Előfizetés

Átkos kisszótár

Kulcsár István
Publikálás dátuma
2021.03.27. 13:28
A Dunai Vasmű munkásai 1953-ban
Fotó: Bojár Sándor / Fortepan
Ne legyen félreértés: nem a kisszótár kiátkozásáról lesz itt szó, hanem olyan szavakat és kifejezéseket idézek fel, amelyek az utóbb átkosnak kikiáltott, úgynevezett kommunizmusban születtek, majd annak halálával együtt jobblétre szenderültek. (Az „úgynevezett” jelzőt hangsúlyosan használom. A kommunizmus ugyanis – saját kiagyalói szerint – olyan társadalmi forma, amelyben az emberek a megtermelt javakból a szükségleteik szerint részesülnek. Amit pedig ugyebár sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerről nem lehet elmondani.) Az átkos időszakhoz kapcsolódó fogalmak felidézésénél abból indulok ki, mi az, amiről a gyerekeim még talán-talán, de az unokáim már biztosan nem tudják, hogy mi fán termett. Ugyanúgy, ahogyan az én nemzedékem is jó esetben csak az irodalomból tudja-sejti, hogy mely korban és mivel foglalkozott mondjuk egy szolgabíró vagy egy botosispán. (Ha Vince Mátyás Minden megoldás érdekel című kiváló hirdetés-gyűjteményében a minap nem saját szememmel látom, hogy apróhirdetésben még 1911-ben is „kerestetett botosispán”, megesküdtem volna rá, hogy ez a munkakör legkésőbb a jobbágyfelszabadítással megszűnt.) De vajon mit gondol egy mai tizenéves, ha azt hallja, hogy élmunkás vagy sztahanovista? Az élmunkás persze világos, hogy az élen jár, első a melósok között, de vajon ki volt az élmunkások élmunkása, a mozgalmat elindító, annak nevet adó Sztahanov? Ki emlékszik ma már arra, hogy egy vájár volt, aki az akkor még vitathatatlanul orosz Donyec-medence Irmino nevű bányájában egy műszak alatt a norma tizennégy és félszeresét termelte ki. Példaképnek állították, kitüntetésekkel halmozták el, és a második ötéves terv Szovjetuniójában minden módon forszírozták, hogy példáját minél többen kövessék. Apropó, mi volt az az ötéves terv? Amelyet nemcsak a Szovjetunióban, de nálunk is teljesíteni kellett, lehetőleg négy, de inkább három és fél év alatt? Mint ahogyan a sztahanovista mozgalom – eleinte és kis részben alulról jövő kezdeményezésként, de aztán ami belefér, felső nyomásra –, a szovjet tömb többi országában is virágzásnak indult a tervgazdálkodás. „Termelj többet, jobban élsz!” – az iparban és a mezőgazdaságban ez volt a jelszó, míg egy túlbuzgó, a célon is jócskán „túlnyaló” egészségügyi vezető nem átallotta az orvosoknak meghirdetni a „Gyógyíts jobban!” mozgalmat. (Apám, aki maga is orvos volt, joggal nevezte abszurdnak ezt a jelszót, mondván, hogy annak a kollégájának, aki e jelszó nélkül is nem tesz meg mindent a pácienséért, el kell venni a diplomáját.) Azután a diákokat „Tanulj jobban!” felhívással mozgósították szorgalmasabb magolásra. Az igazi verseny azonban a munkaverseny (még egy divatból kiment szóösszetétel!) volt. Ennek is Sztahanov volt a kezdeményezője, és bár természetesen csak másfél évtizeddel később, nálunk is akadtak követői. Loy Árpád bányász, frontmester, Muszka Imre csepeli és Horváth Ede győri vasesztergályosok, aztán még sokan mások. Az ’50-es évek elején az ő dicsőségüket zengte az egész honi sajtó. 1948 és 1953 között Muszka Imre neve 53-szor fordult elő a központi pártlapban, a Szabad Népben. Amelyet utólag ugyancsak bátran nevezhetünk sztahanovistának: egy tízmillió lakosú országban 700 ezres példányszámban jelent meg, ami lakosságarányosan alighanem világrekord. Persze minden párttag, minden gyár, üzem, szövetkezet, művelődési ház, iskola, egyetem, sportegyesület (sőt tartok tőle: minden egyházközség is), ha jót akart magának, járatta. Minden vasúti-, orvosi váróban, fodrászszalonban és fényképész műteremben kötelező kellék volt az asztalon. Cikkeit közösen, „önként” rágták a magyar dolgozók a Szabad Nép-félórákon. (Lefogadom, ez utóbbi összejövetelekről sem tudnák megmondani unokáink, de gyermekeink sem, hogy mik is voltak azok.) Hasonlóképpen rendszerint nem minden csel és rásegítés nélkül születtek a tizennégyszeres norma-túlteljesítések