Előfizetés

Ég és föld között - Interjú Murányi Zitával

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2021.01.23. 16:36

Mi van előbb: a beszéd vagy az ének? S a csönd vajon megteremtheti-e az elveszített egységet? – teszi fel a kérdést Murányi Zita (v)érző fa című kötetének nyitóversében, hogy miután az „utolsó szó is elhalkul”, optikai játékra hívjon a hétköznapiság univerzumokig hatoló kaleidoszkópjában. Melyben patkányok viselnek töviskoronát, az ereszcsatornán kopogó eső pedig az első isteni szívdobbanást idézi.
Mit jelent az az elhalkulás, ami a Kurtág Györgynek dedikált nyitóvers utolsó sorával rögtön a kötet elején elnémít mindent. Új lendületet kap utána a szó, vagyis a zeneiség?  Az első és az utolsó verssel szerettem volna egy belső keretet adni a kötetnek. Mindkét vers egyfajta rejtett utalás Vörösmarty költészetére: az elővers az Előszóra, az utolsó, remény című Az emberekre. Az előversben a megszólalás képtelenségére szeretnénk rávilágítani – ezért is a hangját veszített énekesnő példája –, illetve a csönd, az elhallgatás beszédességére. Vörösmartynál: „Hallottuk a szót. Mélység és magasság / Viszhangozták azt. S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillanatig. / Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. (…) Most tél van és csend és hó és halál.” Később pedig, Az emberekben ezt mondja: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél…” Arra próbálok rájönni, mi volt előbb, a csönd, vagy a beszéd, netán az ének. Mennyire lehet pontos egy szó kifejezőértéke, mely csupán töredékeket villant föl a valóságból. Illetve az érdekel nagyon, mit, mennyit lehet leírni a világból egy verssel. Az utolsó néhány sorban Michelangelo festményére gondoltam, mintha az Ádám teremtése című képen Isten nem a földön fekvő Ádámra mutatna, hanem egy zongora billentyűire, és nem a teremtéssel kapcsolódna össze, hanem a végleges csönddel, elhalkulással. És igen, sejteni lehet, hogy utána ismét megszólal a hang, a vers és a zene is… …az első ciklusban például a „mélység zimankós kórusa”. „A törzs a hegedűdob, egy-egy ága lehet a vonó.” „Néhány zörrenésben hallani a levélzongorát.” Tény, hogy mindegyik vers a szavakon túl is ad hangot: van, hogy csak zörejt, de máskor dallamot, dallamfoszlányt. A költészet és a zene vonalán hol és milyen szerep jut a fáknak?  Mondhatjuk talán, hogy a fák „néma hangszerek”, képesek megszólaltatni, zeneivé, dallamossá tenni a verset. Egy német kommunikációs hallgató, Traubeck egy módosított lemezjátszó segítségével szólaltatta meg a fákban az évgyűrűket, hangokká alakítva az anyagba zárt időt. Érdekes módon ő zongorahangon szólaltatja meg a fákat, én pedig a szavak segítségével próbálom fel­éleszteni ugyanezt. Több versben is szerepel az „évgyűrű” szó – mit jelent önnek?  Az időt és az időtlenséget, a mulandóságot és az örökkévalóságot. A fákba zárt zenét. Az idő relativitását. Egy másik német, bizonyos Peter Wohlleben erdész A fák titkos élete című könyvében írja, mennyire meghatározó a fáknak, az erdőknek az életkora. Szerinte egy 500 éves, természetes erdőben sétálva sokkal inkább érezhetjük a természet szervezetünkre gyakorolt pozitív élettani hatásait: csökkentik a vérnyomást, a pulzusszámot, nyugtatnak. Míg egy mesterségesen létrehozott nyolcvanéves erdőben ezeket a jótékony hatásokat már nem tapasztaljuk. Azt írtam: az évgyűrűk a fák törékeny belső glóriái, melyeket az idő szaporít, egyfajta belső angyali jelleget kölcsönöz a fáknak, hiszen egy szinten ők is ég és föld összekötői. Az ég felé ívelés ellenére sokszor nagyon hétköznapiak – még ha nem is mindig szokványosan – a versfelütések: eltűntek a topjoyos kupakok, két vers honoráriumából kijön egy sort, patkánnyal a vállán kéregető koldus száll fel egy járműre. Belőlük emelkedünk transzcendens, de mindenképp Isten közeli (vagy távoli) magasságokba? Az a folyamat érdekelne, miként kerül a patkányok fejére a töviskorona.  