Szivárványfiú

Az egyetemes magyar sportban egyelőre két élsportoló állt ki nyíltan a szivárványcsaládok mellett. Mindketten függetlenek a kormányzati hatalomtól, egzisztenciájuk, de talán világról alkotott felfogásuk is kevés átfedést mutat azzal, ami most Magyarországon zajlik. Vagyunk ezzel még így néhány millióan ebben az országban, de ők lépni is mertek.

Gulácsi Pétert követte Jakabfi Zsanett labdarúgó, aki a kapushoz hasonló szellemben fogalmazott. Ők ketten mertek nyíltan szembe menni azzal államilag erőltetett narratívával, hogy itt mindenkinek abban a családmodellben kell élnie, ami a hatalom szerint üdvözítő. Ha nem, akkor kirekesztést, lenézést, verbális terrort érdemel.

Ezt nem az állam követi el ellenük, ez a hatalom által megosztott magyar állampolgárok öntevékeny és önkéntes cselekedete: azoké, akik a másképp gondolkodó magyar állampolgárokat magánszorgalomból gyalázzák, felfoghatatlan stílusban üzennek nekik. Az a szenny, indulat és gyűlölet, ami elöntötte az úttörő Gulácsi közösségi oldalát, értelmezhetetlen. És mindenki úgy tesz, mintha ez normális lenne. Hogy ezt el kell viselnie annak, aki valamiről mást gondol, mint a hatalom.

Nem könnyíti a helyzet feloldását, hogy nincs semmilyen hivatalos szövetségi reakció, amely csillapítani igyekezne az indulatokat. Könnyebb azzal érvelni, hogy ez magánvélemény. Pedig nem az. Mert itt egy embert nem az alapján ítélnek meg, hogy mit tesz a közösségért - Gulácsi esetében a gólvonalon -, hanem aszerint osztályoznak, hogy egyetért-e a hatalommal.

Ha Gulácsit kifütyülik a Puskás Arénában, amikor a magyar válogatott nyáron felsorakozik a Himnuszhoz az Európa-bajnoki mérkőzésen, akkor morális értelemben tényleg új világ jön. Kis remény, hogy a többség tapsa talán elnyomja a hurrogást. Mert akkor kiderül: a jéghegy alja tényleg szélesebb.