Előfizetés

Esélyteremtő örökség

Barack Obama „Egy ígéret földje” című memoárjának bevezetőjében írja: „Azért tudom megőrizni a reményt, mert megtanultam, hogy hihetek honfitársaimban, különösen a következő nemzedékben. Nekik már ösztönös meggyőződésük, hogy minden ember egyenlő.” Könyvében azokat kihívásokat is sora veszi, hogyan képes egy társadalom tenni is azért, hogy érvényesüljön a fiatalok egyenlőség iránti vágya. Így van ez itthon is: fiatalokat és persze szülőket egyaránt foglalkoztat, hogyan lehetne több segítséget adni az önálló felnőtt élet elkezdéséhez, s egyúttal a generáción belüli és generációk közötti vagyoni egyenlőtlenség mérsékléséhez. A miniszterelnök kampányötlete, hogy ne fizessenek jövedelemadót a 25 évnél fiatalabbak, nem ad megoldást arra, hogy ha valaki nem gazdag vagy nem jó feltételekkel rendelkező családba születik, miként juthat el odáig, hogy egyáltalán szakmája, diplomája, munkája és lakása legyen. A Szociális Demokráciáért Intézetben működő szakértői csoportban erre a kérdésre kerestük a választ, és tavaly kidolgoztuk a „minimumörökségről” szóló elképzelést, amiről most a Magyar Szocialista Pártban izgalmas vita folyik. Azt javasoljuk, hogy a kormányváltás után, 2023. január 1-től az állam takarékszámlán gyűjtsön a fiatalok számára kötött felhasználású megtakarítást, amellyel minden 18 évet betöltött fiatal rendelkezhetne. A minimumörökséget egyrészt lakhatásra (albérleti és rezsiköltségekre, új lakás vásárlására), másrészt felsőoktatási képzés vagy másfajta felnőttképzés (esti iskola, szakmai képzés, nyelvtanfolyam) tandíjának finanszírozására lehetne költeni. Az az elképzelésünk, hogy az állam minden 18 évnél fiatalabb, állandó magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgárnak egy Esélyteremtő Megtakarítási Számlát nyitna, amelyre 300 ezer forint összegű kezdő megtakarítást helyezne el. Mivel most indulna a megtakarítás, ezért van, akinek több, van, akinek kevesebb ideig minden évben további pénzösszegekkel gyarapítaná addig, amíg a támogatott fiatal el nem éri a 18 éves kort. A növekmény mértéke a család anyagi helyzetétől függene: hat családi jövedelmi sáv lenne, és sávonként 50 ezer forinttal nőne az évenkénti megtakarítás. A megélhetési minimum alatti jövedelemmel rendelkező családokban (ami 94820 forint/családtag az utolsó ismert számítások szerint) a gyerekek számlája évi 300 ezer forinttal növekedne, míg a tehetősebb családoknál (a megélhetési minimum kétszerese felett, ami 189640 forint/családtag) az állam nem növelné további hozzájárulásokkal a számlán lévő összeget. A kiemelkedően jó anyagi helyzetben élő fiatalok 18 éves korukban, ha úgy döntenek, lemondhatnak megtakarításukról nehezebb sorsú társaik javára. A megtakarításokból az állam létrehozná a Jövő Generációk Pénzügyi Alapját, amit befektetne: az alap 50 százalékát államkötvényekbe, ezzel legalább rövidtávon mérsékelve a kezdeményezés pénzügyi költségeit. A teljes alap 25 százalékával a hazai tőkepiacot stimulálná: a megtakarításokat alacsony kockázatú, magyar tulajdonú tőzsdei cégekbe fektetve. A megtakarítások fennmaradó részét (a teljes alap 25 százalékát) pedig megújuló energiaforrásokkal és más zöld technológiákkal foglalkozó, hazai vállalatokba fektetné be. A befektetési stratégia eredményeként legalább az infláció szintjével azonos hozammal lehet számolni, ami biztosítani tudja a fiatalok minimumörökségének