sem. Túl azon, hogy a sztahanovista többnyire erején felül dolgozott, eredményei eléréséhez nem egyszer tucatnyi szaktárs dolgozott a keze alá. Bár persze az is előfordult, hogy a technológiai folyamat tökéletesítésének köszönhetően (ezt nevezték annak idején újításnak) sikerült a normát túlteljesítenie. Ezt követően rendszerint az egész üzemben felemelték a normákat, és a szakik nem győzték átkozni a sztahanovistát. (Közbevetőleg: a szaki akkor még nem vízvezeték-, vagy villanyszerelőt, hanem szaktársat jelentett.) Ezek a csodaeredmények és előállítóik azután fokozatosan eltűntek. A csepeli csodaesztergályosnak például annyira nyoma veszett, hogy Hol van Muszka Imre? című nagy vihart kavart riportjában Karinthy Ferenc már 1953-ben írt erről. Van persze kivétel is: Horváth Ede, a hajdani sztahanovista esztergályosból lett kiváló menedzser, vezérigazgató, aki a ’70-es ’80-as években, igaz, némi hátszéllel, de minden csalás nélkül fejlesztette világszínvonalú nagyüzemmé a győri Rábát. A sztahanovistákkal nagyjából egy időben gyűrűztek be a magyar átkosba a kulákok. Nem mintha a magyar nyelvben erre a fogalomra ne lett volna szó (nagygazda, zsíros paraszt, basaparaszt), de az „élenjáró” szovjet szó bizonyára hívebben tükrözte azt a társadalmi réteget, amelyet, mint osztályt, likvidálni kellett. Más kérdés, hogy a hatalom ezt gyakran személyekre lebontva a szó fizikai értelmében is megtette. Kuláknál csak egy fokkal volt kevésbé rossz középparasztnak lenni, akinek, mint tanultuk, két lelke van: az egyik az árutermelőé, a másik a dolgozó, bérmunkát csak ritkán igénybe vevő kisbirtokosé. Hogy hol tanultunk erről? A foxi-maxiban. (Az nem egy kutyafajta, kisfiam!) Mindamellett a középparasztokat, legalábbis elvben, meg kellett nyerni, és csak a balos elhajlók nevezték őket kulákbérenceknek. (A balos akkoriban nem baloldalit, hanem szélsőséges, a baloldalinál is baloldalibb nézeteket valló elvtársat jelentett. Elhajlót. Hogy mitől hajolt el az ilyen jóember? Hát a pártvonaltól. Igaz, nem szükségszerűen balra. Lehetett jobbra is. A trockizmustól pedig csak a jó materialista Jóisten mentett meg bennünket.) A középparaszt után következett a szegényparaszt (így, egy szóba írva), de mindkettőt egyformán fenyegette a padlássöprés. Amiért fizetni sem kellett: a gazdák padlásáról az utolsó szem gabonát is ingyen söpörték le az átkos korszak hétköznapi nyelvében kékávónak nevezett belügyi csapatok katonái. De hogy valami vidámabbról is beszéljünk, ne feledkezzünk meg a békéről! Olyan persze ma is van, hogy csak a nemzetközi helyzet fokozódik és nem az osztályharc (apropó, gyerekek, mi is lehet az?), de az átkosban csaknem mindenről ezt juttatták a dolgozók eszébe. Volt békeharc és békeharcos, helyi és országos békebizottság, de még békekölcsön és békepap is. A békekölcsön azt jelentette, hogy a dolgozók rendszerint egyhavi fizetésüknek megfelelő összegért jegyeztek majd valamikor a jövőben visszafizetendő kötvényt (gyakorlatilag lemondtak jövedelmük több, mint 8 százalékáról), amivel hathatósan hozzájárultak a béke megvédése céljából megvalósuló fegyverkezéshez. A békepap pedig olyan lelkipásztor volt, aki áldását adta pártunknak és kormányunknak a béke megőrzését célzó politikájára. Beszélték, hogy egyik megyénkben egy értekezletet a helyi párttitkár e szavakkal nyitott meg: „Üdvözöljük a körünkben megjelent X. Y. miniszter elvtársat, Z. elvtársat, a megyei pártbizottság első titkárát, Gipsz Jakabné elvtársnőt, a járási nőbizottság elnökét, és külön üdvözlöm a klerikális reakció itt megjelent mélyen tisztelt képviselőit.” Hát ők voltak a békepapok. Mindez a tautológia gyönyörű példányaként számon tartható népi demokrácia (= népi népuralom) idején volt és virágzott. Házi feladat a távoktatás idején: értelmezzétek, mi volt a sztahanovista mozgalom, a foxi-maxi, a békeharc, ki volt a sztahanovista, az élmunkás, a kulák, a középparaszt, a szaki, a balos, az elhajló, a békepap! Unokánk pedig felteszi majd a kérdést az unokájának: mi volt az az átkos?

