Ha beírják az internetes keresőbe, hogy „szántódi Horthy-villa”, két dologról olvashatnak végtelen sok közleményt. Az egyik egy nagyszabású ingatlanfejlesztés, a – természetesen – Mészáros-közeli Balaland luxuslakóparké, közvetlenül a szántódi rév keleti oldalán. A másik pedig egy bájos történet az úgymond a húszas években épült Horthy-villáról, amelynek parkjában a szocializmus évtizedei alatt SZOT-gyermeküdülő működött, s amelynek helyén most a Balaland épületmonstrumai tornyosulnak.
A pár éve elbontott „szántódi Horthy-villa” bizony megér egy misét: az nem más volt ugyanis, mint a zamárdi egykori Nagybányai vitéz Horthy Miklós magyar királyi állami balatoni gyermeküdülőtelep 1930-ban emelt igazgatósági épülete. A magyarországi gyermekvédelem dicsőségkönyvébe kívánkozó történet 1925-ben kezdődött, mégpedig Budapesten. Akkor nevezték ki az Állami Gyermekmenhely igazgató főorvosává a Kolozsvárról áttelepülni kényszerült Barabás Zoltánt, aki minden erejét latba vetve dolgozott azon, hogy az évről évre állami gondozásba kerülő több ezer gyermek minél egészségesebb körülmények között nőjön fel.
A gyermekmenhely az Üllői út 86. alatt működött – ma a Heim Pál kórház áll a helyén -, de a kicsik csak addig maradhattak ott, amíg az édesanyjuk szoptatni tudta őket. Az elválasztás után a szervezet hatvan vidéki telepének valamelyikére kerültek, nevelőszülők gondozásába, a „talált” gyerekeknek pedig mielőbb örökbefogadó családot igyekeztek keresni. Barabás úgy vélte, „nem lehet cél, hogy az elhagyott gyermekeket városi telepeken összezsúfolják, mert emberré való nevelésüknek biztosabb és jobb módja, ha családi kötelékbe, tehát pótszülőkhöz kerülhetnek”. A telepfelügyelők és a teleporvosok ellenőrizték a gyermekek körülményeit, fejlődését, később a tanulmányaikat is. A pesti menhelyre csak azok a gyerekek kerültek vissza, akik kórházi ápolásra szorultak.
Barabás igazgatói kinevezésekor azonnal elkezdte megszervezni az állami gondozott gyerekek nyaraltatását, két évvel később pedig az Állami Gyermekmenhely hozzájutott egy hatalmas, 11 holdas telekhez Zamárdi és Szántód határán, a Balaton-parton. Már az első nyáron barakkokat húztak fel, amelyekben egyszerre 120 gyerek nyaralhatott, a következő évben pedig elkészült az első két, 75-75 gyerek elhelyezésére alkalmas állandó épület. Kutat ástak, konyhát építettek, mosókonyha készült, 1929-ben pedig már 750 lakót fogadott a telep három, egyenként háromhetes turnusban. Sőt a következő évben is nyaralhattak majdnem hatszázan, annak ellenére, hogy csak nyáron fejezték be az emeletes központi épületet, azaz a „villát”. A kormányzó jubileuma alkalmából ekkor vette fel a hely a hivatalosan igen hosszú, egyszerűbben csak Horthy Miklós gyermeküdülőtelep nevet.
Ez volt a Balaton fejlődésének aranykora: még az is komolyan felmerült, hogy az iskolai szünidőt kitolják szeptember 10-ig, kifejezetten a tó jobb kihasználása érdekében. A tengerétől megfosztott ország pedig felfedezte magának, és az addig jobbára legeltetésre és itatásra használt, nyaralótelepekkel ritkásan pettyezett déli parton őrült ütemű parcellázás indult. Fürdőhely fürdőhelyet vonzott, gyermeküdülő pedig gyermeküdülőt: Szántód és Zamárdi határában 1930 körül egymás után létesített telepet a szegény gyerekek nyaraltatására az állam, a főváros – Horthy Miklósnéról elnevezve -, a budapesti egyházközségek hálózata és a Debreceni Stefánia Szövetség. És ezeken a helyeken igencsak céltudatos munka folyt. A Nemzeti Újság beszámolója szerint a gyermekmenhelyi üdülőben reggel hatkor volt ébresztő, hétkor reggeli, majd tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora, hetente háromszor hús, az étkezések közt fürdés, játék és foglalkozás, este nyolckor pedig takarodó. Ha egy gyerek nem hízott négy-hat kilót a nyaralás alatt, a gondozónők szinte restellték magukat.