értékállóságát. Magyarországon a 18 év alatti korcsoportokba éves bontásban 89 és 102 ezer fő közötti fiatal tartozik, így javaslatunk megvalósítása az első évben nettó 261 milliárd forint költségvetési kiadást jelent. Egy év múlva viszont már csak 199 milliárd forint lenne ez az összeg, ezt követően pedig a mostani demográfiai trendek alapján enyhén tovább csökkenne a kiadások szintje. Az Esélyteremtő Megtakarítási Számla kötött felhasználásának célja, hogy ez a jelentős állami újraelosztás a fiatalok előtt álló valós problémák leküzdésében nyújtson segítséget. A legszegényebbek a minimumörökségből 4 évig tudnának fenntartani egy fővárosi albérletet, vagy fedezné számukra egy 40 négyzetméteres vidéki lakás vételárának a 70 százalékát. Azonban a fiatalok közötti egyenlőtlenség nemcsak lakáshoz jutásukat érinti, hanem a fiatal korban felhalmozott tudástőkét is. A minimumörökségből a hátrányos helyzetű fiatalok finanszírozhatnák a fizetős felsőoktatási képzéseket is. A legszegényebb hallgatók számára a minimumörökség (mai értéken mintegy 5,7 millió forint) az egyetemi tandíj mellett a kollégiumi költségeket is fedezni tudná az egyetemi évek alatt. Még a közepes jövedelmi kategóriába tartozó családok fiataljainak minimumöröksége (2,1 millió forint) is biztosítaná a legtöbb egyetemi alapszak tandíjának egészét, de még az állami egyetemek legdrágább alapszakjai költségének is mintegy 70 százalékát. Magyarországon ma a statisztikák szerint 380-420 ezer mélyszegénységben élő gyermek él, akinek csekély esélye van arra, hogy – emberi életkörülmények és minőségi oktatás híján – megfelelő munkához és ezáltal méltó életkörülmények közé jusson. Ráadásul a tankötelezettség 16 éves korra való csökkentése következtében eddig mintegy 60-62 ezer fiatalkorú került ki bármiféle szakma nélkül a közoktatás rendszeréből, számukra a közmunkán túl más esély nem mutatkozik. Ez a szám a továbbiakban évente tízezres nagyságrendben növekedhet, lassan egy egész generációt kiszolgáltatva a közmunka világának. Azzal, hogy a minimumörökség minden fiatal számára segítséget adna az életkezdéshez, jó példája lenne a társadalmi együttműködésnek a szegényebbek, az átlagos és a kedvezőbb életkörülményekkel bírók között.

Ennyi autóval nem lesz változás

Még nem kapott túl nagy hírverést, de elkészült Budapest klímastratégiájának (hivatalosan Fenntartható Energia- és Klíma Akcióterv, nemzetközileg elfogadott rövidítéssel: SECAP) egyeztetési változata, amihez február 19-ig bárki javaslatot tehet. A Klímastratégia legfőbb célja annak bemutatása, hogy miképpen csökkentheti Budapest 2030-ra 40 százalékkal a területén képződő szén-dioxid kibocsátását. E célnak megfelelően a klímastratégia bemutatja a 2015-ös év kibocsátását, majd felvázolja azokat az intézkedéseket, projekteket, amelyek lehetővé teszik ennek a csökkentését. Persze láthattunk már számos kiváló és kevésbé kiváló stratégiát elsüllyedni a fiókban – többek közt a Budapesti Mobilitási Terv (BMT) is ilyen. Az viszont tény, hogy EU-s elképzelések szerint a következő években a települések szinte csak akkor vehetnek majd részt uniós pályázatokon, ha érvényes klímastratégiával rendelkeznek. Az érvényesség kritériuma, hogy a stratégiát és a végrehajtását bemutató, kétévente esedékes beszámolókat elfogadja az erre hivatott Polgármesterek Klíma- és Energiaügyi Szövetsége. A klímastratégia szerint Budapesten a közlekedés adja a kibocsátás 26 