Előfizetés

Munka alapú szégyenünk

Szociálisan, mentálisan szétesőben az ország, olyan társadalmi légkör alakult ki, amelyben kizárólag az egyént teszik felelőssé sorsának rosszra fordulásáért. Ennek tipikus megnyilvánulása az úgynevezett munka alapú társadalom körüli közbeszéd. A társadalmak működését szabályozó legfontosabb tényező hajdanán a vallás volt, majd ezt a funkciót az ipari forradalom után fokozatosan átvette a munka. Mára a helyzet alapvetően megváltozott. A rendszerváltás után először megszűnt a nagyipari munkásság, majd a munkásság létszáma fokozatosan csökkent, és gazdasági súlya is sokat veszített a korábbiakból. Egy modern gazdaság már nem elsősorban a munkán alapul, hanem az értékteremtő képességén. Ez viszont a tudásra épül, amely egyre nagyobb hozzáadott értéket képes termelni. A társadalom alapját annak szabályozott működése teremti meg, amelynek hiányában eluralkodik a káosz. A munka alapú társadalom kiötlői vélhetően úgy gondolták, ez találkozni fog a nagy tömegek értékeivel. Ennek van is realitása, hiszen az emberek sohasem szerették az „ügyeskedőket", "a spekulánsokat”, a munka nélkül meggazdagodottakat, vagy azokat, akik „lusták, a társadalom nyakán élősködnek”. De ha megnézzük a munka alapú társadalom összetevőit, árnyalódik a kép. A mindenki számára elérhető munka illúzió. Ha ez nem lehetséges piaci alapon, akkor az állam megteremti ennek feltételeit közmunka által. Ennek értékelése minden diszfunkciója ellenére azért nehéz kérdés, mert jelentősebb társadalmi csoportok számára ez az egyetlen megélhetési forrás. Romboló hatását látjuk, amikor egy munkavállaló és egy közmunkás egymás mellett dolgozik: ugyanazt a munkát végzik, de a közmunkás csak közmunkabért kap – pedig sokszor többet dolgozik. A közmunkának kicsi az értékteremtő képessége, és sokszor megfosztja az abban résztvevőket attól, hogy nagyobb értékű munkához jussanak. A munka alapú társadalom azt is jelenti, hogy aki nem rendelkezik munkaviszonnyal, azért kizárólag ő a felelős, ezért viselje minden következményét. És mi van azokkal, akik önhibájukon kívül nem képesek jelen lenni a munkaerő-piacon? Az üzenet világos: csak az számíthat a közösség támogatására, aki megérdemli. A munka alapú társadalom azt is jelenti, hogy annál jobb, minél korábban kezd dolgozni a gyerek. Ennek érdekében a tankötelezettség lecsökkent 16 évre. Ez sajnálatosan összecseng a nyomor szintjén, a szegénykultúra értékei szerint élő családok elvárásaival, miszerint a gyereknek minél hamarabb munkába kell állni, mert nem tudják eltartani, kell a bevétel a családi kasszába. Ez természetesen együtt jár a befejezetlen iskolai végzettséggel, sokszor a nyolc osztály hiányával. Vagyis a nyomor újratermelődése, mégpedig halmozott újratermelődése látható. Ezektől a gyermekektől a munka alapú társadalom elveszi az esélyt a legcsekélyebb mobilitástól is. Pedig tudjuk, hogy az általuk végzett munkának nagyon alacsony az értékteremtő képessége. És most tovább fokozódik a nyomás a korai munkavállalás előmozdítására. A fiatalokat megillető adókedvezmény bevezetése újabb eszköz ezen társadalmi csoport kasztosodásának elősegítésére. Szociális munkásként másképpen látjuk a világot, hiszen ismerjük azokat az életutakat, amelyek nem felelnek meg a munka alapú társadalom elvárásainak. Látjuk például, milyen emberfeletti küzdelmet folytatnak a több gyermekkel egyedül maradó anyák, akik száma egyre növekszik. Fizetni az albérletet, sorban állni bölcsődei férőhelyért, hozni-vinni a gyerekeket, rohanni a munkába, akár betegen is. („Ha sokat vagyok beteg, könnyen kirúgnak, de a táppénz is kevés, ezért még a beteg gyereket is elküldöm az iskolába, amiért mindenféle rossz anyának elmondanak, feljelentenek a gyámügyön” - mondja egy anya.)  