Mondták a néninek annak idején, hogy 80 évesen ne vegyen kutyát, de hiába. Azt meg végképp nem lehetett mondani neki, hogy néni. Az ő anyanyelvén ez a szó a család legbelső körének tagjai számára van fenntartva, és azok messze vannak, ha egyáltalán élnek még. Minden ideköti a Pozsonyi útra, ahol hatvan éve lakik, és ahol a szomszédok megpróbálják elkerülni a néni megszólítást. Régebben eszükbe sem jutott volna. Hogyisne! Hiszen 80 évesen is egyenes tartással, lendületes léptekkel haladt végig a Pozsonyi úton. Rég elhalt férje meggyanúsította a kedves külhoni mamát egy zergével való félrelépéssel, mert sosem ért száguldó felesége nyomába. Egyébként sem. A felesége aktív éveiben irodalomtörténész volt, kutató, bejáratos Hatvany Lajoshoz és Somogyi Lolihoz, vendég az asztaluknál.
Mindig volt kutyája. Amikor a férjét külszolgálatra rendelték Varsóba, ő volt az, aki elsőnek vonult be a nagykövetségre bemutatkozni. Finom kasmír kabátban, párizsi cipőben, hozzáillő retiküllel és egy tacskóval a hóna alatt. Lengyelül beszélt. Tátották a szájukat a követségi alkalmazottak, ők valami hernyótalpas kommunista családot vártak, nem egy öt nyelven beszélő arisztokratát. Pedig csak felerészben volt az. Cárválasztó bojár családból származó apja és laborasszisztens anyja sosem találkozott volna össze, ha nem dördülnek el az Auróra ágyúi. Ezért ő rendre megünnepelte november 7-ét, mert ha a kommunizmus nem is, ő legalább megszülethetett. Kifogásolható származása miatt nem járhatott angol szakra, de ez nem akadályozta meg abban, hogy beszélje a nyelvet. Miképp a franciát és a lengyelt is. A magyar irodalom értő elemzője, Németh László szakértője lett. Jelenség Újlipóciában, ahol eleinte a tacskóival, később Stefivel, a szőke bearded collie-val vonult fel és alá. De ugyanilyen feltűnő volt Bécsben, Párizsban, Varsóban is, ahová kutatni és barátkozni járt. Környezete bámulta méltóságot sugárzó eleganciáját, barátai és munkatársai élvezték a humorát és műveltségét.
Stefi halála után mondták neki, hogy ne legyen több kutya, hiszen nyolcvan éves, ne hagyjon maga után se árvát, se özvegyet. De nem bírta ki, és lett Kisstefi, a szálkás tacskózsarnok, aki talán nem öregszik meg olyan gyorsan, ha a gazdája pár éve nem ragaszkodik ahhoz, hogy létrára másszék a nyári ruháiért. Úrinő télen elcsomagolja a nyárit, nyáron a télit. A lábtöréses létrabalesete után rohamosan romlott a mozgása. Elbizonytalanodott, gerince, térde meggörbült, és Kisstefi sétáltatása is egyre megoldhatatlanabbá vált. Reggel, este minden erejét összeszedve, a botjába kapaszkodva, kötelességtudatból vánszorgott vele néhány sarkot. Délutánonként fizetett Panninak, hogy a kutya mégis mozogjon egy kicsit, bár az végigutálkozta a sétát. A hét végén, Kisstefi megnyerte a rozogaversenyt: lekuporodott a gazdája lába elé, és meghalt, mintha sose lett volna. Ő azóta sír. Csak egyszer hagyta abba: amikor felhívta Pannit, hogy jöjjön át, és vigye le őt sétálni mintha kutya lenne, fizet is érte, csak menjenek, hogy ne legyen egyedül.