A Stern című német magazinban a minap a magyar kormányfő úgy fogalmazott: Magyarországot ma kormányzó erők az „antikommunista jogállami mozgalomból” érkeztek. Jogállamiságunkban kételkedő nyugati partnereinknek mindig azt mondom, hogy kedves barátaim, ti hol küzdöttetek a jogállamiságért? Én Budapest utcáin harcoltam”.
Hogy miként is zajlott ez az utcán való harcolás, erre azért sokan emlékezhetnek. A tapasztalat mindenesetre azt mutatja, attól még, hogy valaki kiállt a szabadságért életének egy korábbi szakaszában, még nem magától értetődő, hogy pozitív hősként vonuljon be a történelembe. Nem egy olyan személyiséget ismerünk, aki valóban az utcán harcolt, de aztán diktátorrá vált és nem csak az utókor tekintett rá negatív figuraként, hanem még életében destruktív személyiségnek tartották. A történelmi példák nem azt támasztják alá, hogy a nyugati politikusoktól, újságíróktól ördögtől való lenne kérdőre vonni a magyar kormányt a jogállamiság gyatra helyzete miatt csak azért, mert egyes kormánypárti politikusok egy elnyomó rendszer ellen léptek fel. Történelmi összeállításunk nem teljes, de a következtetés egyértelmű: egy politikai vezetőt nem mentik fel egykori haladónak tartott nézetei, ha később diktatórikus intézkedéseket hozott.
A klasszikus példa egy politikus színeváltozására Maximilian de Robespierre, a francia forradalom vezéralakja. Mielőtt politikusi pályára lépett volna, a „szegények ügyvédjének” tartották, aminek kissé ellentmond, hogy Arrasban, ahol ténykedett, nagyon is támogatták a tehetősebbek. 1783-tól publikált pamfleteket és röpiratokat a nemesi privilégiumokról és a klérus előjogairól. 1789-ben, a francia forradalom kitörése után Arrasban a rendi gyűlés képviselője lett. Radikális felszólalásai még a mérsékelteknek sem volt ínyére. Ugyanakkor egyes elképzeléseivel megelőzte korát, például a sajtószabadságért, a rabszolgaság eltörléséért, illetve a gyarmatosítás felszámolásáért való kiállásával. Úgy is fogalmazhatnánk, radikális demokrata volt, egy 1789 augusztusában született törvényjavaslata garantálta volna mindenki számára a szólásszabadságot, így senkit sem vehettek volna elő a hatalmasokat bíráló kijelentéseiért. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1791 szeptemberi bezárásakor a legnépszerűbb forradalmárok közé tartozott. Miután 1793 júniusában megbuktatták a girondista erőket, Robespierre a Közjóléti Bizottság elnöke lett, ezzel megkezdődött a jakobinus diktatúra korszaka. Őrült intézkedések sora született, a vérengzés és üldözés időszaka volt ez, amit Robespierre jogos igazságszolgáltatásnak nevezett. Csak azután próbálta megfékezni híveit, hogy látta: mozgalma kezdi elveszíteni az emberek támogatását. Ekkor azonban már késő volt, 1794. július 28-án nagy üdvrivalgás közepette lefejezték.
Tavaly a magyar kormányfő egy másik német lapnak, a Die Zeitnek úgy fogalmazott, „mi vagyunk a jogállamiság utcai harcosai, forradalmárai. Ez nem politikai program, ez az életünk”. Ez a gondolat talán az 1927-ben született Fidel Castrótól sem állt távol. Az ötvenes években nagy népszerűségnek örvendett a Batista-diktatúrával szembeni fellépése miatt, az általa irányított Forradalmi Hadsereg 1959. január 1-jén vonult be Havannába. Ekkor még a polgári demokraták is mellette álltak. A forradalom győzelme után Castro azt állította, nem akar magának vezetői pozíciót, vissza kíván vonulni. Nem így történt. Nem csak hazájában, egyes afrikai országokban – Angolában és Etiópiában – is militarista, a titkosszolgálatok elnyomására épülő rezsimet hozott létre. Castro jelszava az volt: „szocializmus vagy halál”. Bár sokan azt gondolték, a Szovjetunió, illetve a szocialista rendszer összeomlása után Kubában is elkerülhetetlenné válik a rendszerváltás, nem így történt. Fidel Castro a világ egyik legtovább hivatalban lévő vezetőjévé vált, e tekintetben csak a 2016-ban elhunyt IX. Ráma thaiföldi király és II. Erzsébet brit királynő előzte meg. 2008 februárjában mondott le a hatalomról öccse, Raúl Castro javára. 2016. november 25-én halt meg. A Fidel-féle forradalomért nagy árat fizettek honfitársai. Csak országlásának utolsó tíz évében politikai okokból mintegy 18 ezer ember volt rács mögött, kétmillió kubai élt az ország határain kívül. Rudolph Rummel amerikai történész-politológus 1987-es becslése szerint a kubai rezsim ténykedése nyomán több tízezren veszthették életüket. Más források 7193 halottról és eltűntről tesznek említést.