Lengyel László: Gondolatok a Nagy Járvány idején

Lengyel László
Publikálás dátuma
2021.03.27. 13:00

Fotó: Marabu / -
Nem lehet észszerűen élni egy észszerűtlen világban. Szabadon egy szabadság nélküli korban. Tudással a tudást üldöző tudatlanok, emelt fővel a lehajtott fejűek között.

A hetvenéves Romsics Ignácnak ajánlom

Nem akarok meghalni. Csak a gép hangja. Sötétség. Nem akarok meghalni. Nincs simogató kéz. Nincs vigasz. Nem akarok meghalni. Fuldoklás. Ólomsúly a mellemen. Nincs tegnap. Nem akarok meghalni. Nincs holnap. Csak ma van. Nem akarok meghalni. Nincs. Anyám volt? Nem. Feleségem? Akarok. Én? Meghalni. „Ahogy a semmi kisimítja / az agónia árkait”. Aznap a 217-ik névtelen halott. Nem akarok meghalni. A Nagy Járvány emlékművére húszezer vagy talán több név lesz bevésve, akár egy háborús vagy egy holokauszt emlékhelyen. Odamehetsz és oda is mész. Megsimíthatod, kitapogathatod a betűket, ahogy nem tehetted vele, az arcával, a kezével. Nélküled halt meg. Nem voltál mellette. Nem tudtál semmit tenni érte. Ám nem csak a te, hanem mindnyájunk közös áldozata volt, van és lesz. Értelme lesz az értelmetlen halálának. Ne sírj! Felfoghatóvá teheti a felfoghatatlant. Csak sírj, nem szégyen! Senki nem tervez ilyen emlékművet. Mindenki magányos sziget. Egyedül, amikor nem kap teát, egyedül, amikor leesik az ágyról, egyedül, amikor rá-, majd lekapcsolják a lélegeztetőről, egyedül felstószolva a hullaházban, egyedül bejelentve a halálban. Magánhalál. Fordítsuk el a tekintetünket. A köznek életében sem volt, halálában sincs vele dolga.

„A vacogó remény kötele foszladozni kezd”

Ki orvosolja az orvoslókat? Senki. Holtra fárasztva, veszélynek állandóan kitéve, elviselhetetlen védőruhában, egymással a betegek előtt ordítozva, átvezényelve, szerződésre kényszerítve, hatósági zaklatásoknak kitéve, kussoltatva, magukra hagyva, reménytelen helyzetben orvosolnak. Orvosolnak. Előbb magamat, majd a társaimat, végül a betegeket gyűlöltem meg. Mégis orvosol. El akarok innen menni. Ki ebből a világból. Ahol nincsenek könyörgő szemek és esdeklő hangok, ahol nem kell állandóan életről s halálról döntenem. Hogyan lehetnék orvos és nem a halál hírnöke? Ki ápolja az ápolókat? Senki. A véreres szemekre és csont-fehérre száradt hosszú, végtelen napú ápolónőt, akinek aznap egyetlen elégedett pillanata az volt, hogy segített egy anyát halála előtt elbúcsúzni a lányától. Akinek nincs ideje és ereje semmire és senkire, legkevésbé magára, s csak gépiesen végzi, amit gépiesen végezni lehet. Ki hallgat az oltókra és asszisztenseikre? Senki. Nekik kell tűrniük hivatalok packázásait és pácienseik jogos, jogtalan, türelmetlen indulatait. Ki gyámolítja a gyámolítókat? Senki. Az öregotthonok gondozóit, akik a mindentől elzárt, rémült, halálra szánt öregek közt kell, hogy kitartsanak. „A kétségbeesés, a test / s a vacogó remény / kötele foszladozni kezd.” Ki gondol a nélkülözhető nélkülözhetetlenekkel? Senki. A semmi pénzért bejáró bölcsődei gondozókkal, az óvónőkkel, az asszisztensekkel, a dajkákkal, akik nap mint nap bemennek, akiknek nem jár se pénz, se védelem, se jó szó. Akikkel senki se beszéli meg, hogy péntek délután, egy magabiztos, föltűrt ingujjú, Übü királyi beszéd után ki kell üríteniük az óvodát, s a három- négyéveseket zsákocskájukkal ki kell adniuk a semmit sem értő szülőknek. Kit érdekel a végtelenségig kizsigerelt gyógyszerész? Senkit. – Mi itt, tudja, nélkülözhetőek vagyunk – mondja az ismerős postás asszony fáradt mosollyal -, miért is kapnánk oltást? Ahogy nélkülözhetetlen nélkülözhetők a boltok nyúzott, derekukat fájdító pénztárosai, a busz- és kamionsofőrök, a kisrendőrök, a hajléktalanokhoz lehajlók és mindazok, akik szégyen-gyalázat nem jutnak eszembe, akiket korábban tán észre se vettem, vettünk.

