A híres emberek mögött mindig áll egy nő. Igaz, de azért vannak kivételek. Például Vlagyimir Iljics. Mögötte ketten is álltak. Különös alak volt, kispolgár, hivatalnok és forradalmár, így együtt. Számonkérte beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente ő maga takarított az irodájában, javította a kerékpárját, miközben a munkásosztály esztétikájáról írt tanulmányt. Rendes népvezér mindenhez ért. Mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta hozzájuk a nyakkendőket. Édesanyja gazdag asszony volt, ő finanszírozta forradalmi álmait. Felesége, az ugyancsak forradalmár foglalkozású Nagyezsda Krupszkája arra próbálta rávenni Lenint, hogy foglalkozzon többet a nőkkel, ezért Rabotnyica címmel újságot alapított. A nőügyek fontosak. Lenin ezt jó ötletnek tartotta, a foglalkozást Inyesza Armanddal kezdte, egy bohémnek tartott, négygyerekes, elvált, francia-brit, az életben a helyét kereső asszonnyal, akivel Párizsban ismerkedett meg. Első pillanatban egymásba szerettek. Inyesza Armand vonzó, zöld szemű fiatalasszony volt, aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. A forradalom női szárnyát vezette, ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat” jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat, és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél a gátlások felszabadítását elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi-tó partján az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, együtt fedezték fel a dadaizmus művészetét, azt gondolták, ez majd érdekli az orosz munkásosztályt, miközben az orosz munkásosztály éppen éhezett. Nem baj, gondolhatta Lenin, a nonfiguratív ábrázolás majd kizökkenti őket az unalmas hétköznapokból, igen, helyeselt Inyesza, támogassuk a modern művészeteket.
1917-ben aztán Lenin ráébredt a felelősségére és győzelemre vitte a forradalmat a cár ellen. Kinevezte volna Inyeszát parasztügyi miniszternek, ami fontos ügynek látszott, Inyesza azonban ezt sértőnek tartotta, inkább irányította a Központi Bizottság Női Ügyosztályát, sokat tárgyalt Leninnel és gyakran szeretkeztek a nagy vezető kremlbeli irodájának bőrpamlagán, miközben Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött, féltékenykedett, de belátta, hogy Lenin rendkívüli ember, akinek rendkívüli szokásai vannak, Inyesza pedig kiváló elvtársnő, akinek fontos a szocializmus és a béke. Kedvelte Inyeszát, a nőmozgalom és a szocializmus győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket, akárcsak anyát és Edit nénit az ötvenes években, mert nincs is jobb kötőanyaga a barátságnak, mint a nőmozgalom és a szocializmus győzelmébe vetett erős hit.
Edit néni férje, Feri bácsi munkásőr volt, minden hétvégét az alakulatnál töltött, vagy legalábbis ezt mondta. Én láttam egyszer egy vasárnap délután egyenruhában, a Murányi utcában, a Tulipán presszóban, csókolózott egy feszes, piros pulóvert viselő fiatal lánnyal, félrecsúszott szürke sapkáján megcsillant a vörös csillag.
Biztosan konspiratív tevékenységet végzett, mondta erre anyám, igaz, kissé pirulva. Apám is állítólag így hódított nőket fiatalkorában, nehogy már szűzen menjünk a szocializmusba.
Lenin esténként fáradtan ment haza, hóna alatt elintézetlen, ámde pontosan iktatott iratokkal, Krupszkája megtörölte a kezét egy konyharuhában, szokás szerint megkérdezte forradalmár férjét, hogy hol volt olyan sokáig. Lenin szokás szerint azt felelte erre, hogy természetesen a forradalom ügyeivel volt elfoglalva, mert ne higgye azt Krupszkája, hogy egy ilyen forradalom, az gyerekjáték, nem, egy forradalom, az rengeteg munkával jár, és ezt végzi el ő olyan késő óráig az irodájában, biztos Inyeszával voltál, mondta az asszony, egész Moszkva azt beszéli, hogy még mindig a szeretőd. Ugyan már, felelte erre meggyőződés nélkül Lenin, mert már kifáradt az egész napos hivatali hazudozásban, tudod jól, hogy a moszkvaiak milyen pletykásak, éppen elég gondom van nekem Szergej Ivanovics Modulovval, kiderült róla, hogy trockista, mondta Lenin, hogy másra terelje a témát, amiben nagymester volt.
Krupszkája csak állt a konyhában és csalódottan nézett a férfira, akit az egész világ tisztelt.
– Az a te bajod, Vlagyimir Iljics, hogy mindig a farkadra hallgatsz, nem pedig az eszedre – zárta le a vitát Krupszkája, kitette a káposztalevest az asztalra, Lenin pedig azt mondta, neki még ki kell mennie.
– A deszkát hajtsd fel, Vologya – szólt utána az asszony, mert mindig övé volt az utolsó szó.
