Számvetés megbékélés nélkül

Mi történt velem? - Ez a klasszikus kérdés a kiindulópontja Margaret Atwood Macskaszem című regényének, amiből egy bántalmazás története bomlik ki.

Margaret Atwood Macskaszem című regénye magyarul tavaly jelent meg, de az eredetit már 1988-ban kiadták, ez volt a szerző következő könyve legismertebb regénye, A Szolgálólány meséje után. A történetet már a hatvanas években elkezdte írni, a nyolcvanas években pedig azért vette elő újra, mert lánya akkor lépett be a serdülőkorba, így közelről meg tudta figyelni a lánycsoportok közötti viszonyok alakulását.

Atwood regénye visszatekintés: főhőse, Elaine Risley festő retrospektív kiállítására készül Torontóban, ahol gyerek és fiatal felnőtt korának helyszínei, életének meghatározó alakjait idéző festményei elindítják az emlékezés folyamatát. Ennek egyik szimbóluma a címet adó, macskaszemre hasonlító üveggolyó, amelyen keresztül sűrítve látja múltját. A szöveg részben számvetés, annak áttekintése, hogy Risley élményei hogyan épültek be identitásába. Atwoodnál egyébként a múltban történtek elmesélése gyakori elbeszélői módszer, A vak bérgyilkosban és az Alias Grace-ben is ez történik. Másrészt egy olyan témát is középpontba állít, ami nem túl gyakori az irodalomban: a bullying, megfélemlítés, bántalmazás a kortárs közbeszéd tárgya, Atwood azonban ebben a regényében kimondottan a lányok közötti barátságok összefüggésében ír róla.

Az író nagyon jól megragadja, hogy a kislányok közötti hatalmi viszonyok és bántalmazás igazán körmönfont, a felnőttek számára nehezen észrevehető és megfogható, ráadásul sokszor a barátság álcáját ölti magára. Elaine-nek nehéz a dolga: szüleivel és bátyjával sokáig nomád életmódot folytatnak, számára ismeretlen az a lányvilág, amibe a városi léttel és iskolával hirtelen belecsöppen. A második világháború utáni Kanadában szigorúan le vannak osztva a nemi és társadalmi szerepek, aki nem követi a normákat, azonnal ítélkezés tárgyává válik. Ebben a világban a nők számára a háztartás és a gyereknevelés az első, a férjezett nők nem dolgoznak, a tanítónők hajadonok és szánalommal tekintenek rájuk. A lányok női magazinokból tanulják, hogyan kell megfelelően öltözködni és viselkedni, Elaine pedig ezek alapján hamar leszűri, hogy a tökéletlenségnek és a javítgatásnak sosem lesz vége. Barátnői, Grace, Carol és Cordelia a segítség és a jóakarat álcájában folyamatosan piszkálják Elaine-t, akin eluralkodik a megfelelési kényszer. Az illem- és erkölcscsőszként fellépő barátnők bántalmazása pedig majdnem tragédiába fordul. A szorongástól serdülőkorában szabadul meg, és később már úgy látjuk őt, mint aki el is felejtette, mi történt vele gyerekkorában és több esetben ő lép fel bántalmazóként. Egy valami azonban megmarad: Cordelia, aki mégiscsak a legjobb barátnője, ő az elbeszélő visszaemlékezésének fő alakja, a felnőttkori találkozás pedig legfőbb vágya, hiánya ugyanis a kibékülést és a megbékélést teszi lehetetlenné.

Atwood visszatérő témái a női szerepeknek való megfelelés, az ebből fakadó elnyomás és a konvencióktól való eltérés szabadsága, ami ebben a regényben a feminizmussal való találkozással is összekapcsolódik. A Macskaszemben a gyerek- és a serdülőkor leírása jobb, a gyerekkori alak érdekesebb, mint a felnőtt Elaine, aki elbeszélése nagy részében azon lamentál, hogy megöregedett, mennyire megváltozott Toronto, a kortárs világban pedig nem sok jót lát. Kislányként nem tudott beilleszkedni, és később sem az elvárt női szerepben helyezkedik el, művész lesz. A tinédzser és egyetemista lány tudatosabban viszonyul ehhez, mint a felnőtt Elaine, aki a feminista művészcsoportokhoz szinte önkéntelenül sodródik, nem is érez velük közösséget. Ez leginkább akkor jut érvényre, amikor életmű összegző kiállítása kapcsán egy újságíró próbál kihúzni belőle férfiakat megszégyenítő történeteket és bizonyítékot arra, hogy nőként hátrány érte. Elaine nem hajlandó erre, nyilvánvaló, hogy nem beszélnek közös nyelvet, műalkotásait, amelyeken elsősorban nőkkel való kapcsolatát tematizálja, félreértik. Ez az attitűd lehetne akár a feminizmus kritikája is, a főszereplő szempontjából azonban csak egy, nagyon leegyszerűsítő magyarázata van: a gyerekkori élmények alapján a férfiak sokkal egyszerűbbek, nyilvánvalóbb a jóakaratuk és az erőszakosságuk, a nők viszont fondorlatosak, nem lehet bízni bennük. Ez a nem túl árnyalt és nem is igaz sztereotípia a magyarázat arra, hogy bármit is tesznek, a férfiakkal szemben minden esetben elnéző. Az elbeszélő közben mintha megfeledkezne arról, amire korábban már rájött, azazhogy nem kell mások előítéletei szerint létezni, ahogy arról is, amire barátnője a példa, hogy nemcsak az anyák, hanem az apák is pusztító hatással lehetnek a lányaik életére.

A regényben sajnos csak felvillannak olyan témák, mint Kanada viszonya Nagy-Britanniával a második világháború után, Toronto városfejlődése és a kanadai identitás alakulása, nem túl hangsúlyos a fontos szerepet játszó fiútestvér elvesztése miatti trauma leírása sem. Ennek ellenére a gyerekkorra való visszaemlékezés minőségi elbeszélés, aki pedig érdeklődik a lányok közötti viszonyok ambivalens természete iránt, annak Elena Ferrante Nápoly-trilógiája mellett ezt is érdemes elolvasnia.

Infó:

Margaret Atwood: Macskaszem

Jelenkor, 2020.

663 oldal