Könnyen szétesnek családok, mert szétesett a társadalom is. Egy „közösségi társadalomban” működik a szolidaritás, ott minden ember egyformán fontos. Hova menekülnek az anyák? A telefonjaik tele vannak társkereső oldalakkal, néhány napos ismerkedés után költöznek oda, majd két hét múlva tovább, a másik kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok nem érzelmi kötődésből, hanem gazdasági kényszerből köttetnek. A társadalom pedig lenézően kezeli ezeket a sorsukért küzdő embereket, sok megalázást kell átélniük, pedig ők csak élni szeretnének és nevelni a gyermekeiket. És kapják a fenyegetéseket, hogy el fogják venni a gyermeküket, ha nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani számukra. Igen, ezek a gyermekek „rosszak”, hiányzik az életükből a biztonság, a kiszámíthatóság, a nyugalom. Az iskola nem tud mit kezdeni velük, ezért szívesebben látják őket a kapun kívül, és ezzel a sorsuk el is dőlt. A nyomorban élő lányoknál látjuk a korai „férjhezmenést” és a gyermekvállalást. Ma már találkozhatunk 12, 13 éves gyermekekkel, akik saját gyermekeiket tolják a babakocsiban. Nem azért szülnek ilyen korán, mert a szüleik ezt tanácsolták nekik, vagy mert tudatosan így tervezték meg az életüket, hanem a helyzetükből ez következik. Azt láttuk alig egy emberöltővel ezelőtt, hogy amikor jobban ment a családoknak, lecsökkent a gyermekvállalás, és később születtek meg a babák. Ezek olyan trendek, amelyek nem tudatos döntések eredményei. Ezekből látható, hogy a társadalomnak milyen nagy felelőssége van abban, hogyan alakulnak az emberi sorsok, milyenné válik az ország. Mert most „felelősségi” társadalmat látunk: mindenki maga felelős saját sorsának alakulásáért, annak megváltoztatásához nem kap megfelelő segítséget, esélyt. Mit jelent a munka alapú társadalom eszméjével szembeállított „segély alapú társadalom”? Azt biztosan nem, hogy segélyekből bárki képes legyen megélni, gyermeket nevelni. Ilyen helyzet hazánkban soha nem létezett. A családi pótlék, a gyes biztos bevételt jelent, de semmire nem elég. A segélyezés olyan mélyponton van, mit talán soha korábban. Magától a segély szótól is elborzadok, Illyés Gyula szavai jutnak eszembe: magyar, aki ”egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában…” A segély szó megalázó, sérti az emberi méltóságot. Ha valakit a közösség hozzásegít az emberhez méltó élethez, az nem segélyezés, hanem a közösség szolidaritásának kifejezése annak érdekében, hogy a másik képessé váljon megőrizni emberi mivoltát, és nem utolsó sorban munkaképességét. A munkaképesség megőrzése az egész közösség (társadalom) érdeke. A nyomor, a tartósan alacsony jövedelem olyan romboló hatással van bárkire, hogy abból akkor sincs kiút, ha később jobb idők jönnek. Naponta látjuk a kezeletlen, tartós betegségekben szenvedő, foghiányos, mentális zavarokkal küzdő embereket, akik minden esélyüket elvesztették a munkaerő-piaci megjelenésre. Már a társadalom is érzékelheti e problémák következményeit, az agresszió, családi, párkapcsolati erőszak növekedését, az intoleranciát, az életöröm hiányát, a kirekesztő megnyilvánulásokat, az irigységet, a kárörvendést, a másoknak való „beszólásokat”, a bódulatba menekülést, az előítéletek növekedését, a szolidaritás csökkenését. A felmérések is mutatják, hogy a magyar emberek Európa legboldogtalanabbjai közé tartoznak. Pedig most volna lehetőség egy igazi közösségi társadalom megvalósítására, amelyben a kirekesztés helyett a szolidaritás, az elfogadás, az esélyek kiegyenlítődése az úr, amelyben mindenki jobban érezné magát, ami büszkeséggel tölthetne el „magyari” mivoltunkban. Nagyon aktuális a XIII. Leo Pápa által 1891-ben kiadott Rerum Novarum, amely figyelmeztet az igazságos elosztására, az