A Beatlest 1966. augusztus 29. óta senki nem látta „élőben”. Akkor a San Francisco Giants baseballcsapatának otthonában, a Candlestick Parkban lépett fel minden idők leghíresebb együttese, amelyet minimum négy és fél, maximum hat és fél dollárért lehetett megnézni-meghallgatni utolsó színpadi koncertjén. A mesés négyes gázsija 90 ezer dollárra rúgott, viszont talán még a számot szerző Chuck Berrytől sem szólt úgy a Rock and Roll Music, mint a Beatlestől. (Az volt a nyitó dal Friscóban.)
Aztán egyszer csak ebédidőben, valahonnan fentről felcsendült a Get Back. Ez már Liverpoolban történt 1969. január 30-án. A zenekar felment az Apple székház tetejére, és játszani kezdett. John Lennon, aki a legjobban kardoskodott a szokatlan megjelenés mellett, hamar rájött, hogy ez nem feltétlenül jó ötlet a csikorgó hidegben, mert a keze csaknem a húrokhoz fagyott. De elkérte Yoko Ono bundáját – akárcsak Ringo Starr a felesége piros kabátját –, s abban már valamelyest jobban érezte magát. Paul McCartney öltönyben sem fázott, legalábbis nem kért felöltőt. A Get Back másodszor, sőt harmadszor is megszólalt, és amikor a zenekar ott tartott, hogy „Jojo left his home in Tucson, Arizona for some California grass”, már hatalmas csődület támadt odalenn az utcán. Sokan éhesek maradtak, mert kit érdekel az uborkás szendvics, ha George Harrison a gitáros a háztetőn! Igaz, McCartney azt mondta: „Látszólag senkinek sem zenéltünk, csak az égboltnak, ami a zimankó ellenére igazán szépen mutatott.” Harrison utóbb úgy emlékezett: „Addig senki nem csinált ilyet, úgy gondoltuk, érdekes lenne megtudni, mi történik, ha hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül elkezdünk játszani.” (A Beatle-boy tévedett, ez hamarosan kiderül.)
Azért nem mindenki volt boldog. A fiúkat vaskalaposok és botfülűek negyedórán belül feljelentették, mondván: ettől a lármától meg kell őrülni. Mivel a nyilvános előadásra a Beatles nem kért engedélyt, a rendőrség ki is szállt a helyszínre. A szervet nemcsak a zaj, hanem a forgalmi káosz is aggasztotta, ám az előőrs nehezen jutott fel, mert a recepción még a rendőröket sem – vagy őket pláne nem – akarták felengedni. De aztán megtört a helyi ellenállás, a karhatalom végre a topon volt, és lekapcsoltatta az áramot, igaz, csak az után, hogy a Get Back-et harmadszor is végigjátszotta a zenekar.
A Beatles majdnem háromnegyed órán át muzsikált, ez alatt lenyomta még a Don't Let Me Down-t és az I've Got a Feelinget (egyaránt kétszer), továbbá az I Want You-t, a One After 909-t, a Dig a Pony-t. Ha hiszik, ha nem, Lennonnak puskára volt szüksége, mert nem minden szövegrészletre emlékezett, és még a segédeszköz használata közben is tévesztett a Don’t Let Me Down-ok egyikében. Majd a koncert beszüntetésekor így búcsúzott: „A saját magam, valamint a zenekar nevében hadd mondjak köszönetet, és remélem, átmentünk a meghallgatáson.”
Harrison pedig abban tévedett, hogy ez csak a rocktörténet második tetőhangversenye volt, az elsőt a San Franciscó-i Jefferson Airplane tartotta nem sokkal korábban, 1968. december 7-én. Akkor a New York-iak bámultak, hogy a Schuyler Hotel legmagasabb pontjáról dübörög a Somebody to Love... Több dalt a „hello, New York, felkelni, naplopók!” mondókával beköszönő zenekar nem tudott végigjátszani, mert kivonult a rendőrség, és letartóztatással fenyegette a banda kétségkívül csendháborító tagjait.
Apropó, New York! McCartney negyven évvel az Apple-buli után felment az Ed Sullivan Színház tetejére, és egy júliusi hétköznap délután – kísérő zenekara közreműködésével – megszólaltatta-elénekelte a Band on the Runt, a Helter Skeltert, a Back in the U. S. S. R.-t, valamint az elmaradhatatlan Get Back-et. Az 1925 és 1927 között emelt épület megremegett a rock alatt... McCartney pedig azzal tréfálkozott, hogy leszólt az utcán egybegyűlt tömeghez: „Önöknek nem kellene a munkahelyükön lenniük?”
Nem vagyok vándormadár típus, három és fél évtizedet töltöttem a 2016-ban brutálisan bezárt Népszabadságnál, de azt hiszem, azért a néhány számért magam is megkockáztattam volna a kirúgást.