Hajdú Eszter alkotása hullámvasút mind szakmai, mind esztétikai szempontból. Egyrészt, családi szinten csaknem érintett, hiszen egy örökbefogadás nyomán családi viszonyba került Barta Tamás édesanyjával, így olyan autentikus forrásanyaggal dolgozhatott, mint senki más. Ez pedig egy koffernyi magnókazetta, melyeken Barta Tamás és az édesanyja „hangoslevelezett”. A mű legpontosabb, érzékenyen megszerkesztett része a felvételekből és családi fotókból összeállított montázsok, melyekben anya és fia tragikus és szenvedélyes viszonya tárulkozik fel. Az anya, aki férje halála után fiát sem láthatja éveken keresztül, mert a kommunista rendszer nem ad neki útlevelet, Tamás meg nem térhet haza, mert jogszerűtlen külföldi tartózkodásért elítélték távollétében két év börtönre. Az asszony számos alkalommal kéri számon a magányát a gyereken, aki pedig állapotától függően reagál, de sosem beszél a kudarcairól – például, hogy szólózenészként nem tudott megállapodni –, sokkal inkább generációs és életszemléleti különbségekre fókuszál a dramaturgia.
Tulajdonképpen egészen kompakt ötven perces dokumentumfilm születhetett volna Barta Tamás és édesanyja viszonyrendszeréből, igazi emberi dráma a kommunista hatalom és a pénz orientált kapitalizmus árnyékában. Attól a ponttól, hogy Hajdú Eszter úgy gondolta, hogy Barta Tamás jogutódja, Judit főszereplésével oknyomozó művet készít, másfél órában, a zenész mai napig tisztázatlan halálával kapcsolatosan, exponenciális görbe lendületével jönnek a problémák. Például, sokkal jobban utána kellett volna menni, hogy Barta miért disszidált (erről csak egy-két rövid mondat hangzik el), mekkora sztár volt előtte és pontosan mi történt zenei fronton vele az Egyesült Államokban. Jelesül, hogy az ő története művészi szempontból kudarcos emigránstörténet, mivel felhagyott a zenéléssel. Ehelyett, a témát lerendezve, van egy esetlen beállított jelenet, amikor Judit ellátogat a budapesti Rockmúzeumba – mi szükség van egy dokumentumfilmben tévéjáték szintű, kötelezően felmondott dialógusokkal tűzdelt, dirigált szcénára? Persze, ezek nem olyan súlyos rendezői félreértések, mint a mű lezárása, amikor Judit útra kell Hollywoodba, hogy kinyomozza mi is az igazság. Mert itt Hajdú Eszter nem nyújt végképp semmi új információt, viszont gátlástalanul manipulál.
Van egy visszatérő motívum a műben, egy fotó melyen Barta Tamás és egykori barátja és üzlettársa Fekete Barna egymást átkarolja a Hollywood Hills gyönyörű hátterével. Ez már csak azért is fontos, mert az alkotók elérték, hogy Fekete találkozzon Judittal, kamera elé álljon és beszéljen a múltról. Megmutatja hol dolgozott együtt „Tomival”, hol lakott a zenész, hol halt meg és hol vettek tőle végső búcsút. Elhangoznak az információk, hogy Fekete fegyvere volt az, mely kioltotta Barta életét, igaz, az a zenésznél volt egy ideje. Mindeközben újra és újra visszatér a már említett fénykép Hitchcock filmbe illő zenével és direkt rázoomolnak a kamerával, a hatásosság kedvéért. Hogy még aki nem annyira fogékony a képi megoldásokra, tudja, igen, ő a gyilkos. A Siess haza Hannibal Lectere. Ez szinte elfogadhatatlan befolyásolás. Az efféle metodika még elfogadható volt a Hungary 2018 című Hajdú filmben, amely felvállaltan politikailag elfogult. De itt gyilkosteremtésről van szó.
Visszatérve Hollywoodba: Judit partnere lesz Barta második menyasszonya, Füzesi Ágnes, akivel meglátogatják Ronai Péter sztárügyvédet, aki még elmondja, hogy Feketével készített 1985-ös interjú alapján úgy tűnik, mintha nem lenne empatikus – persze ennek mi köze az ügyhöz, jó lenne tudni, mivel Ronai baleseti ügyekre szakosodott és nem gyilkosságra, amit itt sugallanak nekünk. Kötöttek vele szerződést? Aztán, beszélnek még egy detektívvel és addig jutnak el, hogy a hivatalos jegyzőkönyv fura, mert két lövésnél nehezen elképzelhető az öngyilkosság. De kérem, hol maradt a beígért oknyomozás? Például a Los Angeles-i magyar maffiáról és esetleges érintettségéről a tragédiában. Vagy ez egy újabb film lesz?
