Előfizetés

Orbán és a munkásöntudat

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján három előadó volt: az MKIK elnöke, a pénzügyminiszter és a kormányfő. Jelenünket érintő érdemi bejelentések nem történtek, a távlati „zöld fordulatra”, illetve az egyetemek „feltőkésítésére” vonatkozó ígéretek pedig nem voltak túl izgalmasak. A korábbi évek gyakorlatával szemben nem vett részt a fórumon Matolcsy György, az MNB elnöke. Talán a kormányfő nem tartotta célszerűnek, hogy a válság közepén az ország „gazdasági látnoka” álmairól szónokoljon, és sokszor elmondja, hogy „kanyarban kell előzni.” Vélhetően arra sem volt szükség, hogy bemutassa a szingapúri csoda elemeit, és arra sem, hogy az euró helyett a közös eurázsiai fizetőeszköz előnyeit taglalja. Szóval nem volt bankelnöki show, amit én inkább örömmel, mint szomorúsággal nyugtáztam. Az MNB elnökének hallgatása - reméljük - a forint erősödését szolgálja. Néztem a február 4-i programot a Duna World-ön, és felfigyeltem az előadók felett kifeszített molinó szövegére: „Dinamikus gazdaságot, befolyásos és egységes nemzeti kamarát”. Én úgy érzékelem, hogy az Iparkamara befolyásos szervezet még akkor is, ha az elnök nem a tagság, hanem a saját érdekei szerint jár el. Parragh László állandóan a kormányfő közelében ügyködik, és meglehetősen jól menedzseli magát. A közélet problémái nem nagyon izgatják, minthogy nem sokat görcsölt az önkormányzatok kifosztásán, és a szeme sem rebbent százezernyi katás vállalkozó ledarálásán. Félelemmel tölt el, ha arra gondolok, hogy a kamara (vagy annak elnöke) befolyása még nőhet a jövőben, és a Parragh–hatás az eddigieknél is intenzívebben alakítaná a kormányzati munkát. A felirat ismét eszembe juttatja, hogy a miniszterelnök a valódi munkaadói szövetségekkel szóba sem áll, az igazodó, szervilis és asszisztáló kamarát viszont folyamatosan túlértékeli. Ez már egy évtizede így van. A szolgai státuszt a kamarai vezetők jól kihasználják - kérdés, hogy az MKIK érdekkörébe tartozó vállalkozások ezt a megalázó helyzetet miért fogadják el? Egységes kamarát követel a felirat. Ennél egységesebbet? A törvénnyel, kormány-barátsággal, pénzzel, befolyással és kötelező hozzájárulási díj fizetésével megtámasztott kamarát a jövőben még nagyobb energiával kell összetapasztani? Már annyi „kötőanyagot” felhasználtak a szervezet megszilárdítására, hogy lassan földrengés biztos lesz. Olyan nagy az egység, hogy húsz éve a kamarai elnök személye is változatlan. Nem hagy nyugodni, hogy mi járhatott a „molinó szerkesztő bizottság” tagjainak a fejében, amikor egységes nemzeti kamarát követelnek. A mai nem elég egységes, és nem elég nemzeti? Rosszat sejtek. Most jön a miniszterelnök. „És ha innen vetünk egy pillantást a következő évre meg a reményeinkre, akkor azt tudjuk mondani, hogy ahhoz, hogy a munkásainkról azt mondhassuk, hogy magas minőséget képviselnek, ahhoz általában három dolognak kell megfelelniük – most az egyszerűség kedvéért a munkás szót használom –: pontosaknak kell lenniük, tanulékonyaknak kell lenniük, és öntudattal kell rendelkezniük. Az öntudat talán magyarázatra szorul, de fontosnak tartom azt leszögezni, hogy amilyen az alkalmazottak, illetve a munkások öntudata egy országban, olyan az ország tartása, öntudata is; amilyen a testtartása a dolgozó embereknek, olyan a testtartása az országnak is. Ha a dolgozó embereknek, a munkásoknak a testtartása egyenes, akkor az ország tartása is egyenes. azonban hajlott, ne adj’ Isten hajlongó, akkor az ország is meghunyászkodó és hajbókoló lesz. Ma nem ilyen kormányunk van, és azért nem ilyen kormányunk van, mert akik támogatnak bennünket, az emberek egyenes testtartásúak, és jó minőséget képviselnek.”  