intézmények működésének javítására, az állampolgárok boldogulásának segítésére, mivel az államnak kötelessége a közjó előmozdítása. „És minél nagyobb jólétet eredményez a kormányzati bölcsesség, annál kevésbé szükséges a munkások jólétét külön, más utakon keresni.” És nem utolsó sorban azt üzeni, hogy „Az emberi méltóságot, amiről Isten rendelkezik, senki ember büntetlen meg nem sértheti.” Ez a munka alapú világ egy olyan „kulturális forradalom”, amelyet valamikor nagyon fogunk szégyellni, mert mi is cinkosai voltunk, és a következményeit unokáink is szenvedni fogják. 

Konzervatívok kerestetnek

Mindössze hét bátor republikánus szenátor akadt az amerikai kongresszus felsőházában, akik a Donald Trump ellen már másodszor zajló alkotmányos vádemelési eljárás (impeachment) során a demokrata többséggel együtt a volt elnök elítélésére szavaztak. Bátraknak nevezem őket, mert a Republikánus Pártot mostanra teljesen túszul ejtették a trumpisták; a jobb napokat is megélt politikai formáció szavazóbázisának immáron nem elhanyagolható részét teszik ki a fehér felsőbbrendűség hívei, illetve az antiszemita összeesküvés-elméletekben hívő eszementek. A szóban forgó radikálisok pedig saját pártjuk mérsékelt képviselőit is ellenségnek tekintik – gondoljunk csak arra, hogy a Capitoliumot megrohamozók január 6-án többek között a Trumppal szembehelyezkedő republikánus alelnököt is likvidálni akarták! A bukott államfő elmarasztalására voksoló hét konzervatív szenátor viszont nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy a Republikánus Pártot gyakran „régi nagy párt” (Grand Old Party) néven emlegetik az Egyesült Államokban, melynek tradícióival semmiképp sem fér össze a Trump által képviselt tekintélyelvű ideológia. Ugyanez a felismerés motiválja azokat az egykori republikánus politikusokat, akik pártjuk radikalizálódását látva máris kinyilvánították szándékukat egy mérsékelt jobbközép formáció megalakítására. Prognosztizálható azonban, hogy a pártszakadások nem csupán a tengerentúli konzervatív politikai fősodorra lesznek jellemzőek. Előbb-utóbb az Európai Néppárt azon meghatározó személyiségeinek is elfogy a türelme, akik egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: mit keres a szabadságjogokat odahaza lábbal tipró Fidesz a jogállamiság mellett legalábbis elviekben kiálló konzervatív pártcsaládban? A hazai és a lengyel populizmus nem egyszeri történelmi kisiklás, nyilatkozta a Népszavának nemrégiben Berend T. Iván közgazdász. A populizmus ragálya mára azonban Kelet-Közép-Európa mellett megfertőzte a világ legnagyobb múltú demokráciáit is. Az okok sokrétűek. A bérből és fizetésből élők jelentős hányadának radikalizálódása az öreg kontinensen részben visszavezethető az európai baloldalnak Blair és Schröder nevével fémjelzett kapitulációjára a nagytőke előtt. Bő másfél évtizede e trendnek megfelelően az akkori MSZP is elfordult a szociáldemokrácia ideológiai tablójától, nem is sejtve, hogy a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika átvételével tömegeket fog elidegeníteni magától, s a később „fülkeforradalomként” aposztrofált nemzeti katasztrófát készíti elő éppen. Míg azonban Nyugat-Európában a szélsőjobb többnyire marginális helyzetben lévő fasisztoid pártocskákban ölt testet, nálunk éppúgy kormánypozícióba kerültek a szélsőségesek, akár az Egyesült Államokban. Egy a tábor, egy a zászló, hirdette fennen Orbán Viktor, miközben „megtért liberálisként” leszalámizta a tradicionális jobboldali pártokat idehaza, hogy kisajátíthassa a szóban forgó politikai térfelet. Az USA-ban, mint említettem, egyre több republikánus határolódik el a trumpizmustól. Vajon akadnak-e Magyarországon igazi konzervatívok, akik a narancsot önkényuralmi jelképnek tekintik? 

