Zsörtölődő humanista

Kézdy György nemrég lett volna 85 éves. A sokat zsörtölődő, rengeteget gondolkozó, gyötrődő, fanyar humorú színész, az Uzsoki Utcai Kórház harmadik emeleti ablakából kiugorva, pár nappal a 77. születésnapja előtt vetett véget az életének 2013-ban. A fél ország megrendült ettől, hiszen későn megszerzett népszerűsége tartós volt. A gyakran ismételt teleregény, a Szomszédok Virág doktoraként újabb és újabb korosztályok látták. Horváth Ádám belőle kiindulva írta meg a figurát, az érdességét, a rendszeres felfortyanásait, az „ami a szívemen, az a számon” típusú mentalitását, az elégedetlenkedéseit akarta viszontlátni.

Az érdességéből jócskán kapott ízelítőt. Időnként veszekedtek. A mindig a lélek mélységeibe hatolni akaró, önelemző, önmarcangoló Kézdy nem feltétlenül akarta elfogadni, hogy egy folytatásos tévésorozatban ez nem lehetséges. Nem lehet nagyon tragikus húrokat pengetni, filozofikusan humorizálni, a műfaj ledobja ezt magáról. Hosszútávon a két elképzelés találkozott, Virág doktor a nézők családjának részévé vált. Jó néhányan valóban orvosnak hitték, édesanyja halálakor még az őt kezelő orvos is kollégának szólította.

Hosszú volt az idáig vezető út, hiszen a pályán töltött első tíz éve lényegében az ismeretlenség jegyében telt el. Várkonyi Zoltán előre megmondta neki, ha az első tíz évet kibírja, színész lesz belőle. Nem passzolt ugyanis a külseje és a belseje. Ahogy ő fogalmazott: „Nehéz verseket, Arany balladákat mondtam tizennyolc évesen, azzal a kripli létemmel, ami akkor volt”. Nem volt az az alkat, akire epekedő szerelmeseket osztanak. Leginkább bohózati figurák, táncoskomikusok megformálására predesztinálta volna a külseje, ez viszont nem illett az alapvetően értelmiségi létéhez. Patthelyzet? Egy ideig az volt.

A debreceni Csokonai Színházban nem traktálják főszerepekkel. Fojtogatónak, begyepesedettnek tartja a cívisvárost. Úgy érzi, ha jól old meg egy-egy feladatot, azt sem kíséri kellő figyelem. De vannak a teátrumban nyolcan-tízen, akik körülbelül ugyanazt akarják, egyfelé húznak, ami később megszépíti ezeket az időket. Ott-tartózkodása utolsó időszakában odamegy Giricz Mátyás főrendezőhöz, és elpanaszolja, hogy ő itt még soha nem kapott főszerepet. Giricz ért a szóból, a Szegény Dániel című krimiben végre igazán brillírozhat. Ezután fogja magát és átszerződik Pécsre. Ez jellemző rá. Vert helyzetben kevéssé szívesen jött volna el. Sok színészi nélkülözés után, Pécsről is akkor áll odébb, amikor már marasztalják. Pécsett akadt olyan évad, amikor mindössze a kamaraszínházban kétszer, a Jelenkor című folyóirat estjén lépett fel. Aztán a Gyulai Várszínházban, Száraz György A nagyszerű halál című darabjában úgy kapja meg Jeliszkij kozák kapitány szerepét, hogy azt eredetileg Bessenyei Ferencnek szánják, aki nem vállalja, így többeknek felajánlják, majd jobb híján ráosztják. A produkció országos hírű siker, és ő kitűnik benne. Az előadást a Pécsett főrendező Sík Ferenc állította színpadra, és ettől kezdve gondolkodik benne. Bár a következő pécsi szerepe mindössze 9 mondatos, de ezt már észreveszik, írnak róla, és mind jobban terhelik. Jönnek a fontos szerepek. Felterjesztik Jászai-díjra, de nem kapja meg, csak harmadik nekiveselkedésre.