Mondja ezt egy ország olyan miniszterelnöke, aki előtt minden beosztottja hajlong és meghunyászkodik. Mondja ezt az az Orbán Viktor, aki közalkalmazottak és köztisztviselők százezreit alázta meg, és érvényre juttatta a dolgozók által csak „rabszolgatörvénynek” aposztrofált jogi norma embertelen előírásait. Ő beszél a testtartás fontosságáról, miközben komplett társadalmi csoportok gerincét roppantotta meg, és az a kormányfő szól egyenességről és az emelt fő fontosságáról, aki mindenkit eltiport, aki nem fogadta el a miniszterelnöki elképzelést vagy intézkedést. Az az állami vezető ecseteli a munkásöntudat szükségességét, aki szemmel láthatóan gyűlöli a tanszabadságot, az egyetemi autonómiát és a diákok, munkások érdekképviseleti szervezeteit, és aki lenézi a szakszervezeti mozgalmat. Földbe döngölte azokat a honfitársainkat is, akik szerinte nem „keccsölnek” annyit, mint minden magyarok vezetője. Értelmiségiek és fizikai munkások millióit alázta már meg, és most az online fórumon mégis azt tudhattuk meg, hogy Orbán Viktor az öntudatos magyar dolgozók nagy barátja! A gazdasági évnyitó legmegrázóbb mondatait idéztem, azokat, amelyek nem közvetlenül a gazdaságról szóltak, hanem arról, amikor egy érdekvezérelt politikai vállalkozó egy pillanatra magához emeli és megdicséri a munkástömegeket: egyenes gerincű emberek vagytok, hiszen rám szavaztatok. Öntudatos magyarok vagytok, mivel engem választottatok vezetőnek. Nektek köszönhető, hogy hazánknak nemzeti kormánya van. Ne lázongjatok, ne sztrájkoljatok (nem is tudtok, mert nem engedem), legyetek jó apák és jó anyák, és szolgáljatok engem feltétel nélkül! Úgy, ahogy a kamara elnöke is teszi.

Vörös csillag, üsse kő!

Emlékszünk ugye, hogy pár évvel ezelőtt kormányzati össztűz zúdult a vörös csillagos emblémával bíró Heineken sörgyártó cégóriásra, éppen az emblémája miatt? A fideszes képviselők és hívők hirtelen egyfajta szentségtörésnek kezdték tartani a Heineken sörösüveg kézbe vételét. Nota bene, nemcsak szimbolikusan akarták törvény elé citálni a vállalatot, hanem feljelentést is szült a sörgyártó multicég körüli zavarkeltés. Bojkottálni kell mindent vagy mindenkit, aki a céggel kapcsolatban van - nyilatkoztak indulatosan a Fidesz-hívők. (Igaz, kíváncsi lettem volna, hogy egy futballrajongó kikapcsolta-e a tévéjét a BL meccs közvetítésekor, amikor meglátta a Heineken mint egyik főszponzor emblémáját.) De akkor meg minek ez az alakoskodás? Most mindenesetre itt van egy hír, január 12-én hozták le a lapok: „Versenypiaci pozíciójának erősítése céljából 540 millió forintos beruházást valósít meg a Heineken Hungária Sörgyárak Zrt. a 125 éves soproni sörgyárban. Az okiratátadó ünnepségen Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter kiemelte, hogy a kormány 270 millió Ft-tal támogatja a beruházást, a