Emlékművet építenek Varsóban. Láttam a tervet: egy betonpince nyílik egy füves téren, s benne üvegdobozban megvilágítva valamilyen papírköteg, kézirat látszik. Mindez arra emlékeztet, hogy itt rejtették el 1942 nyarán az ún. Ringelblum Levéltárat. Először tíz bádogdobozt ástak el a Borohov iskola pincéjében, a Nowolipki utca 68. szám alatt, majd pár hónapra rá három tejeskannát egy másik címen. Az iskola épülete már nem létezik, a helyén egy kis park van. Ott lesz az emlékhely.
Emanuel Ringelblum történész gondolata volt az, hogy gyűjtsenek össze minden olyan dokumentumot, amely tanúskodik majd róla, mit éltek át a zsidók a nácik megszállta Lengyelországban. Ő hozta össze a csoport tagjait, amely az Oneg Sabbat nevet vette fel, ami azt jelenti, hogy a „szombat öröme”. A zsidók így nevezik a felszabadult ünnepséget, lakomát, amelyet azután ülnek meg, hogy beköszöntött a szombat, a szentírás által elrendelt pihenőnap. Körülbelül hetvenen vettek részt az Oneg Sabbat munkájában. Az elrejtett dobozok és kannák iratok, nyomtatványok tömegét tartalmazzák. Az összegyűjtött dokumentumok elrejtését hárman vállalták: Dawid Graber, Nachum Grzywacz és volt tanáruk Izrael Lichtensztajn. A két tizenéves fiú a kannákba dugta a maga végrendeletét is. Egyikük ezt írta: leírtuk azt, amit képtelenek voltunk kikiabálni a nagyvilágba. Lichtensztajn pedig ezt: "Nem akarok köszönetet, emlékművet, dicsőítő énekeket, csak azt akarom, hogy emlékezzenek rám, hogy testvéreim és nővéreim tudják, hol vannak maradványaim.” A csoport tagjaiból csak hárman maradtak életben. Egyikük Rachela Auerbach újságíró kezdeményezte a pótolhatatlan iratok felkutatását. Szerencsére egy másik életben maradt társuk, Hersz Wasser tudta, hol van a rejtekhely és 1946 szeptemberében megtalálták a 30 ezer oldalnyi iratot tartalmazó levéltárat. Auerbarch életét ezután a dokumentumok és más tanúságtételek összegyűjtésének és kiadásának szentelte. Utoljára a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet egyik igazgatója volt, 1976-ban, 73 évesen halt meg.
Ringelblum a mai Ukrajna területén született, majd a pogromok elől a család a galíciai Nowy Sacz-ba (Újszandec) települt. Történelmet tanult és a lengyel főváros egyetemén doktori fokozatot szerzett, disszertációjában a varsói zsidók középkori történetét foglalta össze. Később tanári vizsgát tett és egy jiddis nyelvű gimnáziumban tanított. Ringeblum cionista szocialista, a Poalej Cion – Baloldal tagja, aktivistája volt. Tanított, tanulmányokat és újságcikkeket írt, részese volt a zsidó intellektuális és társadalmi életnek. Szociális munkát végzett a náci Németországból elmenekült zsidó között. Az interneten megtalálható életrajzi adatai szegényesek. Azt tudjuk, hogy a dokumentumok gyűjtését már a háború elején megkezdte. Az Oneg Sabbatot akkor hozta létre, amikor 1942-ben a németek hermetikusan lezárták a varsói gettót. A csoport nagyon különböző emberekből állt. Volt közöttük ortodox rabbi és ateista szocialista is, értelmiségiek, munkások, nők és férfiak. Többen közülük Ringelblum korábbi tanítványai. Igyekeztek mindent összegyűjteni, ami leírhatja a gettóba zárt zsidók életét, szenvedéseit, a nélkülözéseket, az éhséget, a deportálásokat. Ringelblum napról-napra írta a gettó krónikáját. Munkatársai feljegyezték azoknak a zsidóknak a tanúságtételét, akiknek sikerült megszökniük a treblinkai és a chelmnoi haláltáborokból. A treblinkai jegyzőkönyvet eljuttatták az „árja oldalra”, a földalatti Honi Hadsereghez. A lengyelek Londonba vitték a dokumentumot – nem értek el vele különösebb hatást akkor sem. A földalatti állam illegális hatóságai egyébként maguk is igyekeztek dokumentálni azt, ahogy a nácik végrehajtották a lengyel zsidók fokozatos megsemmisítését. Nem csak a zsidók jelentéseit továbbították. Jan Karski, a földalatti ellenállás egyik harcosa becsempésztette magát a varsói gettóba, majd az egyik vidéki átmeneti táborba. Tapasztalatairól személyesen számolt be a brit vezetőknek és magának Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek is. Nem akartak hinni neki. Ringelblumnak családjával együtt sikerült kijutnia a gettóból és Varsóban bujkáltak. 1944-ben a Gestapo felfedte búvóhelyüket. A történészt, feleségét, kislányukat, s az őket rejtegető Wolski-családot a Pawiak börtönben kivégezték.