"Valahol rettenetes csönd van"

Az igazi láthatatlanok a munkahelyüket elvesztők. Ők nincsenek a kormányzati hírekben, de ők vannak valamennyi zárva felirat, lehúzott redőny mögött. Akiknek láthatatlanná vált a bankszámlájuk, akiknek beláthatatlan a jelenük és a jövőjük. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki nem kap szép szót, se kenyeret? Ki magára maradt, s csak félnivalója van: miből él meg, mi lesz családjával? „s a szigor a lámpát ha eloltja, / csend fülel, motoz a setét.” Isten elégedett. Püspökei és papjai felkínálták templomaikat és közösségi tereiket oltópontoknak, a vigasz és a gyógyulás, a bizalom és az együttműködés helyeinek. Az orgona Bach és Schütz hangján szárnyal a boltívek alatt, a padokon ülők felett. Nem kell hinni. Nem kötelező nem hinni. Elég érezni. Érezni, hogy van veled valaki. Isten? Ki tudja? Ember. Talán. Lehet, hogy rég halott anyád és apád, lányod és sok-sok barátod, akiket szerettél, ülnek melletted. És az élők, akiket a Nagy Járványban nem hagytál el, s akik nem hagytak el téged. Nem vagy egyedül. Isten szomorú ezen a húsvéton. Templomai zárva. Nem simít puha kezű jézusi szeretet kétségbeesett s tanácstalan emberi kezeket. „Megtesszük, amit nem teszünk meg, / és nem tesszük meg, amit megteszünk. / Valahol rettenetes csönd van. / Effele gravitálunk.”

„Hadd ne haljak meg addig amíg élek”

