Merészségnek tűnik megjelentetni egy lemezt, amely teljes egészében elektronikus hangszerelésű műveket tartalmaz. Egy kortárs szerző ma zenei irányzatok tucatjai közül választhat, hogyan jött létre épp ez a világ?
Olyan átfogó világképe biztosan nincs ma a zenének, mint Wagner előtt volt. Az ő művészeténél lehet meg húzni azt a határt, ott folyik az a Rubicon, amelyet átlépett a hagyományos zeneszerzői technika. Ezt a határt a zenészek, zenetörténészek - és a közönség is - elismerik. A nagy zeneszerzőkben a vágy, hogy tegyenek valamit a zene szövetének megújításáért az ő munkássága előtti időkben is munkált, de a forradalmi változás utána történt meg: az a zenei szövet, amit a hagyományos harmóniai gondolkodás határozott meg, teljesen széttört, azóta szinte minden esetben egyénileg kialakított nyelvekről beszélhetünk.
Mennyire határozta meg ezeket a változásokat a közönség igénye, az, amit elfogadott, szeretett?
Azt, hogy ezeket a nyelveket szerette-e, szereti-e a közönség, ügyes-bajos dolog megítélni. A közönség mindig is azt szerette, amit megszerettettek vele. Őszintén kétlem, hogy a Tamás templomba járó egyszerű hívek, a vallási közösség olyan nagyon oda volt Bach János- vagy Máté-passiójáért, ez talán még utóbbi száz évvel később, a világi hangversenyteremben megtartott Mendelssohn-féle újra bemutatásakor sem történt meg. Itt egy kis nyelvi okoskodást is bevethetünk: a zene egyfajta kommunikáció, a communitas pedig közösséget jelent, amit valamilyen formában minden zene megteremt. Akár iskolákról, akár egyéni utakról beszélünk, az erre való törekvés megtörtént, de maga a zene szövete sokkal széttördeltebb lett, mint az azt megelőző évszázadokban volt.
Nincs nagyobb cezúra a zenében az ötvenes évek tájékán beköszöntött avantgard irányzat megjelenésével, amely sokkal inkább felszámolta a hagyományos eszközöket mind fizikai tekintetben - például megjelentek az elektronikus hangszerek - mind formai, zeneszerzés-technikai értelemben?
A zene felfogását és hallgatását, befogadását tekintve nincs. Amit én a XX. század legnagyobb vívmányának vélek, ami a feje tetejére állította a zenét, az a magnetofon: a hang felvételének és a rögzített hang manipulálásának lehetősége. Értsünk ezalatt akár digitális módszereket is. A zeneszerzők bekerültek egy hanglaborba, ahol mikroszkopikus szinten láttak rá a hangok paramétereire, képesek azokat a semmiből keletkeztetni, illetve a legapróbb rezdülések szintjén megváltoztatni. Ennek legnagyobb haszonélvezője a könnyűzene lett, a magnetofon indította útjára a zeneipart. A technika, illetve annak kezelői, a hangmérnökök szinte egyenrangúakká váltak a komponistákkal. Láthatunk példákat arra, hogy egy zeneietlen, énekelni nem tudó egyénből hogyan válik hangfenomén a stúdióban. Negatív folyamatok indultak el, nem kell semmiféle – nem is azt mondom, tudás – hanem tapasztalat, kísérletező kedv ahhoz, hogy megszólaljon a zene. Nélkülem is létrejön a reprodukció révén akkor is, ha én nem játszom.
Milyen változást hozott ez a klasszikus zenében, hol válik el a valódi zeneszerző az egyszerű, még oly ügyes eszközfelhasználótól?
Egyrészt abszolút egyetértek Jeney Zoltánnal abban, hogy mindenkit zeneszerzőnek, kollégának tekint, aki kellő mélységben – ez aláhúzandó – foglalkozik ezzel. Másrészt, az, hogy valami mitől válik zenévé, valaki mitől tekint valamit megkomponált kompozíciónak, az benne, mint hallgatóban dől el. A művész megpróbál a több tonnás uránércből néhány gramm uránt előállítani, miközben beledögölhet a sugárzásba. Azután bízik abban, hogy az emberek látni fogják a fényt, amivé a befektetett energia átalakul. De ezt a fényt észre kell venniük, ehhez segítség az a közeg, amit az előadóművészek hoznak létre. A magnetofon részint ezt iktatta ki.
Évekig folytatott rádiós és másfajta ismeretterjesztést annak érdekében, hogy a közönséggel megszerettesse, megismertesse a kortárs zenével? Mit tapasztalt? Rádióban, hátrányos helyzetű gyerekek között és a Lauder Iskolában is foglalkoztam ezzel. Az a tapasztalatom, hogy el lehet juttatni ezt a stílust az emberekhez. Amikor Kalányos Szilveszter azt mondta, hogy "ha ő nagyfiú lesz egész élete során, mindenféle tárgyakat fog a zongora belsejébe dugdosni", kiderült számomra, hogy ha kellően nyitottan, türelmesen, alázatosan állok hozzá, meg tudom mutatni azt, ami bennem erről él, akkor rezonálni fognak rá.
Nevezhető hangfestésnek az a mód, ahogyan zeneszerzőként dolgozik, leírható ilyen egyszerű fogalommal, ahogy olvasom?
Ha a hangfestést általános értelemben vesszük, igen vállalom ezt, gyermekkorom óta mély kapcsolatot ápolok a színekkel, jellemző rám a szinesztéziás látásmód. A világ szövete és eresztékei szép lassan mozognak, változnak, minden más érzülettel, fogalommal együtt, ami ezekhez kapcsolható. Ha ma másképp tekintünk a zenére az ezért van. A dodekafónia, Arnold Schönberg „találmánya”, amely a skála 12 hangjának – a zongora fekete és fehér billentyűin megszólaló hangok egyenrangúságára épít -, természetes módon, csak a XX. században, a demokrácia beköszöntésének idején jöhetett létre önálló irányzatként. A mai despoták, Trump, Bolosnaro, Orbán országai most sincsenek az újra felkészülve. Errefelé kevésbé népszerűek ezek a törekvések.