holland társaság vállalta, hogy megvéd 465 munkahelyet, emellett 85 százalékban hazai beszállítóktól vásárol alapanyagot.” Hoppá! Nagyot fordult a világ. Hova tűnt a veszett ellenségkép-keresés, hová a bűnös Heineken? A gazdasági érdekek betemették a mélyen meghúzódó ideológiai árkokat, amelyek valójában kamuárkok voltak? Egyáltalán, ideológiai ellentétek húzódtak-e meg az események mögött? Egész biztos, hogy nem: csak ideológiai köntösbe bújtatták az akkor kirobbanó, kicsinyesnek tűnő, ám egyeseknek világnagy gazdasági érdekellentétet. Ez az érdeksérelem pedig generált egy nagy – a külső szemlélőnek mesterkéltnek tűnő - balhét. Érthetetlen, hogy ehhez miért kellett asszisztálnia egy önmagát egyenszilárdságúnak meghatározó politikai közösségnek. Az is felfoghatatlan, hogy miért kellett egy látszólag pusztán üzleti ügyet nyakon zúdítani ekkora politikai-ideológiai mázzal. Miért kellett belekeverni ebbe az üzleti viszonyrendszerbe a kommunizmust és a vörös csillagot? A nyugat érzéketlen erre az egészre, mert az ott élők nem tapasztalták meg, hogy mit jelentett a mi térségükben a kommunizmus és gyűlölt jelképe, a vörös csillag - öntötte ki a lelkét a kormánymédia. Most már tudjuk - kiváltképp a mostani események tükrében –, hogy az akkori érzelmi hullámverés képmutatás, alakoskodás volt. El kellett kendőzni a Csíki sör, a Heineken és ki tudja, még mely gazdasági szereplők közötti érdekellentéteket. De ehhez miért kellett ekkora csinnadratta? Mindez szemléletes példa arra, hogyan teszi nevetségessé és hiteltelenné önmagát a politika.

A százegyedik év

Vettem egy kiló krumplit. Származási helye Franciaország. Szerzeményemmel hazafelé baktatva nosztalgiáztam. A szüleim, a mikroszkópikus méretű földjükön, kertjükben mindig megtermelték az 5 fős család éves krumpli szükségletét. Jutott eladásra is, a malackák se haltak éhen. A terménynek „ki kell tartani újig”. Tehát amíg az új krumpli szedését nem kezdhetjük meg, elegendő, étkezési minőségű burgonyának kell lennie. Az ősszel elvermelt krumplit a tél folyamán többször átválogattuk, nehogy egyetlen romló szem elrohassza az egészet. Édesapám gondoskodott a veremben, halomban telelő krumplik hőszabályozásáról. Ha jött a hideg, plusz takaró réteget lapátolt, szalmát rakott rá. Ha melegedett az idő, leszedte, nehogy befülledjen. Piszok nehéz munka volt, az ujjaink ráfagytak a krumplira, de ennél is szörnyűbb volt megtalálni a rohadt krumplit. Hiába a kézmosás, órákig érezhető volt a bűz a kezünkön, de volt krumplink. Mindig. Ha aszályos idő volt, ha elverte a jég, ha a tél folyamán csaknem mindenkié megfagyott. Ki gondolta volna, hogy a folyamatos fejlődés következtében, 50 év múlva francia krumplit eszünk karácsonykor? Mert elfogyott a hazai! A kardcsörtetős, „vesszentrianonos” csatazajban egércincogásként hallatszik az agrárszakemberek intése: öntözni kellene egyre jobban kiszáradó talajainkat, gondoskodni kellene hatékony növényvédelemről, tápanyag gazdálkodásról és jó minőségű vetőgumóról, raktárkapacitásról. Most, hogy túl vagyunk a trianoni békeszerződés okozta sebek felszaggatásán, indíthatnánk új időszámítást. Lenne az idei Tr.u 1. év, amikor felfedezzük, hogy nekünk itt, ezen a 93 ezer négyzetkilométeren van dolgunk, ezt a 10 millió