Előfizetés

Vád

A személyes résszel kezdem. Donáth László az elmúlt másfél évben nemcsak eltemette, hanem az utolsó pillanatig kísérte is a szüleimet. Végtelen embersége, ereje nélkül lehetetlen lett volna hozzájuk méltóvá tenni két nagyszerű ember utolsó idejét. És mindezt ne puszta „nagy szavak”-nak gondolják. Amikor a járvány miatt látogatni sem lehetett, a békásmegyeri evangélikus idősotthon vezetőjeként és lelkészeként Donáth László helyettünk is jelen volt. Személyes tapasztalást szereztem tehát arról, az otthon mennyire őrá, az ő személyes hitelére épül, és hogy a jelenlététől nyer értelmet az ódon kifejezés: „szeretetház”. Ami nem jelenti azt, hogy miként bárhol, úgy egy ilyen helyen is: ha valaki úgy érzi, méltánytalanság érte, ne volna joga tiltakozni. A zaklatás sehol sem tolerálható, ha efféle gyanú merül fel bárkivel szemben, annak a végére kell járni. Még akkor is, ha itt az állítólagos testi sértést elszenvedő takarítónő történetét különös fénybe borítja: sérelmével valaki rögtön a kormánypárti bulvártévéhez szaladt. Ahogy az is, hogy a velejéig keresztény pártsajtón végiggörgő botrányban senkinek sem szúrt szemet, az asszony miséről meg szentképről beszélt lefestve, hogyan érte inzultus az evangélikus intézményben. Ami tény, hogy tizennyolc hónap elteltével úgy ítélték az ügyben felfüggesztett szabadságvesztésre Donáth Lászlót, hogy még tárgyalást sem tartottak. A csapdából, miszerint ha elfogadja, azzal beismeri a vádat, ő a bizonytalant vállalva lép ki: ragaszkodik a bírósági tárgyaláshoz. A helyzet így is, úgy is végzetes, bármilyen ítélet születik is, a nevéhez ez az ügy már hozzátapad. És az a rossz ízű sejtés is: a hajdani baloldali politikus, az egyházából épp most kiszorított lelkész valójában nem több a botrány kreálóinak, mint egy fiatal ellenzéki képviselő apja. Puszta kellék a harcban.    

Nem-zet

Nem titkos alagút. Háromszor is nem! Hanem egy föld alatti, hosszú, keskeny autós parkoló, ahonnan majd nyilván egy folyosó vezet a Puskás Aréna VIP páholyába, és aminek a létét nemzetbiztonsági érdekből titkosítottak. Rossz az, aki rosszra gondol. Például, hogy szakasztott ugyanígy nézhetett ki az a mára betemetett föld alatti féregjárat is, amin keresztül a Rákosi-elit tagjai jutottak be suttyomban a Népstadion díszpáholyába. Még szerencse, hogy a tudományos focializmussal felvértezett, az új idők Moszkvájából, Brüsszelből csorgó, az új idők KGST-jének forrásait nagy kortyokban nyeldeklő élcsapat mindig is tudott differenciáltan gondolkozni. Kezdődött az egész ott, amikor Orbán Viktor gombászni volt Tokaj mellett, majd elvetődött egy helyre, ahol nagy meglepetésére ott találta a feleségét és néhány párthívét, akik éppen a megvásárolt szőlőföldjeikre lehúzható állami támogatásokról trécseltek. A miniszterelnök úr pedig letette a porhantós pöszmétével teliszedett kosarat és hozzászólt kicsit. Szerencsére  később a bíróság megállapította, hogy a megbeszélés nem volt taggyűlés. Aztán újra hatalomra jutva már bemutatták, hogy a nemzeti gondolat lényege a „nem” szó. Meg a fosztóképzők. Például Simicska Lajos és Mészáros Lőrinc, akik nem oligarchák, hanem „Cukkerberget” alanyi jogon leköröző tehetséges vállalkozók, akik állami tendereken úgy tarolnak, mint anno Mugabe a zimbabwei választásokon. Orbán Viktor pedig nem vagyonos ember. Ugyan családtagjai, táskahordói egész iparágakat vágtak zsebre, és véletlenül egy százmilliókat érő luxusvillában él, ám annyi pénze sincs, mint egy nyugdíjas mezőőrnek. Ahogy egyetlen fideszes közszereplő hozzátartozója sem lett stróman, csak az egyik évtizedes óvónősködés után nyugdíjasként felfedezte magának a nagyüzemi sertéstenyésztést, a másik meg előbb manöken volt, majd utána fordult az érdeklődése a mezőgazdaság felé. És végül a Fidesz persze nem vérkorrupt parazita szerveződés, mivel amit más lopásnak lát, az valójában a párt legfőbb politikája. Ha valaki nem tudná: így épül a Nem-zet.