százalékát, ami évi 1,7 millió tonna szén-dioxidnak felel meg. Ezt mintegy 40 százalékkal kellene csökkenteni, amihez egyéb intézkedések mellett az szükséges, hogy az autóhasználat részaránya a közlekedésben 43-ról 30 százalékra csökkenjen (ez mintegy 30 százalékos kibocsátáscsökkenést jelent), miközben a közösségi közlekedés részaránya 45-ről 50 százalékra nő. (Ebből aztán úgy lenne 40 százalékos csökkenés, hogy az egyes járművek fajlagos kibocsátása is csökken, leginkább az elektromos járművek térnyerése által.) Ezzel persze a klímastratégia nem mondott újat, ezeket a számokat az előző vezetés Budapesti Mobilitási Tervéből vette át.  Tehát a tervezett Klímastratégia (és a BMT) szerint 2030-ra a budapesti autóforgalom már akkor is 30 százalékkal csökken, ha az utazás összvolumene nem változik. De ha Budapest főépítészének igaza lesz, és sikerül elmozdulni a kompakt város irányába, ahol „kisebb távolságban érhetők el a szükséges intézmények, munkahelyek”, akkor akár 35-40 százalékos autóforgalom-csökkenés is elképzelhető. Van-e egy ilyen csökkenések bármiféle realitása az újabb hidak és utak építését tervező, valamint a városi útdíjat elutasító kormányzati és egyes szakértői álláspontok, valamint a parkolási díjak emelését megtiltó (sőt azokat hosszabb időre eltörlő) kormányzati intézkedések tükrében? Az autóforgalom 30 százalékos csökkenése korlátozások nélkül elképzelhetetlen. Naivitás azt képzelni, hogy – a széles körű nemzetközi tapasztalatokkal ellentétben – Budapesten autósok tömegei fognak átszokni közösségi közlekedésre (vagy kerékpározásra) csak azért, mert jobb lesz a közösségi közlekedés (illetve a kerékpáros infrastruktúra). Az Egységes Forgalmi Modell (EFM) alapján az átlagot nézve Budapest két tetszőleges kerülete között autóval 32 perc, közösségi közlekedéssel 53 perc, míg Budapest egy tetszőleges kerülete és egy tetszőleges agglomerációs zóna között autóval 59 perc, közösségi közlekedéssel 118 perc az út, és ebben még nincs benne a gyaloglás, a közösségi közlekedés elérésnek időigénye. Ha óriási ráfordítással sikerülne is a közösségi közlekedés eljutási idejét 20 százalékkal csökkenteni, az autó még akkor is sokkal gyorsabb lenne (a kényelemről nem is beszélve). Ráadásul ha az autóhasználók mondjuk 10 százaléka átülne BKV-ra, akkor a kevesebb dugó miatt jóval gyorsabb - és vonzóbb - lenne az autóforgalom. Ezért ha a 30 százalékos csökkenést bárki komolyan gondolja, akkor muszáj lesz korlátozni az autóforgalmat. Legegyszerűbb módja ennek az autóhasználati díjak (például parkolási díj, városi útdíj) bevezetése, illetve emelése, ami már csak azért is indokolt lenne, mert az autóhasználat miatti környezetszennyezés óriási károkat okoz Budapestnek. (Többek között jelentősen hozzájárul a légszennyezés okozta fejenkénti évi 680 ezer forintot kitevő kárhoz.) Korlátozás elképzelhető díjemelés nélkül is az útkapacitás csökkentésével (például sávok csökkentésével, sétálóutcák kialakításával), de akkor a dugók – plusz a légszennyezés és időpazarlás – jórészt megmaradnának. Ha viszont például megépül a Galvani híd, majd lezárják az autók elől a Szabadság hidat és a Lánchidat, az csak növeli az útkapacitást, mert az autópálya jellegű Galvani híd egy sávjának a kapacitása nagyobb, mint a kétszer egy sávos belvárosi hidak egy-egy sávjáé. Ha a Galvani híd által gerjesztett forgalomtól eltekintünk is, a híd megépítése akkor is legfeljebb a forgalom