Alföldi falucska, nem romantikus, nincs benne gémeskút, délibáb, végtelen róna. A nádtetős parasztházakról régen lemállott már a nád, a mész tenyérnyi darabokban potyog a vályogfalakról, furcsa tarka alakzatokat rajzolva a homlokzatra. Ez itt olyan, mint egy szárnyas tehén, amott árnyas fák alatt ücsörgő, botra támaszkodó bácsika, nini, emez meg egy babakocsi, léggömbökkel teliaggatva. Jó móka, ha már valódi kiállítások képeit nem nézegethetjük mostanság.
Tejért jövünk. Kell a „lusta asszony réteséhez” vagy hat deci, s ha már erre járunk, megvesszük hozzá a fél kiló túrót is, frisset, rögöset, csak úgy görögnek majd a fehér bumfordi labdácskák a vajjal, cukorral összeporhanyósított, tepsibe szórt lisztsíkság alatt, amire a zsíros, tojással összekavart házi tejet öntjük. Nem kell pepecselni, gyúrni, várni, nyújtani, töltögetni, persze az eredmény sem ugyanaz, a sütinek valóban inkább a lustasághoz, mintsem a réteshez van köze.
Erről eszünkbe jut egy apró konyha. Szuterénes, tojáshéjszínű gömbölyded szekrényekkel, benne fogantyús fiókokkal, faragott polcokkal, legfelül a karcolt virágmintás üveggel elzárt titkos rekesz, ahová gyerekkéznek nyúlni nemigen lehetett. Később, amikor már fájdalmasan hiányzott, aki ezt tiltsa, feltárulkozott az elérhetetlenség, meglepő válaszokat adva a korábbi, ki nem kívánkozott, kíváncsi kérdésekre.
Az egyik bádogbögrében aprópénz lapult, tíz, húsz forintosok, s egy lyukas kétfilléres. Egy másikban halom papírpénz, tízmillió milpengő meg bilpengő, nagyjából annyit érhetnek most a használt-cikk piacon, mint egy százforintos. Egy dobozban finom anyagú textilzsebkendők, sarkukban monogrammal, egy másikban ugyanezek, csak monogram nélkül, viseltesebbek. Gyűszűk, többféle méretben, cérnák összespulnizva.
S hátul a bögrék mögött a tojú. Nem tudom, máshol így hívják vagy sem, nálunk ugyanazzal a névvel illették a sütemények megkenésére használt, a legszebb tyúktollakból mívesen összefont kis kézi „kenceseprűt”, mint azokat az apróbb tollakat, amiket a párnákba töltöttek puha bélésként. Becsben tartották ezt az eszközt minden háznál, lám, nálunk is a szekrény mélyéről került elő. Sokáig nem értettem, miért használják egészen addig, míg csutkára terülnek szét az ívelt tollak, vagy amíg lekopnak egész a tollszárak végéig. Először azt gondoltam, spórolás ez is, a végletekig, ahogy minden mással. A külön gyűjtött üres lisztes meg cukros zacskókkal, amikbe később pogácsát meg Kossuth-kiflit csomagoltak, ha orvoshoz mentek a városba, vagy a csutakká rongyolódott, évekig ki nem dobott mosogatóronggyal, s a rendre befoldoztatott lábasokkal. Azóta tanultam meg becsülni a „tojút”, amióta megpróbálkoztam annak bolti másával, a tucatnyi műanyagfogantyús, vagy épp dizájnnal feltupírozott ecsettel.
Látom a ráncos, öreg kezet, ahogy biztos mozdulatokkal, mégis valamilyen könnyed bájjal keni az olvasztott zsírt a rétestészta rétegeire, nem csöpög le sehol, nem csurog. Híján vagyok a kéznek, híján a jó tojúnak, „lustaasszonyság” a maga mímelt rétesével.