– Nemrég sztrájkba léptek a makói Continental és a gyöngyösi B. Braun dolgozói. Mit gondol: mindenáron béremelésért kell küzdeni, vagy nem ártana egy kis empátia?
Kordás László: A makói menedzsment a kormánytól kapott ajándéklehetőséggel élve felmondta a kollektív szerződést – a veszélyhelyzetre hivatkozva. Az új tárgyalás elindulásakor nem a régi status quót tekintette alapnak, hanem az új, lényegében lenullázott jogokat. Nem kérdés, hogy sztrájkolni kellett, ez az ügy csak másodsorban szólt a pénzről. A B. Braun esetében 2020-ban szép eredményt elkönyvelő cégről van szó, amelyik úgy gondolta – összhangban a kormány kommunikációjával –, hogy 2 százalék körüli emeléssel indít, ami nem minden munkavállalót érintett volna. Ha már együttérzés: igaza van a szakszervezetnek abban, hogy egységes alapbéremelésre van szükség, hiszen az áremelkedés mindenkinek fáj.
– Ön szép eredményről beszél, miközben az egészségügyi felszereléseket gyártó cég arra hivatkozik: a járványhelyzet miatt alaposan visszaesett a bevétele.
K. L.: Mi a 2020-as beszámolók alapján dolgozunk, ebből nem úgy tűnik, hogy ne férne bele a kért 8 százalékos béremelés. A gyár folyamatosan három műszakban üzemel, annyi a munka, hogy új embereket akarnak felvenni. Mindkét eset tipikus: nagyon sok cég a vírushelyzetre hivatkozva csonkol munkavállalói jogokat, vagy emel kevesebbet, mint azt a piaci pozíciói megengednék.
– És mi van annak a sok százezer munkavállalónak az esélyeivel, akinek köze nincs a piachoz: állami, önkormányzati intézmények/cégek foglalkoztatják?
K. L.: Itt egészen más a helyzet, például a kormány nagyon sok bevételt elvett az önkormányzatoktól, ezért nem maradt mozgástér, hogy emelni tudják a béreket.
– És az érdekvédők ezt empatikusan tudomásul veszik?
K. L.: Szó sincs róla! Pandémia idején sem elfogadható, hogy csökkenjen a reálbér.
– A reálbér szinten tartásával elégedettek lennének?
K. L.: Egyelőre konkrét bérigényt nem fogalmaztunk meg.
– Ez mit jelent?
K. L.: Azt, hogy a megélhetési költségek növekedését mindenképp követnie kell a béreknek. Csakhogy a kormány nem sieti el a tárgyalásokat: a Közszolgáltató Vállalkozások Konzultációs Fórumát vezető államtitkár épp most kért türelmet a bértárgyalások elindítása kapcsán. Hogy világos legyen: az év harmadik hónapjában sem a MÁV-nál, sem a Volánnál nem beszélget senki a szakszervezetekkel a fizetések emeléséről. Csak éppen a türelemért nem adnak semmit a boltban, különösen most, az elszabadult élelmiszerárak idején.
– Az önkormányzatok is ilyen komótosak?
K. L.: Korántsem. A fővárosban a különböző munkahelyen működő szakszervezetek létrehoztak egy úgynevezett bérszövetséget. Miután megalakult, kértük, hogy a főpolgármester jelölje ki a tárgyalópartnert. A főváros vezetése két napon belül adott időpontot.
– Nem vitatva a gesztust, de mit tud felmutatni az udvariasságon kívül a főváros?
Kiss Ambrus: Fontos, hogy köztünk nem értékvita van. Egyetértek abban, hogy válság alatt nem csökkenhet a reálbér.
– Akkor kezet fognak és vége is a bérbirkózásnak?
K. A.: Minden egyetértésem mellett mégsem tudok mértékvitát kezdeni, nem tudom azt mondani, hogy nézzük meg az inflációt, és alkudjunk meg. Kényszerpályán vagyunk, a fizetésképtelenség felé megy a főváros – ezt egyébként idejekorán, még októberben jeleztük. A főpolgármester egyértelművé tette, hogyha Budapest nem tud pluszpénzt szerezni, akkor a járvány, a válság, illetve a kormányzati megszorítások nem teszik lehetővé, hogy növeljük a személyügyi kiadásokat. Ezért javasoltuk, hogy csináljunk egy hipa-plusz programot, azaz a válság alatt is növekedni tudó ágazatok iparűzési adója ne 2, hanem 2,5 százalék legyen, átmeneti jelleggel.