Nekünk természetesen végünk. A mi, negyvenes évek végén, ötvenes években született, rendszerváltó, nyolcvankilences nemzedékünk vagy így, vagy úgy belehal az elmúlt szörnyű évtizedbe. A Nagy Járvány csak ráadás. A politikai önkényvírus újabb és újabb hullámai átcsaptak a fejünk felett. Nem lehet észszerűen élni egy észszerűtlen világban. Szabadon egy szabadság nélküli korban. Tudással a tudást üldöző tudatlanok, emelt fővel a lehajtott fejűek között. Ezt az országot, és ismerjük el, többé-kevésbé Európát és Amerikát is, utódaink bevitték a történelmi zsákutcába. Minden, amit tettek, annak még az ellenkezője se jó. Lelketlen, erőszakos, harácsoló, gyűlöletes egyéneket neveltek magukból és közösségeikből. Nem tudtuk megállítani őket. Eszméink, értékeink, nyelvünk elhaltak, talán már nem vallja, beszéli senki. És ami minden nap megrendít, hogy jellemeink, karakteres és autonóm embereink, tisztelt nagyjaink, barátaim haltak és tűntek el. Alig néhányan vannak, akikre föl lehet és kell nézni, akikről azt mondhatom az erdőben velem ballagó unokámnak: - Ő az ember, rá figyelj! Szerencsésebb, talán okosabb, öntudatosabb társadalmak megértették, hogy magukat és országukat ki kell vezetniük a zsákutcából, és olyan politikusokat választottak, olyan kormányokat állítottak, amelyek talán képesek is erre. Joe Biden öreg. Csetlik-botlik, de éppen megfordítja Amerikát. Nézem Mario Draghit, aki nálam is öregebb. A tökéletesen reménytelen gazdasági- és járványhelyzetű Itáliát akarja kimenteni évtizedes bajaiból, őrült, tolvaj és gazember politikusok kíséretében. Nyugodt. Mosolyog. Ha valakinek sikerül, neki sikerülhet. Jaj, de hiányzik nekünk egy ilyen ember! A mi szerencsétlen, immár évtizede eltorzult alkatú, zsákutcás magatartású társadalmunk, s még inkább mindenható, mindentudó, falig, sőt, falba menő vezetése a Nagy Járvány idején is továbbmegy előre a zsákutcába. Gazdaságát úgy vezérlik, ahogy az ötvenes és a hetvenes években: minél inkább megy előre, annál rosszabb helyzetbe jut. A vas és acél országának emelt tervszámait teljesítjük túl a stadionok és a Mészáros Művek számaival. A nagy nemzeti zsákutca a mi halálsorunk és unokáink reményeinek tönkretevője. Istenem, ha lenne ellenzékünk! Ha lenne valaki, aki odafordul a nélkülözhető nélkülözhetetlenekhez. Ha nem panaszkodnának, nem egymással viaskodnának, hanem segítenének, segítenének, segítenének! Petőfi a maga fiatal, nagy reménytelenségében megírta A vén zászlótartót. Ady a megvénült kurucok keserű beszélgetését. Tartunk mi is még valamit magunk fölé: rongy-e vagy zászló? Hallom a párbeszédet: „- Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől? / - Rongy lennél egyedűl. Így lobogó, lobogó.”

Ki kicsoda?!

