A címben szereplő keresztnévforma nem a lekezelő bizalmaskodás kifejezése. Pőcze Borcsa (1875–1919) fia, József Attila, tudjuk, egyik versében ezt a névformát adja édesanyjáról szólva. Nyilván, megfontoltan. A „mosónők”, a szegénység, a „korai halál” szimbólumává lett asszony (aki még 1908 körül is kimondottan csinos, szép nő volt, alig tíz év múlva pedig már egy meggyötört emberi roncs) a vélekedések ellenére nem egyszerű társadalmi képlet, s valódi karakterét, társadalmi beágyazottságát, úgy hiszem, így jobban lehet érzékeltetni.
S e cikk éppen ezt a beágyazottságát igyekszik egy-két vonással pontosabbra rajzolni.
*
A nótát, amelyre a cím utal, Szántó Judit (1903–1963) emlékezése örökíti meg. Ő persze nem magától a „Mamától” hallotta, hanem a Mama fiától, Judit élettársától: József Attilától. S a nótaszöveg leszármazásának ez a vonala: Mama – Attila – Judit, önmagában is beszédes; a nóta erős, „szubjektív” pozíciójára utal. Valamiért fontos lehetett, ha „Attila” nem csak nem felejtette el, amit még gyerekként tanult meg, de továbbadandónak, elmesélendőnek is ítélte.
Maga a nóta a következő – szövegét célszerű kontextusával együtt idéznünk, mert így pontosabban érthető, miről is van szó:
„Tudod, mi volt a Mama kedvenc nótája?” – kérdezte a költő élettársától. „Nincsen kenyér, nincsen só, / feleségem sincsen jó, / de tyuhajja. // Majd lesz kenyér, majd lesz só, / feleségem is lesz jó, / de tyuhajja. // Bújj ki ördög a botomból, százas kalapomból, / de tyuhajja.” (A sor- és strófatördelés e közlés javaslata; Szántó Judit nem tagolja a szöveget.) József Attila, Judit elbeszélése szerint, kommentálta is e nótát. „Erre a nótára nagy szükség volt a háznál, bár kalapomból a százas nem nagyon akart kihullani, de ebből is láthatod, mindig hiányzott valami otthon, hát kiénekeltük.” (Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Bp. 1986. 170.)
Fölmerül a kérdés: mi ez a nóta? Népdal? Vagy úgynevezett műdal, „magyar nóta”? S pontos-e ez a szöveg? Egyáltalán: mi tudható róla?
A válasz csak több lépésben közelíthető meg.
Annyi bizonyos, magát a nótát a mai „mulatós zene” világában is ismerik. Szerepel a népszerű „férficsapat”, a Váradi Roma Café műsorában, s a szám egyik előadása a YouTube-on is elérhető. Így mai énekelt szövege és dallama is megvan. Szerepel a nóta egy másik énekes, Liszter Sándor repertoárjában is, ő hangsúlyozott „cigányos” külsőségek között adja elő. Öltözéke, előadói stílusa is ezt emeli ki.
A YouTube-on elérhető fölvételek, értelemszerűen, a szöveg alakulása szempontjából is dokumentumértékűek. A most élő nóta szövege persze már jól érzékelhetően barkácsolt, két – össze nem illő – rétege például jól megkülönböztethető. Az egyik régi, mondjuk így, az „eredeti” szövegváltozatot mutatja, a másik egy jóval későbbi, stílustalan „hozzátoldás”. Szempontunkból az utóbbi már érdektelen, de a „régi” részt itt is érdemes idézni:
Nincsen kenyér, nincsen só,
Feleségem sincsen jó,
De csuhajja!
Majd lesz kenyér, majd lesz só,
Feleségem is lesz jó,
De csuhajja!
Ördög van a vonóban,
Százas meg a kalapomba,
Csuhajja!
Bújj ki ördög a vonóból,
Százas meg a kalapomból,
Csuhajja!
E verzió, jól láthatóan, a Szántó Judit rögzítette szöveg változata. A tyuhajja/csuhajja csere, folklórszövegekről lévén szó, természetes. A 7. sorral induló eltérések azonban már figyelemre méltóak. Kétségtelen, ugyanaz az alapszöveg variálódik itt is, de ez a YouTube-verzió közvetlenebbül utal az eredetre: a cigány muzsikus produkciójára. A vonóban lévő „ördög” és a kalapban lévő „százas” jellegzetes attribútumai az ilyen muzsikálásnak. (A cigány muzsikus hegedűszólójának és a „kalapozásnak” – a pénzt ugyanis a kalapba illett beledobni.)
Hogy az „eredeti”, azaz induló szöveghez melyik változat áll közelebb, nehéz megmondani. De kétségtelen, a YouTube-verzió sok mindent érthetőbbé tesz. Judit verziójának második fele tehát esetleg „romlott” szöveg lehet.
A mai, „teljes” verzió, ismételjük meg, már barkácsolt szöveg, s mint ilyen, nem autentikus; igazodik a szórakoztatóipari igényekhez. De a nótának máig való továbbélését mindenképpen dokumentálja. S még valamit jelez. A nóta valamiképpen a „cigány” zenéhez tartozik; a szám a cigány előadói repertoár része.