A szemelvények azt bizonyítják, hogy az archívum alkotói eleinte nem tudták, hogy a sorsukról már döntöttek. Nem ismerték a nácik terveit, nem volt fogalmuk róla, hogy a "végső megoldás" végrehajtása már zajlik. A mindennapokról számoltak be etnográfiai, szociológiai módszereket használva alapos, ellenőrzött adatgyűjtéssel. Ringelblum társai többségükben képzett értelmiségiek voltak, akikben tudatosodott: amit tesznek, része az ellenállásnak. Az iratok elemzői figyelmeztetnek, mennyi rejtett, kódolt szó, titkos szöveg van a dokumentumokban. A negyvenes évek elején még lehetett levelezni; a nácik megengedték a kivégzésre szánt zsidóknak, hogy pusztulásuk előtt még pár soros levelezőlap-üzeneteket küldjenek a varsói gettóban élő rokonaiknak. Ringelblumék gyűjtötték a halott emberek leveleit. A levelekben leírt kódok megfejthetők. Akkoriban még nem léteztek a később használatba vett nyelvi fordulatok, amelyek összefoglalják, de egyben elfedik a megtörtént, kimondhatatlan valóságot. Nem beszéltek vészkorszakról, Soáról, holokausztról. Gyerekként sokszor hallottam, ahogy a véletlenül túlélők néha említették ezeket az éveket. Egyébként nagyon szűkszavúak voltak, s soha nevezték nevén a haláltábort. Legfeljebb kínosan tréfálkozva dzsemboriról (a nemzetközi cserkésztalálkozó elnevezése - a szerző) beszéltek.
A varsói gettó rettenetes történetéről, a felkelés elkeseredett és reménytelen hősiességéről itt most nem írok többet. A témám csupán az archívum, s az emlékezők sorsa. Azoké, akik életben maradtak és akartak is emlékezni. Szerencsére elég sokan voltak – Rachela Auerbachot már említettem. Ő az egyik motorja volt annak, hogy Ringelblumék munkája nem vesszen kárba. Nem csak, hogy kezdeményezte az elrejtett iratok feltárását, de társaival együtt megkezdte a feldolgozást is. Egyik kezdeményezője volt annak, hogy gyűjtsék össze a túlélők emlékezéseit. Ma ezek a többnyire kézzel írt memoárok a varsói Zsidó Történelmi Intézet (ZIH) gyűjteményének fontos tanúságtévői. A halálból éppen megmenekültek írják le, mondják el, amit át- és túléltek, amit megtapasztaltak. Ezeket az elbeszéléseket még nem befolyásolhatták a különböző szempontok, az alkalmazkodás, az elhallgatás kényszere, a túlélés szégyene. Az intézet, amely a zsidó tudományosság korábban is létezett lengyelországi intézményeinek folytatója, a háború után a fellelt archívumra alapozta tevékenységét. Az államszocializmus első éveiben a maradék zsidóság elhagyta Lengyelországot. 1968-ban az antiszemita kampányok kiűzték az asszimilálódott, vallástalan zsidók nagy részét is. Az intézmény megmaradt szegényesen, küszködve. A kilencvenes években a kormány mentőövet dobott a ZIH-nak – államosították az intézetet, így az fejlődésnek indulhatott, új munkatársakat vettek fel, kiállításokat rendeztek és új kutatásokat kezdtek. 1999-ben az UNESCO az emberiség világöröksége részének nyilvánította az irategyüttest. Ez egyébként továbbra is egy társadalmi egyesület tulajdona, s az állami tulajdonú intézet csak kezelője a dokumentumoknak. Az intézet már ebben az évezredben, 2009-ben felvette Emanuel Ringelblum nevét.
Az elmúlt évtizedekben – ha nem is döccenők nélkül – de változások álltak be a lengyel társadalom történelmi tudatában is. Változik a lengyel zsidósághoz való viszony is, az antiszemitizmus "illetlen" dolog lett. Létrejött és Varsó legsikeresebb múzeuma címet kapta a Polin – a Lengyel Zsidóság Történetének Múzeuma. Amióta pár éve a konzervatív jobboldal van kormányon, módosult a hatalom viszonya ehhez a kérdéshez. Azt szeretnék, ha a történelemnek ezt a szeletét úgy mutassák be a világnak, hogy az csak kedvező színben tüntesse fel a lengyel társadalmat, a lengyel politikát. Törölnék az antiszemitizmus és a zsidóüldözés témáját a lengyel történelemből. Amikor kutatók előállnak ezekkel az ügyekkel, a kormányzat bünteti őket. Így tettek a Polin Múzeum igazgatójának kinevezésekor, megakadályozták, hogy az intézményt sikeresen vezető Dariusz Stola professzor állásában maradhasson, miközben őt javasolta a nemzetközi pályázati bizottság. Most ezt megismételték a Zsidó Történeti Intézet esetében. Ott a pályázati bizottság egy sokat publikált, elismert tudóst javasolt az igazgatói posztra, ám az illetékes miniszter egy jogásznőt nevezett ki a ZIH élére. Az ügyvéd korábban a zsidó hitközség élén is állt, előzőleg a kormány őt akarta a Polin vezetőjének kinevezni. Most újra elővették.
Különösek ezek az egybeesések. Ha egy hatalom a maga történelmi legitimációját a jobboldalon keresi, manapság sokszor kerül nehéz helyzetbe. A jobboldali példaképek ugyanis elfogadhatatlan dolgokat tettek, mondtak a múltban, akkor dicsekedtek a maguk zsidógyűlöletével, amikor már elkezdődött az európai zsidók módszeres elpusztítása. Néha az ilyen „kiemelkedő alakok” maguk is részesei voltak a holokausztnak. És ahogy a régi antiszemitáknak is voltak saját „méltó zsidaik”, úgy ezek mai dicsőítői is mindig találnak olyan személyiségeket, szervezeteket, akik beállnak a védhetetlen narratívák védelmezőjének. Nem könnyű kenyér.