Kőrössi P. József
Publikálás dátuma
2021.03.27. 12:54

L-nek

(Az én Gálym ma azzal a kártyával játszik, ami nem kártya, kaszinóban, ami nem kaszinó, egy emberbarlangban, amelyik nem barlang és nem ember, párbajt a televízióban lát régi filmekben. Párbajképes úriembernek ő maga nem tartja magát.)
Kellér Andor könyvét évekkel ezelőtt én adtam újra ki, nem véletlen, hogy ma megint hatni kezd. Gály Lajos története egy nagyon sajátságos élet íve, amely, most azt gondolom, Magyarország története is egyetlen ember sorsában - a békeidőkből. Abból az időből, amikor "minden elveszett". XIX. század vége, az ezernyolcszázhetvenes évek vége, és az azt követő harminc év, egészen az első világháború kitöréséig, majd annak a közepéig gyűrődik az ő sorsa, akárcsak Magyarországé. (Az enyém pedig ’53-tól errefelé békében háborús körülmények között – lezáratlanul, az övével összehasonlíthatatlanul, és mégis). A kiegyezés után vagyunk, de a tespedtség még a kiegyezés előtti (az enyém ma már forradalmak utáni is). Ez az az időszak, amikor könnyen és gyorsan lehet meggazdagodni, könnyen és gyorsan lehet elbukni. Ez az az időszak, a századvég/századforduló/századelő, amikor felépül az a Budapest, amelyben ma is élünk. Élünk, élünk benne is, ha nem szeretjük. Nem szeretjük távoztunkban, és utána sem.
(Nagyon szeretni fogod Gály Lajos élettörténetét, hallgasd. Úgy hallgasd, ahogy a Gályk mai tanújaként én mesélem el.)
Gály apja, az öreg Gály, gróf Andrássy György gazdatisztje. A grófot – hatalmas vagyona van -, nem érdekli a pénz. Külföldön utazik, egy évben egyszer-kétszer megjelenik Kétegyházán, ahol gazdatisztje gazdálkodik. Az öreg Gály minden évben elé teszi a könyvelést, amire a gróf ránéz, majd unottan eltolja magától, és megkérdezi „mennyi pénz”?
Az öreg Gály nagy vagyont halmoz így fel, több ezer hold földet, és abban bízik, hogy ebből a fia majd nyugodtan megél, van biztonság, fedezett mögötte. Iskoláztatja a fiát, a fiatal Gályt. Gály Lajos diákként kollégiumban él, megtanul németül, franciául és angolul, ennek a nyelvismeretnek későbbi életében nagy szerepe lesz.
Meghalnak a szülők, Gály Budapestre vergődik, a kávéházak életét éli, barátkozik, az éjszakai társasági élet titokzatos alakja, aki nem jár a Kaszinóba. Azért nem, mert nem tagja a kétszáznyolcvan fős társaságnak. Meghívják, a választmány beválasztja, majd négy év múlva kizárja. Hogy miért? Mozgalmas történet, amely nem pisztolypárbajjal végződik, hanem annál rosszabbul.
(Én is az vagyok? Szerencsejátékos? - jut eszembe, valahol egy másik, egy másfajta dimenzióban? Hiszen döngetem magam előtt az utat, és csak megyek, megyek, és semmit nem érek el, azon kívül, hogy majd, mint tisztességes szerencsejátékos, aki soha kártyához sem nyúlt, elpusztulok).
Gály összeomlik, de van még pénze. Ismerősétől tudja meg, hogy az élet Monte Carlóban igazán élet. Oda utazik. Monte Carlóban játszik, Nizzában él. Nagyon fegyelmezett rendszert dolgoz ki. Minden nap négy órakor jelenik meg a játékasztaloknál, kilenckor távozik. Nem engedi, hogy az éjszakai élet elcsábítsa. Nincs nő, nincs pia, kártya van. Fegyelmezett.
(Az én Gálym körül nők ezerrel. Adriák és jachtok is dettó.)
Feltörő szerencsejátékos, akit kizárnak a budapesti kaszinóból, de Monte Carlóban csúcsra járatja magát, nyer, nyer, nyer. Majd mindent elveszít. Öngyilkos akar lenni, tisztességes párbajban alulmaradni önmagával szemben. Semmije sincs. Találkozik egy rég nem látott honfitársával, 20 frankot kér tőle kölcsön, hogy megvacsorázhasson. A pénzt kezében érezve, nem a vacsoraasztal, hanem a játékasztalok felé tart. Háromszor egymást követően teszi a zsetont a 17-esre, és mind a háromszor bejön, iszonyatos mennyiségű pénzt, 150 ezer frankot nyer. Visszaadja a kölcsönt, majd egyszer mégiscsak végérvényesen elbukik.
(Az én Gály ma nem adja vissza a kölcsönt, azzal nem bukik.)
Gály szegényen hal meg, mindenét, ékszereit, ruháit zálogházba viszi, kiürül még a ruhásszekrénye is.
(Az enyém holnap hal meg önpárbaj nélkül dúsgazdagon.)
Számot vett arról, hogy apja révén gazdagodott meg nagyon gyorsan, rájön, hogy soha nem dolgozott, és soha nem volt boldog.
Kitör az első világháború. Ül a budapesti kávéházak teraszán és mesél. Arra vár, hogy megérkezzék az orosz csapatok fővezére, akit ő kártyapartira egyszer már vonaton Bécsből Monte Carlóba kísért. Arra vár, hogy megérkezzen a török hadvezér, aki kártyapartnere volt. Tisza Kálmán is szerette, majd még időben megtagadta.
(Gálym ma nem kezd írni emlékiratot, halála előtt csak azt égetheti el, amit sohasem írt meg – nem úgy, mint az a másik. De mind a két emberem azt gondolja, nem dolgozott eleget, nem dolgozott semmit.)
Kölcsönre rendszeresen rászorulnak, mindig kérnek, és többnyire, a legnehezebb helyzetben, ha drága pénzért is, uzsorástól mindig kapnak. Öregkorukban jönnek rá, hogy sohasem adtak. Adósaik, akik a hatalmas földbirtokait bérlik, dögivel vannak, de már nem fizetnek, és ők, akárcsak a gazdatiszt apjuk munkaadója (ott gróf Andrássy György, itt Anonym és Anonyma), nem törődnek a gazdasággal, pedig lenne mivel: több ezer hold föld örökösei, bérbeadói. És kitör a háború, mindenki szanaszét széled. Mindenki szanaszét.
Elszegényedik az egyik, magányosan él a másik, egyik sem boldog sohasem. (Mi azok vagyunk, voltunk? Mennyi ideig? Szörnyű!). Naszóval, a temetéseiken egyetlen ember jelenik meg, az, aki a temetésüket "finanszírozza", aki lehet, hogy rokon, lehet, hogy egy régi rokon fia. Sok minden van még. Egyetlen temetés két Gálynak, sok-sok Gálynak nem elég. Szerencse fel, több minden lesz még. Szerencsejátékosok mind a ketten. Az egyik tisztességesen szerencsétlen, a másik tisztességtelenül szerencsés.