Ekkor már Budapesten van. A fő kultúrkorifeus, Aczél György, aki Pécs városának képviselője is, díjátadáskor megpaskolja az arcát, és közli, nem kellett volna olyan hamar eljönnie Pécsről. Ezalatt nyilván azt értette, ha marad, előbb meg lett volna a díj. De egyáltalán nem jött el hamar, kerek tíz évig volt ott, aztán boldogan szerződött Kecskemétre, az egyik legnagyobb színházcsinálóhoz, Ruszt Józsefhez. Remekül érezte magát. Maradt volna. De akkor éppen az volt az ukáz, hogy a tehetségeket vidékről a fővárosba kell „terelni.” Halva született ötlettel összevonták az egészen különböző profilú 25. Színházat, a Déryné Színházat, majd a Nemzetit. Ruszttal együtt Kézdy is a néhány év alatt életképtelenné váló konglomerátumhoz szegődik. Játszik pár figyelemreméltó produkcióban, például a Ruszt rendezte Doktor Faustusban, a Nemzeti tagjává is válik, de nem találja a helyét. A Schwajda György vezette szolnoki teátrumban 6 évre lehorgonyoz. Egészen remek Fodor Tamás rendezésében, Csáth Géza Janikájában. Élete egyik legjobb szerepében, Barakiás zsidó főpapként, a Taub János elképzelései szerint színpadra állított Caligula helytartójában egyenesen parádés. Formátumos, fölöttébb gerinces embert alakít, aki semmilyen körülmények között nem hajlik meg a leigázó hatalom előtt. Annyira szenvedélyesen, okosan, humánusan érvel, hogy célt ér vele, megmenti a népét. Ez igazán neki való. Megvan hozzá a karizmája, roppant szuggesztív nézése és sajátja a logikus, világos okfejtés is. Szolnokon azt is megmutatta milyen nagyszerűen tud komédiázni, jobban mondva, tragikomédiázni. Schwajda Ballada a 301-es parcella bolondjáról című darabjában a címszerepet adta. Egy jobb napokat látott férfit, akit kisemmiznek, ott kóborol a temetőben, lökött már, de azért filozofikus eszmefuttatásokra képes, találókat mond. Tulajdonképpen ország-jelkép, olyan országé, ahol kibeszéletlen, elhallgatott a múlt, ezért sok tekintetben hazug a jelen. Szolnokon még III. Richárd is volt, ez sajnos nem sikerült. Azt hiszem a tébolyult, lidérces aljasság, a számító gerinctelenség iszonyú távol állt tőle. Morgolódott ugyan naphosszat, mérgesnek is sűrűn lehetett látni, de a lelke mélyén igencsak melegszívű humanista volt. A többi valószínűleg álcaként rakódott rá, mert különben még sérülékenyebb lett volna.

Egyik fő műve Karinthy-estje, amit több mint ötszázszor adott elő. A Találkozás egy fiatalemberrel ihletett átélése közben abszolút mert szembesülni önmagával, és minket is temérdek mindennel szembesített. Másik előadóestjét, az Ákombákomot, nem sokkal a halála előtt csinálta. A Zsidó Nyári Fesztiválon mutatta be, az akkor még csak félig-meddig felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Meghalt költőbarátai, Zelk Zoltán, Orbán Ottó, Lázár Ervin, és persze Karinthy szövegeinek segítségével kereste a maga igazát, a lét értelmét. Zelk egy sorával fejezte be az estjét: „Hagyom is abba, kimegyek, mintha el sem kezdtem volna.” Az életből is ilyen hirtelen, sallangmentesen távozott. Tán utolsó szerepében, a Belvárosi Színház Esőemberében olyan orvost adott, aki nemigen tud segíteni a bajba jutottakon. Úgy tűnik, rajta sem tudtak.