kortárs zene;

2021-02-05 12:00:00

Wagner és a magnetofon

Mostanság jelenik meg - egyelőre digitális formában - Nagy Ákos Lineaments (Arcvonások) I című lemeze, amelyen a zeneszerző elektroakusztikus kompozícióiból hallhatunk válogatást. Erről is beszélgettünk.

Merészségnek tűnik megjelentetni egy lemezt, amely teljes egészében elektronikus hangszerelésű műveket tartalmaz. Egy kortárs szerző ma zenei irányzatok tucatjai közül választhat, hogyan jött létre épp ez a világ?

Olyan átfogó világképe biztosan nincs ma a zenének, mint Wagner előtt volt. Az ő művészeténél lehet meg húzni azt a határt, ott folyik az a Rubicon, amelyet átlépett a hagyományos zeneszerzői technika. Ezt a határt a zenészek, zenetörténészek - és a közönség is - elismerik. A nagy zeneszerzőkben a vágy, hogy tegyenek valamit a zene szövetének megújításáért az ő munkássága előtti időkben is munkált, de a forradalmi változás utána történt meg: az a zenei szövet, amit a hagyományos harmóniai gondolkodás határozott meg, teljesen széttört, azóta szinte minden esetben egyénileg kialakított nyelvekről beszélhetünk. 

Mennyire határozta meg ezeket a változásokat a közönség igénye, az, amit elfogadott, szeretett?

Azt, hogy ezeket a nyelveket szerette-e, szereti-e a közönség, ügyes-bajos dolog megítélni. A közönség mindig is azt szerette, amit megszerettettek vele. Őszintén kétlem, hogy a Tamás templomba járó egyszerű hívek, a vallási közösség olyan nagyon oda volt Bach János- vagy Máté-passiójáért, ez talán még utóbbi száz évvel később, a világi hangversenyteremben megtartott Mendelssohn-féle újra bemutatásakor sem történt meg. Itt egy kis nyelvi okoskodást is bevethetünk: a zene egyfajta kommunikáció, a communitas pedig közösséget jelent, amit valamilyen formában minden zene megteremt. Akár iskolákról, akár egyéni utakról beszélünk, az erre való törekvés megtörtént, de maga a zene szövete sokkal széttördeltebb lett, mint az azt megelőző évszázadokban volt. 

Nincs nagyobb cezúra a zenében az ötvenes évek tájékán beköszöntött avantgard irányzat megjelenésével, amely sokkal inkább felszámolta a hagyományos eszközöket mind fizikai tekintetben - például megjelentek az elektronikus hangszerek - mind formai, zeneszerzés-technikai értelemben?

A zene felfogását és hallgatását, befogadását tekintve nincs. Amit én a XX. század legnagyobb vívmányának vélek, ami a feje tetejére állította a zenét, az a magnetofon: a hang felvételének és a rögzített hang manipulálásának lehetősége. Értsünk ezalatt akár digitális módszereket is. A zeneszerzők bekerültek egy hanglaborba, ahol mikroszkopikus szinten láttak rá a hangok paramétereire, képesek azokat a semmiből keletkeztetni, illetve a legapróbb rezdülések szintjén megváltoztatni. Ennek legnagyobb haszonélvezője a könnyűzene lett, a magnetofon indította útjára a zeneipart. A technika, illetve annak kezelői, a hangmérnökök szinte egyenrangúakká váltak a komponistákkal. Láthatunk példákat arra, hogy egy zeneietlen, énekelni nem tudó egyénből hogyan válik hangfenomén a stúdióban. Negatív folyamatok indultak el, nem kell semmiféle – nem is azt mondom, tudás – hanem tapasztalat, kísérletező kedv ahhoz, hogy megszólaljon a zene. Nélkülem is létrejön a reprodukció révén akkor is, ha én nem játszom.

Milyen változást hozott ez a klasszikus zenében, hol válik el a valódi zeneszerző az egyszerű, még oly ügyes eszközfelhasználótól?

Egyrészt abszolút egyetértek Jeney Zoltánnal abban, hogy mindenkit zeneszerzőnek, kollégának tekint, aki kellő mélységben – ez aláhúzandó – foglalkozik ezzel. Másrészt, az, hogy valami mitől válik zenévé, valaki mitől tekint valamit megkomponált kompozíciónak, az benne, mint hallgatóban dől el. A művész megpróbál a több tonnás uránércből néhány gramm uránt előállítani, miközben beledögölhet a sugárzásba. Azután bízik abban, hogy az emberek látni fogják a fényt, amivé a befektetett energia átalakul. De ezt a fényt észre kell venniük, ehhez segítség az a közeg, amit az előadóművészek hoznak létre. A magnetofon részint ezt iktatta ki.

Évekig folytatott rádiós és másfajta ismeretterjesztést annak érdekében, hogy a közönséggel megszerettesse, megismertesse a kortárs zenével? Mit tapasztalt? Rádióban, hátrányos helyzetű gyerekek között és a Lauder Iskolában is foglalkoztam ezzel. Az a tapasztalatom, hogy el lehet juttatni ezt a stílust az emberekhez. Amikor Kalányos Szilveszter azt mondta, hogy "ha ő nagyfiú lesz egész élete során, mindenféle tárgyakat fog a zongora belsejébe dugdosni", kiderült számomra, hogy ha kellően nyitottan, türelmesen, alázatosan állok hozzá, meg tudom mutatni azt, ami bennem erről él, akkor rezonálni fognak rá.

Nevezhető hangfestésnek az a mód, ahogyan zeneszerzőként dolgozik, leírható ilyen egyszerű fogalommal, ahogy olvasom? 

Ha a hangfestést általános értelemben vesszük, igen vállalom ezt, gyermekkorom óta mély kapcsolatot ápolok a színekkel, jellemző rám a szinesztéziás látásmód. A világ szövete és eresztékei szép lassan mozognak, változnak, minden más érzülettel, fogalommal együtt, ami ezekhez kapcsolható. Ha ma másképp tekintünk a zenére az ezért van. A dodekafónia, Arnold Schönberg „találmánya”, amely a skála 12 hangjának – a zongora fekete és fehér billentyűin megszólaló hangok egyenrangúságára épít -, természetes módon, csak a XX. században, a demokrácia beköszöntésének idején jöhetett létre önálló irányzatként. A mai despoták, Trump, Bolosnaro, Orbán országai most sincsenek az újra felkészülve. Errefelé kevésbé népszerűek ezek a törekvések.