Cserkész koromban, amikor az erdőben jártunk, jeleket hagytunk a fákon. A bicskánkkal belevéstünk a kéregbe. Jeleztük, hogy itt jártunk. Ezt tettem zeneszerzőként egész életemben: jeleket hagytam. Ahogy Hölderlin írja: „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi, kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk beszélni is a messzi idegenben”. A fenti sorokat, amelyek a Müpa Magazin egyik számában olvashatók, Kurtág György írta, és talán nem véletlen, hogy egy zeneszerzőtől származnak. A századok során a komponisták által kottapapírra vésett jelek, mint a fában a kis gyerekes bicskakarcolások, amelyek évtizedek múltán, ahogyan a fa növekszik, nagy fekete sebekké változnak, megfejtésre várnak. Ki, mikor írta őket, mi volt a célja? Sokszor úgy tűnik, könnyű a dekódolás, hiszen biztosak vagyunk benne, Bach, Mozart, Wagner hozzánk is szól. Érteni véljük őket, vagy ha mégsem, ha mást hámozunk ki abból, amit mondanak, akkor sincs baj, az is érvényes olvasat lehet, ettől korszakos művészek.
Kurtág György és Ligeti György zeneszerzői pályája a múlt század második felében indult, amikor már minden egész eltörött. A művészek - nem csak a zeneszerzők - azon kapták magukat, hogy fel kell tenniük a kérdést, vajon tényleg befogadható-e, amit mondanak, de még inkább: állíthatják-e, hogy tudják, melyik az nyelv, amelyen meg kell szólalniuk, és hogy egyáltalán, tisztában vannak-e vele, mit lehet, mit is kellene mondaniuk. Ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat a végsőkig megfeszülve Kurtág és Ligeti, ez az, ami őket összeköti, még ha az általuk választott zeneszerzői eszközeik, amelyekkel megpróbálják kifejezni a kifejezhetetlent, különböznek is. Az Aventures et Nouvelle Aventures-ben jól érzékelhető, mit gondolt Ligeti zsákutcának, amit róla kellene, lehetne elnevezni. Szavak sincsenek már itt, a három énekes szólista torkából, leginkább csak hangzók, suttogások és sikolyok törnek elő. Hol van már a hit, az Éj királynője hangi mutatványaiban, hogy akár sorsokat tudhat megfordítani virtuozitásával? A szoprán magas hangjai most egyszer csak afféle vakkantásokként jelennek meg, a zenei kifejezésmódok önmaguk paródiájába fordulnak; „dead end” (halott vég), ahogy az angol mondja az útra, ahonnan nincs tovább.
Ezzel szemben az első Kurtág műben, amely csütörtökön elhangzott, amely a ... pas à pas - nulle part ... (... lépésről lépésre - sehol...) volt, a baritonista értelmezhető szavakra énekelt értelmezhető dallamokat, csak éppen a szövegek voltak töredékesek, a tételek néhány szóból álltak, ily módon rejtélyes jelsorozatokként jelentek csak meg: kezdünk elfeledni beszélni, még ha kulturáltan, artikuláltan is jutunk ide. Nincs is tán mondanunk semmit, ehhez akár szép és könnyen befogadható zene is társulhat. Ez az alkotói kiindulópont és narratíva mindmáig jellemzi Kurtágot, a Fin de Partie (A játszma vége) című alig több mint egy éve bemutatott operájáig – a jelenlegi állás szerint – bezárólag. A hangversenyen, amelyet a Budapest Music Center Kurtág György és az Eötvös Péter Alapítvány rendezett, mentorált ifjú zeneszerzők művei is megszólaltak, és az előadók között is voltak ott tanulók, mindent pontosan szépen megszólaltatva hallottunk. Kiemelendő a ... pas à pas … szólistája, a jelenleg Németországban élő ausztrál Daniel Nicholson és az Akhmatova verseire íródott dalokban kiválót nyújtó Jőrös Andrea.
Egy nappal később zenekari művek hangzottak el a Kurtágtól és Ligetitől ismét egymás mellett, mintegy párhuzamba állítva az alkotásokat. Kurtág Boulez 90. születésnapjára komponált Petite musique solennelle-jét Ligeti Csellóversenye majd Kurtág Kettős versenye követte, de közben megszólalt az egykori pályatárs Szőllősy Addio per violino principale e 9 archi című műve is. A nagyszerű zeneszerző a vasárnap esti hangversenyen, amelynek címe Kurtág 95 – Szőllősy 100 volt kapott még jelentős szerepet. A nagyzenekari vagy nagyobb előadói gárdára számító – borul a zenekar megszokott összetétele is -, pusztán hangszeres művekben, amelyek a régi formákat, például a szóló vagy kettős versenyeket kívánják felidézni. A kifejezésnek másfajta kihívásokkal kell szembenézniük, hiszen a hangszerek mindig is csak utánozni próbálták az emberi hangot, de a megszokott formák, eszközök átformálásának ezeknél is meg kellett történnie.
Ligeti itt is azokat a hangokat keresi, ezúttal a csellón – szombaton este a Zeneakadémián Fenyő László mesteri segédletével -, amelyekkel az új korban az új korhoz szólhat. Kurtág Kettősversenye - Perényi Miklós cselló- és Csalog Gábor kiváló zongoraszólójával szólalt most meg - szintén a hangokat és formákat gondolja újra, megjelenik például olyan régről ismert technika jelentősen tovább gondolva - mint a XVI. századi velencei mestereké, akik az egyes hangszercsoportokat a templomokban különböző helyeken, karzatokon helyezték el. Kurtágnak ez a műve, mint a … quasi una fantasia …, amelyben most Várjon Dénes játszott nagyszerűen, annak idején kifejezetten Kocsis Zoltánra számított előadóként. Keller András az Addióban hegedűs szólistaként, majd a zenekarral együtt karmesterként mutatott kiemelkedőt. A vasárnap esti hangversenyt a Müpából közvetítették Kurtág 95 - Üzenetek, Játékok... - Jelenetek a Kurtág házaspár életéből címmel, de a szombaton a szünetben hallhattuk Kurtág októberben felvett játékát, amelyen Schumann Davidsbündlertänze egyik tételével emlékezett egy évvel azelőtt elhunyt feleségére. Pianínón játszott, nem nagy hangversenytermi zongoracsodán. Azt jelezte tán Kurtág ezzel is, a legbelsőbb, legbensőségesebb hangok az emberi általi megszólal(tat)ás révén jönnek létre, „a zengő érc, a pengő cimbalom”, az eszköz, csak másodlagos fontosságú.