Szeretem a „köznapi” dolgokat, történéseket versbe emelni, szeretek versben beszélni. Szeretem, ha az írásaim közérthetőek, nem vagyok az elvont költészet híve, ugyanakkor fontosnak érzem magasabb szférába, dimenzióba emelni a szöveget, valami csavart tenni bele, amitől az egyszerű beszédből mégis költészet lesz. Ahogy Gergely Ágnesnél – az Ajtófélfámon jel vagy című versében – a cigaretta csillagot éget a bőrre, valahogy úgy kerül nálam is a töviskorona a patkányok fejére. Úgy lesznek a nagyon is földi, nagyon is megvetett állatok egy picit krisztusivá, mártírokká, ahogy az égi csillag egy pillanatra teljesen földivé. Isten, univerzum, csillagok, körforgás, megváltás, újjászületés – felfogható a kötetben pulzáló optikai játék egyfajta istenkeresésnek?  Végül is igen, amennyiben a versek visszatérő alanya az az erő vagy entitás, amely összetartja és mozgatja a fennálló világrendet. De el lehet képzelni kaleidoszkópként is a kötetet, csak az apró színes kis tárgyakat most a versek helyettesítik. A kaleidoszkóp forgatásával végtelen számú variációban változtatható a kép, innen ered az átvitt értelmű jelentés: színesen kavargó változások gyors egymásutánja, mely jelen esetben lehetne maga a vers. Ha az előző kötetét, a Jolly Jokert nézzük, vagy a kezdeti prózáit, a Tükörpalota novelláit, a DuplApu című regényt, azokban nagyon hangsúlyos a családba ágyazottság kérdése. A (v)érző fában látványosan megfogyatkoznak a családtagok, és bár az apaalak itt is meg van említve, mintha történt volna egy jelentős perspektívaváltás…  Így van. Az előző kötetem, a Jolly Joker teljes mértékben az elmúlásról szólt, édesapám halálának és emlékének ajánlva. Szándékosan szerettem volna egy kicsit eltávolodni a család tematikától, és mindössze néhány versben hasonlítani a fát, a gyökereket a családhoz. Kurtágon kívül egyedül Jónás Tamás van konkrétan megemlítve, egy vers neki szól, már a címében félreérthetetlenül: Jónás Tamásnak – a kortársak közül kitüntetett a szerepe?  Igen, egyrészt közel áll hozzám Tamás költészete, másfelől az indulásomnál nagyon sok segítséget kaptam tőle és Lackfi Jánostól is, akik akkor a Dokk szerkesztőiként működtek. Nemcsak alaposan megkritizálták a portálra feltöltött verseimet, de használható segítséget is adtak az átdolgozásukhoz. Nagyon sokat lehetett tőlük tanulni. Tamás később is sokat támogatott, például, amikor észrevette, hogy nem teszek fel mindennap minimum egy verset a Facebookra, ahogy korábban tettem, rám szólt, hogy tessék csak írni, nekem ez a feladatom! Kaptam egyébként már olyan kritikát, hogy közel áll egymáshoz a költészetünk, amit nagyon nagy dicséretnek éreztem, egyúttal túlzónak is találtam. Én csak szeretnék egyszer olyan magasságokba, mélységekbe emelkedni a költészetben, mint Jónás Tamás. +1 kérdés   Egy vers (szívdobbanás), amelyben szerepel az ereszcsatorna szó, hazai kontextusban egy jó ideig elő fog hívni távoli asszociációkat. Főleg, ha az az eresz a végítélet jégesőben megnyilvánuló kopogását szenvedi el épp, az első isteni szívdobbanást. Miként viszonyul ahhoz a jelenséghez, amikor – kiemelve sorokat, szavakat versekből – bulváréletet kezd élni egy versrészlet?  Az idézetek kiemelésével mindig vigyázni kell, nem mindegy, milyen kontextusba kerül egy-egy mű néhány sora. Ez a vers jóval régebben íródott, bár többször megfigyeltem, a költő sokszor tölt be váteszszerepet és a jövőbe lát. Itt persze nem ezzel a jelenséggel állunk szemben, véletlen egybeesés csupán, hogy egyetlen szó miatt aktuálpolitikai színezetet kapott a vers. Ugyanakkor nincs problémám azzal, ha egy vers bulváréletet kezd élni, pláne, ha a mai világban ezzel kedvet ébreszt a versolvasáshoz, felcsigázza az olvasó érdeklődését.