A bizalmatlanság az úr

A kormány nem találj a helyét. Fordított üzemmódban működik. Minden értelmes szabályt felborított a vakcinák és a gyógyszerkészítmények engedélyezési, behozatali eljárásában. Izzad a homlok, ha valamelyiküket az orosz vagy a kínai készítményekről kérdezik. A helyzet nem adja magát könnyen. Oltakozni kellene, mondja a tiszti főorvos. Nemcsak az a gond, hogy mivel, de még az ötlet is zavaros: hogyan? A döntéshozó még magának sem tudja megfogalmazni, mit akar. Mit nevez engedélyezett vizsgálatnak? Ki adja ki az engedélyt a behozatalra? Milyen tartalmú dokumentumot ad ki? Hasonlít-e az eljárás az Európai Gyógyszerügynökség engedélyezési menetére, vagy sem? Közben a nép világosan megmondta, melyik védőoltást nem fogadja el. Orbán Viktor meg azt: aki így gondolja, az megy a sor végére! Szavait az Emmi aztán rögtön cáfolta. Hol van itt a hitelesség? A kormány a nyári időszak alatt nem volt képes átgondolni, miképpen lehetne maximalizálni azt az előnyt, amely a tavaszi tapasztalatokból eredt; vagy legalább felmérni a hátrányokat, amelyek az őszi időszakban elmaradt intézkedésekből fakadtak. Láthatóan tanácstalan, hogy milyen módon számolja fel egy pusztulófélben lévő egészségüggyel rendelkező országban az ellátásból adódó egyenlőtlenségeket. Miképpen kellene elérni, hogy mindenki számára átlátható legyen a folyamat? Hol, ki, mikor és hogyan tudja az oltást felvenni? Pedig tapasztalat lehetne elég: mondjuk az influenzajárványokkal való megküzdés idejéből. Persze igaz, ami igaz, akkor senkit sem érdekelt, hogyan birkóznak meg ezzel a háziorvosok. Az ő tanácsuk most sem kell, pedig nélkülük nem fog menni. Minden tudás, ami az oltandókról rendelkezésre állhat, náluk van. Ugyanakkor minden tudást, ami a felkészülésükhöz kell, elzárnak előlük. A kormánynak meg kellene előznie a járvány terjedését, le kellene vennie az egészségügyről a hatalmas nyomást. El kellene érnie, hogy a társadalom működjön, és az emberek lerázzák magukról a levertséget. Mert már mindenkinek hiányzik egy jó nagy ölelés. Ehhez persze tudatosan kellene azonosítani azokat a csoportokat, amelyeknek oltása a legnagyobb haszonnal járna. Az sem biztos, hogy jó ötlet más országokat majmolni, és nem biztos, hogy mindig a legjobban kiabáló csoportnak kell előtérbe kerülnie. Hanem elsősorban azoknak, akiknek az élete veszélyben van. Akik működése az ország szempontjából elengedhetetlen: a dolgozóknak, akik ezzel megvédik mások egészségét is. Magyarország Alaptörvénye világosan fogalmaz: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz”. Ez világos útmutató a döntéshozó számára, miképpen védje meg az embereket a járvány idején. Az állampolgárnak legyen joga a védőoltás választásához és egyenlő esélye a hozzájutáshoz. Oltáskor a tájékozott belegyezéshez. A lehető legtöbb jót adni az embereknek – ez mint erkölcsi parancs és a méltányosság elve akkor valósul meg, ha nem lesz olyan csoport, amely társadalmi helyzete, elszigeteltsége, tudatlansága vagy ismerethiánya