A törvényhozó nem adta meg ezt a lehetőséget, noha a lépés minden felelősségét mi viseltük volna.
– Azért az adóemelés nem tűnik túlzottan szolidárisnak válság idején.
K. A.: A GDP-adatok minket igazoltak: bővült az IT-szektor és a kiskereskedelem, prosperál a pénzügyi ágazat – ez a 0,5 százalék nem jelentett volna érdemi terhet. Egyes területeken a két számjegyű béremelés is belefért. Mi pedig a pluszforrás egy részét a mintegy 28 ezer fővárosi alkalmazott fizetésének emelésére fordíthattuk volna.
– Volna – ha jól értem, befejezett múlt időt használ.
K. A.: Decemberben egy nullás költségvetést kényszerültünk összerakni, amiben elégettük minden fillérünket, azaz úgy fordulnánk rá 2022. január elsejére, hogy működésre, bérekre semmi fedezet nincs a főváros számláján. Magyarán: megcsináljuk az évet, de nincs bérfejlesztés. És egy nappal azután, hogy elfogadtuk ezt a büdzsét, a miniszterelnök bejelentette, felezi az iparűzési adót.
A költségvetésből azonnal kizuhant 17 milliárd forint, a város egyhavi működtetési pénze, azaz november végéig elmegyünk – és ha nem tudunk pluszforrást keríteni, a város fizetésképtelenné válik. Ha egy ilyen helyzetben béremelésre is adnánk pénzt, az felelőtlenség lenne, olyan, mintha rákapcsolnánk a szakadék felé vezető úton.
– Azaz visszajutottunk oda, hogy a bérszövetség tagjaival való beszélgetés kedves gesztus, és más semmi.
K. A.: Ennél sokkal többről van szó. Mert nemcsak abban értek egyet Kordás Lászlóval, hogy válság alatt nem csökkenhet a reálbér, hanem abban is – és morálisan nekem ez a fontosabb –, hogy válság alatt senkit nem lehet utcára tenni. És abban megegyeztünk a szakszervezetekkel, hogy a főváros garantálja, miszerint nem lesz csoportos leépítés, arra törekszünk, hogy senkit ne kelljen elküldeni a cégeinktől.
K. L.: Illetve a főváros megígérte, hogy a pótlékok, kedvezmények rendszeréhez nem nyúl – megmarad például a Budapest-pótlék is.
K. A.: Továbbá eszünk ágában sincs a meglévő kollektív szerződéseket piszkálni, illetve a szociális szféra dolgozóival is hajlandóak vagyunk ilyet kötni. Egyszóval legalább hat-hét dologban közös nevezőre jutott a főváros a szakszervezetekkel.
K. L.: Sok mindenben megállapodtunk, egyedül a béremelés mértékén vitatkozunk. Nem szeretnénk egy kormány kontra főváros viszály vesztesei lenni. Nem kétlem, az elsődleges kérdés az, hogy az önkormányzatok a kormányzati elvonások ellenére is működőképesek maradjanak. De a különböző városokban, falvakban élők mindennapjait a település szolgáltatásai határozzák meg. Ha a gazdaság újraindulása után az önkormányzati cégek dolgozói a béremelések elmaradása okán a piacra szivárognak, akkor a közszolgáltatások minősége nagyban romlik majd – az emberek közérzetével, életminőségével párhuzamosan.
– Vegyünk egy konkrét példát. Hogy tartja meg a mintegy 10 ezer főt foglalkoztató BKV embereit a főváros, miközben a cég veszteségeit is ellensúlyozni kell, hiszen tavaly a járványhelyzet miatt mintegy 28 milliárd forint esett ki a cég költségvetéséből.
K. A.: A társaság most úgy számol, hogy a legrosszabb esetben 25 milliárd forintot bukik a jegyárbevételen, ráadásul ez a kalkuláció még azelőtt készült, hogy a kormány szigorított volna a záráson. Július-augusztus tájékán újra kell gondolni, miképp finanszírozható a közösségi közlekedés, de nagy reményeink nincsenek: Budapest működési tartaléka mindössze 15 milliárd forint.
– Az nem jelent érdemi pénzszerzési zsaroló potenciált, hogyha a budapesti tömegközlekedés leáll, azt megérzi a gazdaság?
K. A.: Most egyeztetünk a kormánnyal. A kiesett iparűzési adó teljes kompenzációját kérjük, és csak remélni merem, hogy a kabinet érti: ez a pénz a működés fenntartására kell.
