Az amerikai demokrácia mai állapotában illuzórikus az Egyesült Államok morális kivételességéről és felsőbbrendűségéről beszélni mint a külpolitika vezérlő elvéről.
Általában névhez kötött doktrínák fémjelzik az amerikai elnökök külpolitikai alapelveit és stratégiáit. Például a 9/11 utáni helyzetre kifejlesztett Bush-doktrína lényege a amerikai nemzetbiztonsági érdekek egyoldalú érvényesítése volt, ha kellett, megelőző katonai csapások révén. Az iraki és afganisztáni háborúk ebből a doktrínából keletkeztek. Az „America First” címkéjű Trump-doktrína alapvetően az Egyesült Államok vélt gazdasági érdekeinek egyoldalú érvényesítésére törekedett, alig téve különbséget a szövetséges és ellenséges államok között.
Várhatóan mi lesz a Biden-doktrína? Többet tudunk erről hónapok múlva, amikor elkészül az elnök nemzetbiztonsági stratégiája. Az új elnök és külpolitikai stábja eddigi megnyilatkozásai alapján nem lepődnék meg, ha a Biden-doktrínára az „America is Back” címkét ragasztanák, jelezve, hogy a világvezetői szerepről tudatosan lemondó, izolacionista trumpi ciklus után Washington visszatér a világporondra „az asztalfőnél ülve.”
Az elnökválasztási kampányban a magát anti-Trumpként meghatározó Biden így szólt külpolitikája fő céljáról: „Amerika morális és globális vezető szerepének helyreállítása a világban. Trump után Amerikának vezetnie kell a világot, de nem gazdasági és katonai erejével kell hatnia, hanem az amerikai értékek és demokrácia példájának erejével.” Ez a célkitűzés az amerikai külpolitika „idealistának” nevezett tradíciójával rokonítható, amelyet a demokrata oldalon például Madeleine Albright és Hillary Clinton volt külügyminiszter képviselt markánsan, akik vallásos hévvel hirdették Amerika „kivételességét”, „nélkülözhetetlenségét” és „morális felsőbbrendűségét”.
Biden elnök olyan személyeket nevezett ki kormányzati kulcspozíciókba, akik osztják moralizáló, emberijog- és demokrácia-központú külpolitikai filozófiáját. Tony Blinken külügyminiszter úgy szólt Amerikáról, mint „a Föld legszebb reményéről.” Blinken azzal magyarázza a washingtoni világvezetés szükségességét, hogy az alternatíva: káosz a nemzetközi rendszerben, vagy mások (főként Kína) veszik át a globális irányítást. A „demokratikus recesszió” továbbterjedne a világon, amiből Kína és Oroszország húzna geopolitikai előnyöket. Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó az Amerika kivételességébe és globális vezetőszerepébe vetett hit újjáéledéséről beszélt, s hogy az amerikai ideológiai értékeknek kell a külpolitika gyújtópontjában állniuk. Sullivan túlzásnak tetsző megállapítása szerint „Kína komolyabb ideológiai kihívást jelenthet, mint amilyen a Szovjetunió volt, mivel szuperhatalmi státuszba való emelkedése világszerte bátorítja az autokratikus irányzatokat.”
Miközben a világ nagy része üdvözli Amerika visszatérését a kölcsönösen elfogadott szabályokon és normákon nyugvó világrendhez, Biden elnöknek számolnia kell azzal, hogy Trump után Washington bizalmi deficittel néz szembe a fő szövetségesek és ellenfelek körében egyaránt. A Trump elnök által meggyöngített szövetségi rendszerek, világszervezetek és nemzetközi egyezmények megerősítésével Washington idővel visszanyerheti megtépázott hitelességét és szavahihetőségét. Az Egyesült Államok válságos belpolitikai helyzetében – mély társadalmi megosztottság és egyenlőtlenségek, rendszerszintű rasszizmus, szélsőséges pártosság, diszfunkcionális kormányzati rendszer, megkérdőjelezett választási rendszer, a kongresszus ostromához vezető belső terrorizmus – azonban idejétmúltnak tűnik Amerika morális és ideológiai vezető szerepének erőteljes hangoztatása. Hasonló véleményen van Richard Haass, a liberális Council on Foreign Relations nagytekintélyű elnöke, aki szerint az új kormány részéről nem bölcs dolog a demokrácia-kampányt a külpolitika központi elemévé emelni. „Bidennek igaza van, amikor jogállamiság megszegése miatt bírálja Oroszországot és Kínát, de nem tudja őket változásra kényszeríteni. Politikai uralmuk fenntartása érdekében Putyin és Hszi Csin-ping hajlandók megfizetni a politikai szankciók árát. Ezért nem szabad a velük való kapcsolatok egész rendszerét az emberi jogok túszává tenni” – mondja Haass.
