Vettem egy kiló krumplit. Származási helye Franciaország. Szerzeményemmel hazafelé baktatva nosztalgiáztam. A szüleim, a mikroszkópikus méretű földjükön, kertjükben mindig megtermelték az 5 fős család éves krumpli szükségletét. Jutott eladásra is, a malackák se haltak éhen. A terménynek „ki kell tartani újig”. Tehát amíg az új krumpli szedését nem kezdhetjük meg, elegendő, étkezési minőségű burgonyának kell lennie.
Az ősszel elvermelt krumplit a tél folyamán többször átválogattuk, nehogy egyetlen romló szem elrohassza az egészet. Édesapám gondoskodott a veremben, halomban telelő krumplik hőszabályozásáról. Ha jött a hideg, plusz takaró réteget lapátolt, szalmát rakott rá. Ha melegedett az idő, leszedte, nehogy befülledjen. Piszok nehéz munka volt, az ujjaink ráfagytak a krumplira, de ennél is szörnyűbb volt megtalálni a rohadt krumplit. Hiába a kézmosás, órákig érezhető volt a bűz a kezünkön, de volt krumplink. Mindig.
Ha aszályos idő volt, ha elverte a jég, ha a tél folyamán csaknem mindenkié megfagyott. Ki gondolta volna, hogy a folyamatos fejlődés következtében, 50 év múlva francia krumplit eszünk karácsonykor? Mert elfogyott a hazai!
A kardcsörtetős, „vesszentrianonos” csatazajban egércincogásként hallatszik az agrárszakemberek intése: öntözni kellene egyre jobban kiszáradó talajainkat, gondoskodni kellene hatékony növényvédelemről, tápanyag gazdálkodásról és jó minőségű vetőgumóról, raktárkapacitásról. Most, hogy túl vagyunk a trianoni békeszerződés okozta sebek felszaggatásán, indíthatnánk új időszámítást. Lenne az idei Tr.u 1. év, amikor felfedezzük, hogy nekünk itt, ezen a 93 ezer négyzetkilométeren van dolgunk, ezt a 10 millió embert kell etetnünk. Ha mindenki évente megeszik 65 kilót, mennyit kell ahhoz ültetni? Hova? Mi kell ahhoz, hogy a gazdák meg tudják termelni?
Idén új ünnepeket, évfordulókat keresnénk magunknak. Én megünnepelném Tessedik Sámuel evangélikus lelkész, tanító, iskolateremtő mezőgazdasági szakoktató halálának 200. évfordulóját. Miért? Mert nem bírta nézni, hogy Szarvas lakói éhen halnak, miközben a föld műveletlen. Legyőzte a tudatlanságot, a tétlenséget, az éhínséget!
Ünnepelném évforduló nélkül is azokat, akik szoborba merevedve várják, hogy használjuk azt a tudást, amit ránk hagytak. Mitterpacher Lajost, Nagyváthy Jánost, Pethe Ferencet. Ők nem a „földi almát”, hanem a tudást hozták be Nyugat-Európából. Megismertették a hazai gazdákkal, földművesekkel, kidolgozták termesztésének, felhasználásának módszertanát, adaptálták azt a magyar viszonyokra. Néhány évtizedes kitartó munka után boldogan írhatta le Pethe Ferenc: „Az 1815–1817-es szűk esztendők győzelemre vitték a burgonya ügyét, végleg meghonosodott hazánkban.”
Ezek a sikertörténetek sajnos nem részei a dicső magyar történelemnek. Általában említést sem teszünk az éhező özvegyekről, árvákról, sem azokról, akik hősi harcaink közepette gondoskodtak a hadsereg és a lakosság ellátásáról. Közel 200 év alatt az egyetemeken, a földet művelők körében és a szakképzésben felbecsülhetetlen értékű tudás és tapasztalat halmozódott fel. Elkezdhetünk foglalkozni azzal, hogyan lehetne újra termővé tenni hazánk tájait, munkát, értelmes életet biztosítani a rajta élőknek.
Műveiket a talajjavításról vagy egy gazdaság szervezéséről ma is haszonnal forgathatnánk. Évtizedekig tanították is az Aranykalászos gazdatanfolyamon. Azt a bizonyítványt akkor még nem a piacon árulták. Akkor volt is elég krumpli.
De vajon a jó burgonyaterméshez volt szükség Szarvason a felsőfokú mezőgazdasági képzés megszüntetésére? Jobb vagy több burgonya lesz hazánkban, ha a Kossuth téri Agrárminisztérium épületét átépítik? Nem lesz szükség a francia burgonyára, ha a teljes mezőgazdasági felsőoktatást egy szervezetbe tömörítjük? Azt a cél tűzzük ki neki feladatul, hogy 10 év alatt röpítse a világ élvonalába az agrárfelsőoktatást? Vagy inkább azt, hogy belátható időn belül piacképes mennyiségű és minőségű, burgonyát, sárgarépát, fokhagymát termeljenek itthon?
Elég az, ha a hazai mezőgazdálkodás (is) olyan kezekben van, melyek műtrágyával megmérgezik és einstandolják a kishantosi biogazdaságot? A legjobb termőföldekre autógyárakat telepítenek és nem jó minőségű vetőburgonya gumókat?
Sokan gondoljuk, hogy a mezőgazdaságot újra kellene gondolni. De fog ez menni anélkül, hogy megkérdeznénk a gazdákat? Azokat, akik még kitartanak, és mezőgazdaságból akarnak megélni? Anélkül, hogy tudnánk, mire lenne szükségük, hogy többet, jobban tudjanak termelni.
Miniszterelnökünk közhírré tette: a magyarok nem akarnak migrációs társadalomban élni. Ez azt jelenti, hogy a krumpli se migráljon? Hogy megtermeljük mi a saját burgonya szükségletünket?! Hogy megmutatjuk a világnak, mire képes a magyar ember? Akár a lakossága számára elegendő élelmiszer termesztésére is?!
Az elmúlt 100-200 év agrárszakemberei nem forognának a sírjukban, és revánsot vennénk végre Trianonért. Engem kifejezetten lelkesítene.