Tatár Sándor: „Tempora mutantur”

Tatár Sándor
Publikálás dátuma
2021.01.23. 15:50

Fotó: LightField Studios
"de most még ez van: isteni csoda"
Olyan szavak közt éltünk, mint „fegyverbarátság”, „békeharc” vagy kedvencünk, a „közveszélyes munkakerülés” – tudtuk: ez maga a háromdimenziós agyrém, megcsúfolása nyelvnek s józan észnek; valami őrült, pervertált elme (már ha elme lehet ennyire megzápult s gonosz) bocsátotta ránk ezt a lidércnyomást, s eközben tudtuk azt is: ez maga a hétköznapi, minden ízében normál valóság, és sokáig az tűnt hagymázos álomnak, szánnivalóan jámbor képzelgésnek, hogy vége szakadhat valaha. Most olyan szavak közt éltünk, mint „agresszív dzsenderideológia”, „balliberális véleményterror”, „hazaáruló globalisták”, „antimagyarok” – tudjuk: ez maga a háromdimenziós agyrém, megcsúfolása nyelvnek s józan észnek; valami őrült, pervertált elme (már ha elme lehet ennyire megzápult s gonosz) bocsátotta ránk ezt a lidércnyomást, s eközben tudjuk azt is: ez maga a hétköznapi, minden ízében – khm!… – normál valóság; a cybertér, a hírportálok kommentjeivel s főként a Facebookkal az élén: egyetlen aréna, ahol minden józan hang eltemetődik, elhal, míg a kölcsönös gyűlölet izzik és fröcsög; nem hisszük – nem hihetjük, hogy így maradhasson, de most még ez van: isteni csoda, hogy kapunk még levegőt (ha sokat/eleget nem is) koronavírus-fertőzés nélkül is.

MÉSZÖLY 100 - Szolláth Dávid irodalomtörténész a sokféle és új Mészölyök nyomában