Az Egyesült Államok stratégiai kihívói – Oroszország és Kína – nem érdekeltek az ideológiai harcban. A szuperhatalmak közötti stratégiai versengés ma alapvetően a geopolitikai befolyásról és terjeszkedésről szól. A demokrácia és az emberi jogok dolgában pedig Peking és Moszkva könnyen Biden fejéhez vághatja: söpörjön először a saját háza előtt. Biden minden bizonnyal erősíteni fogja az amerikai vezetésű biztonsági együttműködést az „ázsiai NATO“-nak is nevezett QUAD-csoporton belül, amelynek Japán, Ausztrália és India a többi tagja. Peking ellenséges szövetkezésként kezeli ezeket a terveket. Növelni fogja a két ország közötti katonai feszültséget Biden azon célja is, hogy a „szabad hajózás” biztosítására hivatkozva megerősíti az amerikai haditengerészetet a Dél-kínai-tengeren és a Tajvani-szorosban.
Már az amerikainál is nagyobb (hatbillió dollárt kitevő) kínai fogyasztói piac ellenállhatatlan vonzerő valamennyi export-orientált ország számára. A Kínával fenntartott szoros gazdasági kapcsolatok miatt ezért várhatóan az ázsiai szövetségesek minimalizálni fogják részvételüket Washington Kína elleni ideológiai és emberjogi kampányában, valamint a pusztán Kína gazdasági feltartóztatását és gyengítését célzó stratégiai akciókban. Hasonló a helyzet a kínai piactól nagymértékben függő európai országokkal is. Például Németország autóipara életképtelenné válna a hatalmas kínai piac nélkül, mivel három német gépkocsi közül egy Kínában kel el, ahová már valamennyi német autócég kiszervezte termelésének egy részét. A német geogazdasági nacionalizmus közel egyenlő távolságtartásra törekszik Nyugat és Kelet (Kína és Oroszország) között.
Az új Washington csalódottan vette tudomásul, hogy hetekkel ezelőtt az EU átfogó beruházási egyezményt kötött Pekinggel, meg sem várva a Biden-kormány hivatalba lépését. A német nyomásra tető alá hozott egyezményben még utalás sincs az ujgur kisebbséggel szembeni bánásmódra Hszincsiang tartományban, amelyet a Trump-kormány népirtásnak nevezett, s a Biden-kormány is hasonló álláspontra helyezkedett. A transzatlanti együttműködés mellett elkötelezett Biden-kormány „fékezett habzású” európai partnerségre számíthat az Oroszország elleni politikai szankciókat illetően is, különösen a németek és a franciák részéről. (Biden elnök is „rossznak” és potenciálisan szankciókkal sújtható projektnek tekinti az Északi Áramlat 2 orosz-német gázvezetéket, de nem számíthat az oroszokkal való gazdasági együttműködés mellett elkötelezett Berlin meghátrálására – Navalnij-ügy ide vagy oda.)
A washingtoni Freedom House világméretű „demokratikus recessziót”, vagyis a demokratikus rendszerek visszaesését mutatta ki az utóbbi időben. Ráadásul Trump elnöksége alatt az autokratikus és populista rendszerek világszerte bátorítást élveztek és erősödtek, s fennáll a veszélye a demokratikus értékek további globális eróziójának. Biden ezért a demokrácia megerősítését olyan fontosnak tartja, hogy már a választási programjában belengette: elnökségének legelső évében globális demokrácia-csúcstalálkozót hív össze Washingtonban, ahol „nyíltan szembesítik azokat az országokat, ahol a demokrácia leépülése tapasztalható.” (Európából Törökországot, Magyarországot és Lengyelországot sorolják ezek közé a bideni Washingtonban.) A csúcson megvitatnák, hogy a szabad világ országai miképpen védhetik meg demokratikus intézményeiket a korrupció, a választási rendellenességek, a közösségi médiákon terjedő dezinformáció, a belső terrorizmus és az autokratikus modell kisugárzásának veszélyeitől. A demokrácia csúcs szervesen illeszkedik a Biden-doktrínába, s várhatóan ez év végén kerül sor rá. Washington magabiztosan szerény lesz, s nem mások megleckéztetésével lesz elfoglalva – mondják a Potomac partján.