– A kormány arra hivatkozik, hogy a válság miatt erősen pénzszűkében van.
K. A.: Csakhogy a kabinet tud pénzt csinálni, és csinál is: elengedi a hiányt, hitelt vesz fel. Budapest azt nem teheti meg. Viszont ha a főváros emelheti a fizetéseket, akkor a gazdaság újraindításába besegíthet, a majdnem 30 ezer alkalmazottja szolgáltatásokat és termékeket vásárol.
– Tételezzük fel a legrosszabbat: kopogtat a november, és nem változott a pénzügyi helyzet. Mit tesznek a szakszervezetek?
K. L.: Nyilván törvényt semmiképp nem akarunk sérteni, így a járványhelyzet miatt sok érdekérvényesítő eszközt nem vethetünk be. De ha másképp nem megy, összehangolt akciókba lendülhetnek a köztisztviselők, az önkormányzati cégek dolgozói – és ehhez akár csatlakozhatnak az országos
közszolgáltató cégek emberei is. Például egyre elkeseredettebbek a dolgozók a közszolgáltatásban, vagy az önkormányzatok által fenntartott intézményeknél, hisz mint említettem, márciusban még fogalmuk sincs arról, hogy alakul az idei pénzük, a közlekedési szektorban lényegében el sem kezdődtek a bértárgyalások. A csalódottsággal párhuzamosan pedig nő a nyomás a szakszervezeteken.
– De joggal mondja majd azt a kormányzat sok esetben: a munkáltató az önkormányzat, nála tessék verni az asztalt.
K. L.: Mondtam, az önkormányzatokkal általában megtaláljuk a hangot, egyre inkább egyértelmű, hogy ezt a helyzetet a kormány alakította ki, és a kabinet tudja megoldani. És azt gondolom, ha Budapesten történik valami, arra az egész országban felkapják a fejüket a települések és a nagy állami cégek. Egy ütős akcióhoz persze előbb meg kell nyerni a lakosságot.
– Mit ért ütős akció alatt?
K. L.: Az elégséges szolgáltatások miatt nagyon nehéz sztrájkot szervezni, de nem zárom ki a sztrájk lehetőségét, és ezzel a szervezeteink is így vannak. Ez az én véleményem, hivatalos döntés nincs róla.
– Azért menjünk közelebb. Előfordulhat, hogy a budapesti tömegközlekedés, a MÁV és a Volán munkavállalói egyszerre teszik le a munkát?
K. L.: Meglátjuk.
– És mi a főváros armageddon-forgatókönyve?
K. A.: A mintegy 50 ezermilliárdos GDP mintegy 36-37 százaléka Budapesten termelődik meg. Ha a kormány komolyan gondolja a gazdasági és társadalmi fellendülést, akkor égető szükség van arra a gazdasági-közszolgáltatási szövetre, amit a főváros működtet, ne haljon el. Ha Budapest nem pörög fel, hiába várunk arra, hogy az elmaradott régiókban megmozduljon bármi. A válságtapasztalatok világszerte azt mutatják, hogy először a centrumterületek térnek magukhoz, és húzzák magukkal az elmaradottabb részeket. Számomra már az egy armageddon-verzió – és őszinte szégyenérzetem van miatta –, hogy reálbércsökkenést tudok csak ajánlani. Ha ez egyáltalán ajánlatnak tekinthető.
De hogy a kérdésre is válaszoljak: arra szövetkeztünk, hogy állva halunk meg. Nem kapcsoljuk le darabjaiban a várost, nem adjuk el a cégeinket, a szociális intézményeinket nem adjuk el az egyházaknak. Mert ennek semmi értelme. Már csak azért is, mert ha kikerülnének a munkavállalóink Budapest kötelékéből, sokkal kevesebb garanciájuk lenne rá, hogy tiszteletben tartják a jogaikat és a bérüket. Végigküzdjük ezt a csatát, újra és újra megpróbáljuk elmagyarázni az igazunkat. Ha bulvárosan akarnék válaszolni, akkor mondhatnám azt, hogy november elején egyszer csak elkezdenek lassulni a metrók, majd megállnak, és a városban kialszanak a fények. De fogalmam sincs, mi történne. Azt tudom, hogy november elsejétől hetente, majd naponta nézzük, hogy tudjuk átütemezni a kifizetéseket, menedzselni a folyószámlánkat.