Emma nénémnek, aki kezelőnői beosztásban dolgozott az Üllői úton, úgy gondolom, annyi dolga lehetett ezekkel a nyaraló gyerekekkel, hogy az ő kezén is átment minden, a gondozásukkal, felruházásukkal kapcsolatos számla és szerződés. Első és egyetlen munkahelye volt az Állami Gyermekmenhely: 1914-ben, tizenkilenc évesen lépett be a szervezetbe Veszprémben, három évvel később kitüntető ajánlással vette át a budapesti központ. Afféle női karrier volt az övé, kolozsvári felsőbb leányiskolával, nevelőnőképzővel, majd a jogi egyetemmel, ahol államszámviteltant tanult egy olyan korban, amikor a "Leczkekönyvben" még csak olyan rubrika létezett: „… fia”.
A gyermekmenhelyen is végigjárja a ranglétrát, 1944-re irodasegédtiszt lesz, ’47-re irodafőtiszt, majd segédhivatali igazgatóként megy nyugdíjba. Nagyjából akkor, amikor a Dolgozók Világlapja szerzője rácsodálkozik a zamárdi gyermeküdülőre, és azt írja: „itt és az ehhez hasonló helyeken bizony valamikor csak gazdagok, urak és polgárok élvezték a természet és a nyár szépségeit. Most a népjóléti minisztérium, a Szaktanács üdülteti itt a munkások gyermekeit”.
Ez azonban még odébb van. Előbb Emma néni még maga is megjárta a zamárdi gyermektelepet. 1944 őszén Barabás Zoltán elrendelte ugyanis, hogy a kórházban ápolt gyerekekkel a menhely személyzete költözzön le a Horthy Miklós üdülőbe, az Üllői úton csak ő maradt a nem mozdítható betegekkel.
Bár az, hogy Emma nénit a Balaton partján szabadították fel a szovjetek, mindig is a családi legendárium része volt, most jövök csak rá, hogy valójában nem tudok erről semmit. Mit csináltak ott, hogyan élhettek a nyaralásra tervezett épületekben? És mi történt azt követően, hogy december 3-án megérkeztek a szovjetek Zamárdiba? A helyi emlékezet megőrizte, hogy a négy hónapon át itt hullámzó front elől a falusiakat kitelepítették Balatonendrédre, bár a Tihanyban állomásozó magyar csapatok zamárdi villatulajdonos parancsnoka nem lőtte a falut. De a gyermektelepről csak annyit jegyzett fel a krónika, hogy a felszabadítók bevonulása előtt több száz pár cipőt elhoztak onnan és szétosztottak maguk közt a helyiek. A következő információmorzsa az az 1946-os hír, hogy „a menhely szanatóriuma 300 gyermek befogadására alkalmas, de sajnos hiányzanak az ágyak és a konyhafelszerelés”.
A vízfoltos fotó az elmúlt nyáron bukkant fel a semmiből a Facebookon, feltárható eredet nélkül. Egy pillanatig nem is értettem, miért olyan ismerős. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a párja a családi fényképes-dobozban van. Sosem gondolkodtam rajta, hol és miért készülhetett - három ismeretlen ember, plusz Emma néni. De a másik képen az egyenruhás gyerekek egyértelművé teszik: Zamárdiban vannak, a Horthy telepen, 1944 őszén.
Bárcsak el tudná valaki mondani, mi történt azután.
