A személyes résszel kezdem.
Donáth László az elmúlt másfél évben nemcsak eltemette, hanem az utolsó pillanatig kísérte is a szüleimet. Végtelen embersége, ereje nélkül lehetetlen lett volna hozzájuk méltóvá tenni két nagyszerű ember utolsó idejét. És mindezt ne puszta „nagy szavak”-nak gondolják. Amikor a járvány miatt látogatni sem lehetett, a békásmegyeri evangélikus idősotthon vezetőjeként és lelkészeként Donáth László helyettünk is jelen volt.
Személyes tapasztalást szereztem tehát arról, az otthon mennyire őrá, az ő személyes hitelére épül, és hogy a jelenlététől nyer értelmet az ódon kifejezés: „szeretetház”. Ami nem jelenti azt, hogy miként bárhol, úgy egy ilyen helyen is: ha valaki úgy érzi, méltánytalanság érte, ne volna joga tiltakozni. A zaklatás sehol sem tolerálható, ha efféle gyanú merül fel bárkivel szemben, annak a végére kell járni. Még akkor is, ha itt az állítólagos testi sértést elszenvedő takarítónő történetét különös fénybe borítja: sérelmével valaki rögtön a kormánypárti bulvártévéhez szaladt. Ahogy az is, hogy a velejéig keresztény pártsajtón végiggörgő botrányban senkinek sem szúrt szemet, az asszony miséről meg szentképről beszélt lefestve, hogyan érte inzultus az evangélikus intézményben.
Ami tény, hogy tizennyolc hónap elteltével úgy ítélték az ügyben felfüggesztett szabadságvesztésre Donáth Lászlót, hogy még tárgyalást sem tartottak. A csapdából, miszerint ha elfogadja, azzal beismeri a vádat, ő a bizonytalant vállalva lép ki: ragaszkodik a bírósági tárgyaláshoz. A helyzet így is, úgy is végzetes, bármilyen ítélet születik is, a nevéhez ez az ügy már hozzátapad. És az a rossz ízű sejtés is: a hajdani baloldali politikus, az egyházából épp most kiszorított lelkész valójában nem több a botrány kreálóinak, mint egy fiatal ellenzéki képviselő apja. Puszta kellék a harcban.