áttereléséhez vezethet, nem a csökkenéséhez. Ugyanakkor számos példa van arra, hogy lehetséges elvenni meglévő autós sávokat anélkül, hogy máshol új útkapacitás jönne létre. Most éppen két New York-i hídon terveznek két autósávot kerékpársávvá alakítani bármiféle egyéb építkezés nélkül. De még ha igaza lenne is Vitézy Dávidnak, és a Galvani híd napi 100 ezer kilométerrel csökkentené Budapest és térségének forgalmat, Budapest tekintetében ez legfeljebb az autóforgalom 1 százalékos csökkenését jelentené. (A Klímastratégia és a Nemzeti Közlekedési Stratégia adatai alapján Budapest napi közúti járműforgalma 10-15 millió kilométer.) Mindezt potom 140-200 milliárd forintért, ami így a potenciális forgalomcsökkentés hatását ellensúlyozó fejlesztésektől vonja el a forrásokat. Így a híd és a kapcsolódó utak építése várhatóan elég kreatív számítgatásokra fogja kényszeríteni azokat, akik majd a Klímastratégia esedékes beszámolóját készítik. Ha pedig nem sikerül átverniük a stratégiák végrehajtását monitorozó Polgármesterek Klíma és Energiaügyi Szövetségét, akkor Budapest feltehetően sok tízmilliárdos pályázati forrásoknak mondhat búcsút. A 30 százalékos forgalomcsökkenés bármiféle híd- és útépítés nélkül a forgalomlassító torlódások megszűnéséhez vezetne még akkor is, ha a belvárosban megszűnne pár sáv (például a Szabadság hídon, a Lánchídon, a Rákóczi úton), és létrejönne számos sétálóutca. (A Rákóczi hídtól az Árpád hídig összesen 26 sáv áll az autóforgalom rendelkezésére, ennek 15 százaléka a Szabadság híd és Lánchíd négy sávja.) A dugók megszűnésével pedig a csepelieknek is jóval kevésbé lenne fontos a Galvani híd, hiszen ha nincs torlódás, akkor Csepel központjából a mai infrastruktúrán is 17 perc alatt elérhető például a Kelenföldi pályaudvar. Csepel problémáit nem a szűkös útkapacitás okozza, hanem a túl nagy forgalom. A budapestieknek el kell dönteniük, hogy a saját maguk és különösen a gyerekeik jövője érdekében hozzájárulnak-e a globális kibocsátáscsökkentési erőfeszítésekhez, vagy potyautasként abban bíznak, hogy a világ többi része majd megoldja (de ekkor a kibocsátáscsökkentést lehetővé tévő forrásoktól is elesnek). Ha az első opciót választják, akkor el kell fogadniuk, hogy klímastratégiának (és a BMT-nek) megfelelően 2030-ban más lesz az élet Budapesten: például jóval drágább (vagy nehezebb) lesz az autóhasználat. Nem lehet egyszerre a mai szinten autót használni és 40 százalékkal csökkenteni a kibocsátást. A Fővárosi Önkormányzat által is kihirdetett klímavészhelyzet nem magától fog megoldódni, hanem attól, ha megtesszük a sokaknak kellemetlennek tűnő, de elengedhetetlen lépéseket. És hogy milyen lesz – ha lesz – a klímabarát Budapest 2030-ban, azonkívül, hogy jóval kisebb lesz az autóhasználat mértéke? Erről sajnos nem sokat árul el a klímastratégia tervezete. Pedig ha - a legalább 30 százalékos forgalomcsökkentést szem előtt tartva - az elérhető forrásokat az újabb hidak és utak építése helyett például a helyi szolgáltatások erősítésére, a belváros-közeli lakóterületek fejlesztésére, zöld közterületek kialakítására költenék, akkor a budapestiek feltehetően kevesebbet utaznának, több időt töltenének a szabadban (mondjuk a kizöldült Duna-partokon). A kisebb légszennyezés következtében 2-3 évvel tovább élnének, és több pénzük maradna az egészségük megőrzésére, képességeik fejlesztésére, a kultúrára és más hasznos, kellemes tevékenységekre. 