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2021.01.23. 14:29

Fotó: Hunyady József / Fortepan
Miért érdemes Mészöly Miklós műveit olvasni – újra és újra? Mit tudnak a szövegei a humanizmusról és a hatalomról? Hogyan válik a XXI. század elején ismét megkerülhetetlenné a XX. század második felének egyik legnagyobb magyar prózaírója, akit mesterükként tisztelnek az utána jövő írógenerációk? Szolláth Dávid irodalomtörténészt kérdeztük minderről, akinek rendkívül invenciózus és vaskos monográfiája Mészöly Miklósról az író centenáriumára időzítve jelent meg.
Mészöly Miklós irodalmi státusát jól jelzi, hogy húsz évvel a halálát követően is folyamatosan hozzáférhetők a könyvei a Jelenkor Kiadó által, és a 2002-ben alakult Mészöly Miklós Egyesület is nagyban elősegíti az ismerkedést mind személyével, mind műveivel kapcsolatban. Mindezek mellett mi jellemzi az író mai megbecsültségét?  Mészöly a ’70-es évek végétől a ’80-as és ’90-es éveken át az egyik legfontosabb magyar írónak számított, előbb olyan szerzők, mint Esterházy Péter, Nádas Péter, Tandori Dezső és Sándor Iván vagy a kritikus Balassa Péter hivatkozott rá a magyar prózafordulat egyik elindítójaként, később többek között Darvasi László, Márton László, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Krasznahorkai László, tehát egy sereg élvonalbeli, kiemelkedő író tekint rá mestereként. S bár a hálás utókor továbbra is emlegeti, az ezredforduló óta az olvasók újabb generációinak az elérése akadozik. Úgy mondanám, hogy Mészöly utóélete afféle purgatóriumi fázisba került. De remélhetően ez csak átmeneti időszak lesz, s ebben segíthet a centenárium. Mi lehet ennek a „purgatóriumi fázisnak” az oka? A megváltozott kulturális-olvasási szokásokban vagy a Mészöly-művek olvashatóságában keresendő a válasz?  Mészöly a ’45 utáni magyar irodalom legszélesebb körben elismert, mégis exkluzív írója: egy művelt embernek tudnia kell, mi a szerepe a magyar próza történetében. Ugyanakkor Mészölynek nem voltak olyan generációs nagy olvasmányai, ahogy például Örkénynek a Tóték, Szabó Magda egyes regényei, vagy Ottliknak az Iskola a határon. Olyan művek tehát, amelyeket azok is jól ismernek és szeretnek, akik sohasem vagy csak ritkán olvasnak kortárs irodalmat. Nem voltak olyan film- vagy színpadi adaptá­ciói az elbeszéléseinek, drámáinak, melyek ezt a népszerűséget biztosították volna. Soha nem lett tömegolvasmány – illusztrálva kicsit a modern művészet és a tömegművészet közti, XIX. század óta meglévő hasadást. Mészöly újító volt, provokátor művészeti és akár politikai értelemben is. Előtte járt a tömegízlésnek. Az emberek többsége a középiskolai tananyag részeként a Jelentés öt egérről című novellával ismeri meg Mészöly művészetét, most már évtizedek óta. Ma is ez a legmegfelelőbb választás az első találkozásra?  Didaktikai és az irodalomtanítás szempontjából nézve ez a novella nem rossz választás. Tökéletesen komponált elbeszélés, amely révén meg lehet beszélni, milyen is egy jó novella, valamint körül lehet járni a humanizmus, az etika és a moralitás kérdéseit. Másfelől ez a fajta szövegalakítás nem annyira jellemző Mészölyre. A Jelentés öt egérről formai lekerekítettségétől Mészöly már a ’60-as években eltért, a ’70-es, ’80-as években pedig tudatosan és radikálisan felrúgta azt. A felnőtt olvasóknak az ismerkedésre én a jóval összetettebb Az atléta halálát, a Saulust vagy a Megbocsátást szoktam ajánlani.
Miben áll Mészöly említett – modern kori – humanizmusa? Nem másról van itt szó, mint az európai zsidó-keresztény alapértékek összességéről, amelyek jó esetben a XX. századi ember morális alapértékei is: amik azokká tesznek bennünket, amik vagyunk vagy amik szeretnénk lenni. Amiért a mészölyi humanizmus különösen érdekes, az a rendkívüli fogékonyságából, nyitottságából, a „ragacsos agyából” eredeztethető, amivel a vele kortárs európai irodalmi hatásokra – például Albert Camus-re, Samuel Beckettre, Alain Robbe-Grillet-re – reagált. De említhetném még korábbról Kafkát is. Ők mindannyian többé-kevésbé kritikusai, provokátorai, rákérdezői voltak az európai humanista alapértékeknek, s nagyon érdekes, ahogy Mészöly ezekkel az óriási szkeptikusokkal vitázik a műveiben, miközben sajáttá tudja tenni azokat az újszerű művészeti formákat, amelyekre a korban Magyarországon nem volt példa. A velük való hosszas birkózás – a humanista értékekről, a transzcendenciáról, azaz az ember teremtettségéről – után mégis megőrzi ezeket az értékeket, de próbára teszi azokat, kiteszi ezeknek a formátumos kísértőknek. Ő kényszerbesorozott katonaként vett részt a második világháborúban, borzasztó események során ment át fiatalon, megtapasztalta az ’50-es évek terrorját, s mindezek után kérdez rá, hogy miként lehet fenntartani a humanista alapértékeket – még akkor is, ha ez a művészi rákérdezés egyben a világképét is veszélyezteti. Hasonló kihívást jelentett ez a szintén száz éve született Pilinszkynek is. A háborús pusztítás és az ’50-es évek politikai légköre hogyan formálta a hatalomhoz való viszonyát – ennek a kérdésnek az irodalmi művekben való megjelenését? Sok mondanivalója van a hatalomról, ez jellemzi a pályáját a korai művektől a