Ruhollah Muszavi Homeinit haláláig az iráni forradalom vezetőjének nevezték. 1964 és 1979 között külföldi száműzetésben élt, a vallási fanatikusok, a kapitalizmus vesztes rétegei támogatásával szervezte a sah rendszerének megdöntését. Magnószalagokon küldte üzeneteit a perzsa államba. Reza Pahlavi sah elűzése után, 1979. február 1-jén valóságos messiásként várták Iránban. Ennek oka, hogy az 1925-1979 között kormányzó Pahlavi-dinasztia kemény kézzel irányította Iránt, a titkosszolgálatokra épült a hatalom, gyakori volt a kínzás, illetve a kivégzés. Az országnak ezt a történelmét „királyi diktatúrának” is nevezik. 1971-1979 között száz politikai foglyot végeztek ki.
Homeini megjelenésével az emberek azt remélték, minden jóra fordul. De hamar ki kellett józanodniuk. Teheránba való visszatérése után ugyanis szinte rögtön megkezdődtek a kivégzések, az országot iszlám köztársaságra keresztelték át, felszámolták a világi államot, minden hatalom Homeini kezében összpontosult. Sokatmondó, hogy 1981 és 1985 között 7900 kivégzést hajtottak végre. Totális diktatúrát vezettek be, aránytalanul súlyos büntetéssel sújtották a bűncselekményelet, betiltották a szólás- és sajtószabadságot. Homeini tíz évvel a hazatérését követően, 1989-ben halt meg.
Robert Mugabe országa legnépszerűbb személyiségei közé tartozott 1980. április 18-án, amikor kikiáltották Zimbabwe függetlenségét. Már a hatvanas években kiváló, gyújtóhangú beszédeiről volt ismert, a gyarmati rendszer és a brit megszállók ellen hangolta a közvéleményt. Elismertségét fokozta, hogy 1964-ben egyik beszéde után letartóztatták, s a következő tíz évet börtönben töltötte. De a börtön sem törte meg, képezte magát, jogi diplomát szerzett, szabadulása után egyértelműen a függetlenségi mozgalom élharcosa lett.
A britek távozása után nem is volt kérdés, hogy ő lehet az a személyiség, aki képes egységesíteni a társadalmat. Ez eleinte sikerült is neki. Ugyan egy északi törzs támogatta, de a délieket is megnyerte magának. Idővel azonban Mugabe függetlenségi harcosból csakhamar diktátorrá vált. 1983 és 1985 között a hadsereg mintegy 20 ezer ndebelét (bantu törzs) mészárolt le. 1987-ben aztán Mugabe megszüntette a miniszterelnöki tisztséget és elnöknek nevezte ki magát. Egyre több hír érkezett a zimbabwei fegyveres erők rémtetteiről. Mugabe 1987-től harminc éven át töltötte be az államfői tisztséget, rendre újraválasztották, többször nyilvánvaló csalással.
Az Amnesty International és a Human Rights Watch szerint Mugabe alatt katasztrofálissá vált az emberi jogok helyzete. Eltörölték a szólás- és a sajtószabadságot, a mozgás szabadságát, a gyülekezési szabadságot. A másként gondolkodókat, a civil társadalom képviselőit, az emberi jogok védelmezőit bebörtönözték. Erőszakkal sajátították ki a fehérek földjeit, ami miatt a mezőgazdaság összeomlott, az emberek éheztek. De arra volt pénz, hogy a titkosszolgálatokat fenntartsák. Amikor 2007 márciusában gyűlést tartott az ellenzéki MDC párt, a rendőrség brutálisan számolta fel azt, 49 embert letartóztattak, többüket megverték. Hírek szerint Mugabe alatt kínzótábor is működött a Marange nevű gyémántmezőknél. Mugabét 2017 novemberében a hadsereg buktatta meg, 2019-ben halt meg. Távozása után az emberek azt remélték, végre szabadság köszönt az országba. Hamar csalódniuk kellett.