Bádogasztalok felett

A köd párája lassan oszlik, az opálos szürke paplan alól csak lassan bújik elő az álmos kisváros tompa sziluettje. Az alacsonyabb mezővárosi parasztházak – mert hát mitől lenne ez város, ha voltaképp csak nagy falu, még emeletes kockaépületek sincsenek, nemhogy egész panelkerületek – már kihunyorognak ablakaikkal a homályból, de a buszmegálló felsrófolt teteje vagy a templom bádogtornya még sejtelembe vész. Tétova autók botorkálnak a parkolóban, sokan a felfestett betonplacc helyett inkább a diófák alatti kidöngölt, murvás terület felé veszik az irányt, itt nagyobb a tér, nem kell attól tartani, hogy a hunyorgásban elvétik az ívet, vagy a járdaperemre hajtanak fel. Sálba burkolózva, fonott kosárral a kézben indulnak aztán legtöbben a fedett csarnok felé, csütörtök van, piacnap, a beszerzés ideje. Szokása válogatja, ki hogyan teszi meg a saját kisebb vagy nagyobb körét. Akad, aki mindjárt a húsoshoz siet, nehogy elfogyjon a nyelv, a tüdő vagy a pacal, ami még egy ilyen bőséges hentessoron is ritka kincs, legjobb eltetetni eleve, már ha jóban vagyunk a tagbaszakadt mesterrel, vagy a fiával, akit rendszerint a pultba állít. Áhított áru ilyentájt a malacfarok, a fül és a köröm, utolsó bűnös öröm a kocsonya, habár húshagyókedd után az itteni templomjáró nép hosszú böjtbe kezd, amit aztán vagy megszakít, vagy végigbír. Vagy már eleve el se kezdi, főként, ha nagy rajongója a fagyott zsírral fedett, remegő húslézselével kipárnázott cuppogós bőnyéknek. Másokat e fehérjedús hívságok hidegen hagynak, céltudatosan indulnak a zöldségesek felé, tudva-tudván, hogy pirosló paradicsomot, húsos zöldpaprikát most csak a „nagybanisok” árulnak, a tisztességes kistermelőnél foltos fehérrépa, vagy itt-ott megbarnult sárga, fagyos külső levelekkel borított káposzta, feszes lila-, és vöröshagyma, ujjnyi petrezselyemcsokor, tenyérnyi turbolya vagy épp leheletnyi zellerzöld van csupán, de azokból ízes, zamatos. Mindennek oka és mindennek ára van, ez itt, a piacon feketén-fehéren kiderül annak, akinek van szeme meglátni az ilyen kevéssé bonyolult összefüggéseket. S van, aki éhesen jön eleve, s első dolga beállni a lángososhoz, hurkáshoz. Kettő van ebből, kettő van abból is, mindegyik rajongótábora hűséges. Sütödés nénikéjét errefelé nem váltogatja úgy az ember, mint a zokniját, vagy akár az autóját, hanem szinte megörökli apjától, anyjától, tán még a nagyapjától is, s idomul aztán egyik generáció a másikhoz a kiszolgálóablak mindkét oldalán. A vékony papírból kikandikáló, fokhagymával bedörzsölt aranyló sült tészta illata harmonikusan olvad eggyé az éppen csak megkapatott vöröslő kolbászok paprikás-aromás bukéjával, amire mintegy koronaként telepszik a forró citromos tea napközisen nosztalgikus párája, hogy végül a mustár, a torma, a savanyú káposzta, az ecetes paprika és a kovászos uborka fanyarságával egyesüljön aztán boldog egésszé a bádogasztalok felett.