*
S ez nem véletlenül alakult így. A folklorisztika jeles professzora, Voigt Vilmos Dankó Pista „dalainak” szövegei című tanulmányában Dankó kb. ötszáz dalának egyik csoportjáról így ír: „Két esetben cigány szavak fordulnak elő a címben: Szuszmajdáré (akkor örül [örvend] a rajkó), (ezt a szöveget Pósának is, Dankónak is tulajdonítják) – Náné máró náné mász / nincsen kenyér, nincsen só (Cigány dal)”. Utóbbihoz Voigt még hozzáteszi: „Dankó Pistának szokták tulajdonítani.” (A jelek valóságáról – a valóság jeleiről. Bp. 2019. 247.) Voigt professzor e ponton, egyebek közt, Csongor Győző 1958-ban publikált daljegyzékére is hivatkozik. Csongor nem tartozott a legprecízebb kutatók közé, ám megszállott Dankó-hívő volt, s mániákus gyűjtő, aki a kedvtelései körébe eső területekről mindig nagy anyagot „gyűjtött” össze. Kizárt dolog tehát, hogy Dankónak ne lett volna valami köze a szóban forgó dalhoz, – legföljebb Csongor nem kellő szabatossággal adta elő ide vonatkozó tudását. Így, mindent összevetve, két dolog valószínűsíthető: (1) A Nincsen kenyér, nincsen só valamilyen cigány nyelvű szövegforrásból származik, és (2) a „magyar” verzió létrejöttében vagy/és terjedésében a maga idejében nagyon népszerű Dankónak is volt szerepe. (Akár ő fordította le, költötte át, akár „csak” műsorán tartotta ezt a nótát.)
A nóta persze így is számos további textológiai, folklorisztikai és zenetörténeti kérdést fölvet. A szöveg jellegének és származásának fölismeréséhez azonban valamicskével már közelebb kerültünk. S Apró Ferenc, a mai Szeged-kutatás egyik legtájékozottabb, a pedánsságig pontos alakja, egy lényeges ponton ehhez képest is továbblendítette a megismerést. Kérdésemre e-mailben válaszolva fontos adattal állt elő: „...beszivárgott az irodalomba (Csongor, Voigt) [...], hogy DP-nak köze van a Náné máró... kezdetű cigány csárdáshoz. Győző tudni véli, hogy a magyar szöveg DP-nál: Jaj de szépet álmodtam kezdetű. (...) A megoldás egy mondatos: Wándza Mihály: Zöld Marci című könyvében (1815!!!) az egyik szereplő énekli, igaz, csak két sor van megadva, cigányul:
Náné máró, náné mász,
Náné kotor, bále vász...
Semmi több; sem magyar fordítás, és persze kotta sincs... Kétszáz évvel ezelőtt igen népszerű lehetett. (...) De ha DP az elsődleges, akkor vége a keresésnek, DP születése előtt országszerte ismert volt.”
Az eredetnyomozás ezzel fontos pontra ért. Változatlanul azt hiszem azonban, a nóta cigány eredete nem zárja ki Dankó szerepét a nóta terjedésében. Ha egy cigány nyelvű nótaszöveg magyarul hangzik föl, akkor azt valakinek magyarra kellett fordítania, vagy, esetleg, aktualizálva átköltenie. Ez a valaki pedig akár Dankó is lehetett; repertoárját így, fordítással, átköltéssel is gyarapíthatta. (Ha mégis más tette meg ezt a lépést, a fordító akkor is csak olyan lehetett, akinek megvolt ehhez a speciális nyelvismerete és muzikalitása.) De a döntő, szempontunkból, nem ez. A döntő az, hogy a nóta „eredetije” cigány nyelvű volt, s mivel a XIX. század elején Magyarországon cigány magasköltészet nem létezett, „csak” cigány folklór, a nóta a cigány folklór termékének tekinthető. S ami nem lényegtelen: az a szöveg, amelyet Szántó Judit lejegyzett, ennek az eredetinek a ritmikai – s szemléleti – nyomait is mutatja. A fönnmaradt két cigány nyelvű sor és magyar megfelelői ezt az összefüggést jól demonstrálják.
A nóta a máról-holnapra élő, nélkülöző poszt-nomád cigányok tapasztalatát mondja ki: „nincsen kenyér, nincsen só”.
A nóta „elmagyarosodásának” folyamata pedig külön kérdés. Tisztázásán lehet dolgozni.
*
De miért fontos szempontunkból ez a cigány eredet? Azért, mert bár József Attila az anyjától hallotta és tanulta meg e nótát, ez igazában nem anyai, hanem „apai öröksége”. Pőcze Borcsa csak közvetítő volt, s azt adta tovább fiának, amit élettársától, férjétől az együttélés éveiben megtanult. A nóta ugyanis, amelyik arról panaszkodik, hogy „feleségem sincsen jó”, par excellence férfi nézőpontot és tapasztalatot közvetít. Azaz, kimondható, ez nem női szólam.
S József Attila máig sok szempontból rejtélyes apjának már valószínűsített cigány származása „megmagyarázza” a nóta iránti családi preferenciákat. Összhangban van a „cigány csárdás” átvételének élettörténeti és kulturális föltételeivel. Az asszimiláció felé elindult, majd onnan 1908-tól visszafordult oláh cigány apa folklórismeretének ez a nóta is szerves része lehetett. Mind cigány, mind magyar nyelvű változatában.
Pőcze Borcsa nótája tehát legalább annyira 1908-ban hűtlenné vált férjéé is volt, sőt elsősorban az övé. De a magára hagyott kis család számára külön aurája is volt e nótának: helyzetszimbólumként szolgált számukra nehéz pillanatokban.