miatt kimarad a védelemből. Vannak bizonyos közösségek, amelyek eddig is hatványozottan megszenvedték az ellátás hiányosságait, és most újfent veszélybe kerülnek. Ideje lenne számba venni és kézen fogni őket. A háziorvos nélküli településen élőket. A mentálisan vagy látásukban, mozgásukban korlátozottakat. A végtelenül szegényeket, akiknek nem lesz pénzük arra, hogy az oltóhelyre beutazzanak. Az egyedül élőket. Az internetet nem használókat. A kulturális hagyományaik kapcsán az oltástól félőket, a gyalázatos összeírásokra emlékezőket. Az oltástagadókat is. Mert ha nem jelentkeznek, ők is mehetnek a sor végére. De melyik sor végére kerülnek? A jó döntés biztosítékai a nyilvánosságban és a transzparenciában vannak. A döntéshozóknak kötelességük kommunikálni, hogyan alakul az oltási terv, és garantálni, hogy az oltásról való döntés tisztességes és betartható szakmai, jogi, etikai szabályok szerint történik, valamint a hozzáértő civilek részvétele is biztosítva van az egész döntési folyamatban. De az orvoskar, az oltást végző orvosok bevonását is elfelejtették. Az állampolgárok hiteles tájékoztatását végképp. Pedig a tájékoztatásnak mindenki számára elérhetőnek, érthetőnek kellene lennie. Semmi joga nincs a döntéshozónak bújócskát játszani, mint az OGYÉI teszi a jónéppel és a Magyar Orvosi Kamarával. Nem kommunikál hitelesen a kormány, az Operatív Törzs végképp nem. Sem a szakmával, sem a lakossággal. Így aztán néhány hónap alatt sikerült a kormánynak és az OGYÉI vezetésének mindent tönkretenni, amit Magyarország gyógyszerkutatásában és engedélyezésben dolgozó elsőrangú hadserege évtizedek kemény munkájával felépített. Amikor a külügyminiszter átvette a vakcinák behozatala feletti döntést, az a nap a klinikai farmakológia legsötétebb fejezetét nyitotta meg Magyarországon. A kormánynak nincs más választása, tisztességes nemzetközi engedélyezési folyamatot kell követni, hiteles tájékoztatást kell adni. De ehhez azt a gépezetet kell működtetni, amely eddig is felelt Magyarország gyógyszerrel és védőoltással való ellátásának biztonságáért! Ezért kellene az eljárásban minden egyes behozott vakcinához az Egészségügyi Tudományos Tanács Klinikai Farmakológiai Etikai Bizottságának hatósági etikai véleményét bemutatni! Nem kellene a politikának mindenbe belekotorni, amihez nem ért. Lenne dolga a logisztikával elég. Mert ha folyamatosan akadozik az ellátás, akkor egyre több és több alcsoportot kell felállítani és új prioritásokat megjelölni. Főleg, ha a sorrendet már új körülmények befolyásolják, mint a vírus változásai vagy az újabban megjelenő készítmények. A nem méltányos, nem igazságos és nem transzparens oltási kommunikáció bizalomvesztéshez vezet. A kormány nem bízik az orvosokban, sem az állampolgárokban. De ők sem a döntéshozókban. Az oltásra várók nem bíznak a hatalmon lévőkben, de még bíznak az orvosaikban. Akiknek lelkiismereti aggályaik vannak. Végül mindenki elégedetlen. Lássuk be, ezen az úton elakadtunk. A szerző ápolásetikus