embert kell etetnünk. Ha mindenki évente megeszik 65 kilót, mennyit kell ahhoz ültetni? Hova? Mi kell ahhoz, hogy a gazdák meg tudják termelni? Idén új ünnepeket, évfordulókat keresnénk magunknak. Én megünnepelném Tessedik Sámuel evangélikus lelkész, tanító, iskolateremtő mezőgazdasági szakoktató halálának 200. évfordulóját. Miért? Mert nem bírta nézni, hogy Szarvas lakói éhen halnak, miközben a föld műveletlen. Legyőzte a tudatlanságot, a tétlenséget, az éhínséget! Ünnepelném évforduló nélkül is azokat, akik szoborba merevedve várják, hogy használjuk azt a tudást, amit ránk hagytak. Mitterpacher Lajost, Nagyváthy Jánost, Pethe Ferencet. Ők nem a „földi almát”, hanem a tudást hozták be Nyugat-Európából. Megismertették a hazai gazdákkal, földművesekkel, kidolgozták termesztésének, felhasználásának módszertanát, adaptálták azt a magyar viszonyokra. Néhány évtizedes kitartó munka után boldogan írhatta le Pethe Ferenc: „Az 1815–1817-es szűk esztendők győzelemre vitték a burgonya ügyét, végleg meghonosodott hazánkban.” Ezek a sikertörténetek sajnos nem részei a dicső magyar történelemnek. Általában említést sem teszünk az éhező özvegyekről, árvákról, sem azokról, akik hősi harcaink közepette gondoskodtak a hadsereg és a lakosság ellátásáról. Közel 200 év alatt az egyetemeken, a földet művelők körében és a szakképzésben felbecsülhetetlen értékű tudás és tapasztalat halmozódott fel. Elkezdhetünk foglalkozni azzal, hogyan lehetne újra termővé tenni hazánk tájait, munkát, értelmes életet biztosítani a rajta élőknek. Műveiket a talajjavításról vagy egy gazdaság szervezéséről ma is haszonnal forgathatnánk. Évtizedekig tanították is az Aranykalászos gazdatanfolyamon. Azt a bizonyítványt akkor még nem a piacon árulták. Akkor volt is elég krumpli. De vajon a jó burgonyaterméshez volt szükség Szarvason a felsőfokú mezőgazdasági képzés megszüntetésére? Jobb vagy több burgonya lesz hazánkban, ha a Kossuth téri Agrárminisztérium épületét átépítik? Nem lesz szükség a francia burgonyára, ha a teljes mezőgazdasági felsőoktatást egy szervezetbe tömörítjük? Azt a cél tűzzük ki neki feladatul, hogy 10 év alatt röpítse a világ élvonalába az agrárfelsőoktatást? Vagy inkább azt, hogy belátható időn belül piacképes mennyiségű és minőségű, burgonyát, sárgarépát, fokhagymát termeljenek itthon? Elég az, ha a hazai mezőgazdálkodás (is) olyan kezekben van, melyek műtrágyával megmérgezik és einstandolják a kishantosi biogazdaságot? A legjobb termőföldekre autógyárakat telepítenek és nem jó minőségű vetőburgonya gumókat? Sokan gondoljuk, hogy a mezőgazdaságot újra kellene gondolni. De fog ez menni anélkül, hogy megkérdeznénk a gazdákat? Azokat, akik még kitartanak, és mezőgazdaságból akarnak megélni? Anélkül, hogy tudnánk, mire lenne szükségük, hogy többet, jobban tudjanak termelni. Miniszterelnökünk közhírré tette: a magyarok nem akarnak migrációs társadalomban élni. Ez azt jelenti, hogy a krumpli se migráljon? Hogy megtermeljük mi a saját burgonya szükségletünket?! Hogy megmutatjuk a világnak, mire képes a magyar ember? Akár a lakossága számára elegendő élelmiszer termesztésére is?! Az elmúlt 100-200 év agrárszakemberei nem forognának a sírjukban, és revánsot vennénk végre  Trianonért. Engem kifejezetten lelkesítene.