Züzü, az egykor ünnepelt operettszínésznő-énekesnő lakásán heti két alkalommal kisebb társaság gyűlik össze, hogy angol tea és borzalmas, bablisztből készített sütemény fogyasztása közben híreket cseréljenek és emlékeket idézzenek fel újra meg újra. 1956 októberének egyik napján összesen tizenegyen teszik egyszerre tiszteletüket a 76 éves Züzü múzeumhoz hasonlatos „szalonjában”. A gyomorbajos Weisz néni, egy színházi kárpitos özvegye, akinek a lányát ’44-ben bevagonírozták; az elválaszthatatlan „balettpatkány” nővérpár; a színészotthonban lakó egykori „ádáz ellenfél”, a pletykákat szállító Berta; a hűséges öreg gavallér Hugó; a falánk zeneszerző Ervin; a negyvenes éveit taposó „nagy művésznő” Lilike; a vőlegénye, a könyvelő Vilike; Pándy Kornélia zongoraművész; a szeretője, a költő Ákos; valamint Kornélia apja, a jogi doktor Pándy Dezső. Mind egy letűnt kor képviselői, akik a „felszabadulás” óta afféle tetszhalott állapotban élik az életüket – a világ sem vesz tudomást róluk, s ők sem a világról. Kiestek az időből, a történésekből, maguk is múzeumi tárgyakhoz lettek hasonlóvá.
Ennek a roppant figyelemre méltó regénynek most a harmadik kiadását tarthatjuk a kezünkben. Először 1973-ban jelentette meg a Magvető Könyvkiadó, másodjára pedig a Megbízható úriember című regénnyel (első kiadás: 1959) közös kötetben 1979-ben. Mivel 1956 októberében, a forradalom idején játszódik a története, és a szereplői csak ezek-ként vagy azok-ként utalnak az utált és megvetett kommunista rendszer nem kevésbé gyűlölt képviselőire, az első kiadások időpontja elég különös. (Ahogy az is, hogy 42 évnek kellett eltelnie aztán a második és a harmadik kiadás között…)
A Megbízható úriember „közönségsikerén felbátorodva” írta a regényt Szobotka, de a „kéziratot mint kiadásra alkalmatlant vette át a feleségem [Szabó Magda]. Azért ő, mert akkor már beteg voltam, de még nem műtöttek meg. A Züzü is jóval később, 1973-ban jelent meg” – olvasható az író halála után megjelent, Megmaradt Szobotkának című (felesége által befejezett) életrajzában (1983).
Ám végül megjelent és a Kritika hasábjain (1973/8., 24–25. o.) nagyon kedvezően írtak róla: „Jó olvasni, mert tud írni”, „A beilleszkedni nem tudók kopár világát tárja fel ez a könyv; gyakran részvéttel, olykor mély humorral, mindig magasfokú érzékenységgel, élet- és anyagismerettel.” „Szobotka prózaírói tehetségének alighanem az eddigi legszebb felszárnyalása ez a regény. Csendes és jelentős.” Ennél is meglepőbb, amikor úgy nyilatkozik a kritikus (Tamás István), hogy „Szobotka remeklése nem is az emberi figura előteremtése elsősorban, hanem a politikai képlet felrajzolása”. Hogy ’56-ról, a kommunisták elmúlt 8-10 évéről, a szovjeturalomról mit mond a regény – nagyon is egyértelműen –, könnyen kezelhető ezek szerint, a kritikus legalábbis nem akad fenn rajta, mivel minden rájuk vonatkozó sommás kijelentés az „akvárium”-ként beemelt régi világ szereplői szájából hangzik el, vagy a gondolataik közt szerepel, ami meg nyilván hiteltelen a kommunista ideológia szemszögéből, miközben a figurák éppen ettől válnak hitelessé. Ezzel a felülemelkedéssel (tévedéssel?, szempontérvényesítéssel?) a kritikus meg is menti – politikailag – és ki is tünteti – poétikailag – a regényt.
Miközben a forradalom résztvevői zászlókat lobogtatva vonulnak az utcákon és épületeket foglalnak el, lövések dörrennek, az öregebbeket a változás szele nem igazán mozgatja már meg, az egyéni bajaik, megélhetésük foglalkoztatja őket, az esetleges politikai-társadalmi átrendeződésben csupán a presztízsük újbóli emelkedését remélik. A fiatalabbakat az érvényesülésük mellett elsődlegesen a szerelmi életük vagy annak hiánya köti le. Kornélia az apjához való bizarr kötődésétől szabadulna; Ákos az elköteleződéstől, a házasságtól irtózik; Lilike, éppen ellenkezőleg, Pándyt hálózza be férjjelöltként. Azt a Pándyt, aki a forradalomtól az általa vizionált keresztény magyar középosztály uralmának visszatérését reméli, melyben saját magának vezető szerepet szán. Egyben kiváló lehetőségnek látja, hogy nemtelen (valójában nagyon is a nemiséget érintő!!!) vágyait a lánya irányában éppúgy maga mögött hagyja, mint a Lilikének tett házassági ígéretét. (Ez a nyíltan leírt tabutéma minden bizonnyal egyik revelációja a regénynek, még ma is.) Mindegyiküket a saját, egyéni életében legfontosabbnak tartott probléma, vágy tartja fogva – az éppen zajló (később nagybetűssé váló) történelmi esemény a maga lényegiségében fel sem ismert, mellékes, alig észlelt. A magánélet ügyes-bajos dolgai, lelki terhei a szélesebb társadalmi történésekkel szemben vakká, süketté, vagy csak érdektelenné-fásulttá teszik az embereket. Az ebben kivétel Pándynak viszont a helyzet teljes félreértésében kell eljátszania a magára osztott szerepet: az ő (remélt) valósága már semmilyen kapcsolatban nincs a realitásokkal – a történelemben ő már csak zárvány.
Szobotka sűrű szövésű, árnyalt, sokféle kérdésirányt és értelmezést lehetővé tevő regénye – mely többszörös egyéni tragédiával, s nem a forradalom történéseivel zárul – a magán- és a társadalmi problémák „különélésének”, szétválaszthatóságának, pontosabban bonyolult kapcsolatának bemutatásában is jeleskedik. Ami nem feltétlenül egy adott történelmi pillanathoz (’56-hoz) vagy egy más társadalmi rendszerben szocializálódott réteghez (úri középosztály a kommunista korszakban) kötődik. Sokkal általánosabb jelenségre ismerhetünk rá – akár a jelenünkre vonatkoztatva is. (Jaffa Kiadó, 2021. 256 o.)