennem, Lövölde tér, itt mindig hideg van, itt sosincs nyár, csak ősz meg tél, vagy csak úgy képzelem én – köd ül a zugokban és fúj a szél a liget felől unottan, és fúj a szél és nem a süt a Nap sehonnan.