Magasiskolán, Az ablakmosó és a Bunker című drámáin keresztül, a Sauluson át a Filmig – a hatalom központi kérdés nála. Olyan íróról van szó, akit 45 éves korában még fiatal íróként emlegetnek, mert ’56 előtt és után is 9-9 évig nem jelenhetett meg felnőtt irodalmi könyve, csak ifjúsági regénye vagy gyerekmeséi. A szilencium oka a megalkuvásra képtelenség, a kompromisszumoktól való ódzkodás volt. Érdekes ma abból a szempontból olvasni a műveit, hogy mit mondanak az akkori hatalmi viszonyokról, és mit mondanak általában a hatalom természetéről, mert erről nagyon sokat tudnak, bár nagyon különbözőképpen fogalmazzák meg. Nem különben figyelemre méltó, mennyire mentesek a korabeli hatalmi alkuktól, mennyire nem tartják tiszteletben, amit akkor egy írónak tiszteletben kellett volna tartania. De ezek az időtállóságuk feltételei is. Ugyanakkor ezek a művek sem csak a hatalom kérdései szempontjából olvasandók, ez túlzott leegyszerűsítésük lenne, sőt látom, hogy olyan hallgatókat is lenyűgöz például a Magasiskola, akiknek már nem sok tudásuk van az államszocializmus idejéről. Ez jó, mert azt mutatja, hogy még a Rákosi-korszakban keletkezett Mészöly-művek is vígan túlélik korukat. A monográfiában is végigveszem az alternatív lehetőségeket, a korabeli értelmezéseket – az irodalmi műveket többféleképpen lehet olvasni. Erre a többféleképpeniségre a monográfiájának szemlélete és módszeressége remek példát ad. Hogyan jellemezné a saját kritikai nézetét? Azt gondolom, a monográfia: szolgáltatás, olyan kézikönyv, aminek az a feladata, hogy lehetőleg minél többen el tudják olvasni, minél többen minél könnyebben jussanak hozzá részletes és új információkhoz a tárgyalt szerzőről. A monográfia ne legyen elkötelezett egyetlen értelmezői irányzatnak, iskolának se, és ne a szerző saját irodalom- vagy világfelfogása illusztrálására szolgáljon. Az én Mészöly-képemet a ’90-es évek jelentős kritikusainak értelmezései alapozták meg: Balassa Péter, Kulcsár-Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László és a 25 éve az első Mészöly-monográfiát író Thomka Beáta. De azt hiszem, minden tiszteletem és hálám ellenére, 2020-ban más szemmel kell már nézni Mészölyre, pusztán azért, mert eltelt két évtized: meg kell találni az új Mészölyöket! Amit már leírtak róla, fölösleges lenne újramantrázni, mást kell írni. Az én célkitűzésem az volt, hogy Mészölyt a sokféleségében mutassam be: mert nagyon különböző Mészölyök vannak. A különféle poétikák, írói felfogások szerint más-más alkotói korszakokban keletkezett művek között jelentős eltérések vannak – de mindegyik vonalon találunk remekműveket.
Ilyen remek találatok az első pályaszakaszban fellelhető művek is, az első pár kötet, melyek újrafelfedezésre várnak? A formát felbontó Mészölyt ünneplő kritika évtizedei árnyékban hagyták az ’50-es, ’60-as évek műveit, a Jelentés… és a Magasiskola kivételével feledésbe kerültek, holott sok rejtett kincset lehet itt találni. Ez a korábban kevésbé ismert pályaszakasz leginkább a második világháborús tapasztalatok, másrészt az ’50-es évek politikai terrorjának feldolgozhatóságáról szól. Olyan traumatikus történelmi események megírása, amely az utóbbi időben igenis foglalkoztatja a magyar prózát, s itt a közösségi emlékezettel dolgozó történelmi regényekre gondolok. Tehát a magyar próza megint csak találkozik Mészöllyel. Nem mellesleg a korai korszaknak már vannak elkötelezett rajongói is: például Németh Gábor 2016-ban megjelent, Egy mormota nyara című regénye a Koldustánc című Mészöly-novella újraírásaként is felfogható. +1 kérdés Milyen események várhatók a centenárium kapcsán? Én leginkább az irodalomtudományos konferenciák szervezésébe folytam bele: egyiken a Mészöly-művek filmes vonatkozásairól esik majd szó, de nagyon szeretném, ha megvalósulna a Mészöly-műfordítók találkozója is. Alig egy hónapja jelent meg először orosz nyelven a Megbocsátás és a Film, közös kötetben, a kalinyingrádi Phoca Books jóvoltából, Okszána Jakimenko és Alina Scseglova fordításában, s már igen jó a visszhangja. Ősszel a Műút, most januárban pedig a Jelenkor folyóirat hozott ki tematikus Mészöly-számot. Készül egy dokumentumfilm is az íróról, valamint tudomásom szerint a magyar kultúra 100 jeles figurája kap felkérést a Jelenkor Kiadótól, hogy kiválassza kedvenc Mészöly-mondatát. A vírushelyzettől függően valósul meg a programok többsége, Márton László és Zoltán Gábor vezetésével például Mészöly-sétára indulhatunk majd a Városmajorban, ahol a feleségével, Polcz Alaine-nel laktak, de a szekszárdi Mészöly-múzeum és az önkormányzat is számos rendezvénnyel készül – Mészöly Porkoláb-völgyi tanyáján épp most avattak egy új épületet, ahová szintén programokat terveznek. Érdemes követni az aktualitásokat mind a Jelenkor Kiadó, mind a Mészöly Miklós Egyesület internetes felületein.

Szolláth Dávid

(1975) Déry-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet munkatársa, a Literatura folyóirat szerkesztője. Kappanyos Andrással, Kiss Gábor Zoltánnal és Gula Mariannával 2012-ben újrafordították James Joyce Ulysses című regényét. Kötetei: A kommunista aszketizmus esztétikája (2011), Bábelt kövenként (2019), Mészöly Miklós (2020).