Túl Trumpon

Arrogáns politikusok mindig voltak és lesznek is, mert többnyire eleve arrogáns emberek akarnak politikusok lenni, illetve a politikusok közül az arrogánsak emelkednek ki. Az arrogancia hajszolta Donald Trumpot a politikába és persze az arrogancia lett a veszte is, mert az arrogáns embereket általában utálják és megvetik – félni is csak addig félnek tőlük, amíg tart a hatalmuk. Az arrogáns politikust a neje is csak a hatalom meg a vagyon kedvéért viseli el – elég ránézni Melania Trump arcára, amint a színpad sarkáról férje valamelyik beszédét hallgatja. A hatalomból kikerülve Trumpra leginkább a magány és az öregség vár. Hőbörgését már nem repíti automatikusan világgá a közösségi média, s hiába áltatja magát azzal, hogy 75 millió ember szavazott rá, négy év múlva nagyjából annyi esélye lesz a nagy visszatérésre, mint kiöregedett söröslónak a Kentucky Derbyn. Ebből a szempontból nem volt különösebb jelentősége annak, hogy a második impeachmentet is megúszta. A képviselőházi vádemelésnek nem az volt a lényege, hogy Trumpot sikerül-e végleg a taccsvonalon kívülre tolni, azt jórészt elintézte ő maga, a maradékot meg megoldja az idő. Az igazi tét az volt, hogy el lehet-e venni a kedvét egy jövendőbeli arrogáns politikusnak a diktatúrára törekvéstől. Nem lehetett, de ez nem nagy meglepetés, a történelem során még sosem sikerült, a típus újratermeli magát. Úgyhogy jobban tennénk, ha magunkban, a társadalmi igényben keresnénk az okot, ami persze nem menti fel a felelősség alól azokat, akik aljas módon kihasználják, sőt gerjesztik a veszélytől és általában véve a változástól való ösztönös rettegést. Trump személyes sorsánál sokkal érdekesebb, mit lép a Republikánus Párt. Folytatja hosszú útját középről a szélsőjobb felé, vagy megpróbál alkalmazkodni a modern körülményekhez. Másként: a diploma nélküli, vidéki fehér emberek zsugorodó, de egyre radikálisabb pártja lesz, vagy visszatér a Ronald Reagan idején emlegetett „nagy sátor” modern verziójához, amely alá sokan - kisebbségekhez tartozók, nagyvárosi, fiskális, társadalmi és liberális konzervatívok is - beférnek. Utóbbi esetben már csak azt kell megoldani, hogy Trump se vigye magával a sajátjait, és a mérsékeltek se szivárogjanak el. Ez nem lesz kockázatmentes, könnyű és gyors folyamat, de ha sikerrel jár, akkor Amerika visszatérhet a múltban egészen tűrhető eredményeket hozó stabil, demokratikus váltógazdasághoz. A liberális oldal előtt most lehetőség nyílik, mert a republikánusok egyelőre magukkal lesznek elfoglalva. Az arrogancia persze balról is fenyeget, szerencsére Joe Biden eddig nem keltette a kóros felsőbbrendűségi tudatban szenvedő akarnok benyomását. Amit az Egyesült Államokban látunk, az a szélsőjobboldali populista kísérlet kudarca utáni, sok tekintetben áldott állapot. Nyilván nem tart örökké, mindenesetre új reménysugarakat csillant fel. A helyzet természetesen más országokban is előállhat, ahol arrogáns politikusok elszámítják magukat, és elhiszik, hogy bármit megtehetnek. Mindannyian tudunk rá legalább egy példát.