Ne legyen félreértés: nem a kisszótár kiátkozásáról lesz itt szó, hanem olyan szavakat és kifejezéseket idézek fel, amelyek az utóbb átkosnak kikiáltott, úgynevezett kommunizmusban születtek, majd annak halálával együtt jobblétre szenderültek. (Az „úgynevezett” jelzőt hangsúlyosan használom. A kommunizmus ugyanis – saját kiagyalói szerint – olyan társadalmi forma, amelyben az emberek a megtermelt javakból a szükségleteik szerint részesülnek. Amit pedig ugyebár sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerről nem lehet elmondani.)
Az átkos időszakhoz kapcsolódó fogalmak felidézésénél abból indulok ki, mi az, amiről a gyerekeim még talán-talán, de az unokáim már biztosan nem tudják, hogy mi fán termett. Ugyanúgy, ahogyan az én nemzedékem is jó esetben csak az irodalomból tudja-sejti, hogy mely korban és mivel foglalkozott mondjuk egy szolgabíró vagy egy botosispán. (Ha Vince Mátyás Minden megoldás érdekel című kiváló hirdetés-gyűjteményében a minap nem saját szememmel látom, hogy apróhirdetésben még 1911-ben is „kerestetett botosispán”, megesküdtem volna rá, hogy ez a munkakör legkésőbb a jobbágyfelszabadítással megszűnt.)
De vajon mit gondol egy mai tizenéves, ha azt hallja, hogy élmunkás vagy sztahanovista? Az élmunkás persze világos, hogy az élen jár, első a melósok között, de vajon ki volt az élmunkások élmunkása, a mozgalmat elindító, annak nevet adó Sztahanov? Ki emlékszik ma már arra, hogy egy vájár volt, aki az akkor még vitathatatlanul orosz Donyec-medence Irmino nevű bányájában egy műszak alatt a norma tizennégy és félszeresét termelte ki. Példaképnek állították, kitüntetésekkel halmozták el, és a második ötéves terv Szovjetuniójában minden módon forszírozták, hogy példáját minél többen kövessék. Apropó, mi volt az az ötéves terv? Amelyet nemcsak a Szovjetunióban, de nálunk is teljesíteni kellett, lehetőleg négy, de inkább három és fél év alatt? Mint ahogyan a sztahanovista mozgalom – eleinte és kis részben alulról jövő kezdeményezésként, de aztán ami belefér, felső nyomásra –, a szovjet tömb többi országában is virágzásnak indult a tervgazdálkodás. „Termelj többet, jobban élsz!” – az iparban és a mezőgazdaságban ez volt a jelszó, míg egy túlbuzgó, a célon is jócskán „túlnyaló” egészségügyi vezető nem átallotta az orvosoknak meghirdetni a „Gyógyíts jobban!” mozgalmat. (Apám, aki maga is orvos volt, joggal nevezte abszurdnak ezt a jelszót, mondván, hogy annak a kollégájának, aki e jelszó nélkül is nem tesz meg mindent a pácienséért, el kell venni a diplomáját.) Azután a diákokat „Tanulj jobban!” felhívással mozgósították szorgalmasabb magolásra.
Az igazi verseny azonban a munkaverseny (még egy divatból kiment szóösszetétel!) volt. Ennek is Sztahanov volt a kezdeményezője, és bár természetesen csak másfél évtizeddel később, nálunk is akadtak követői. Loy Árpád bányász, frontmester, Muszka Imre csepeli és Horváth Ede győri vasesztergályosok, aztán még sokan mások. Az ’50-es évek elején az ő dicsőségüket zengte az egész honi sajtó. 1948 és 1953 között Muszka Imre neve 53-szor fordult elő a központi pártlapban, a Szabad Népben. Amelyet utólag ugyancsak bátran nevezhetünk sztahanovistának: egy tízmillió lakosú országban 700 ezres példányszámban jelent meg, ami lakosságarányosan alighanem világrekord. Persze minden párttag, minden gyár, üzem, szövetkezet, művelődési ház, iskola, egyetem, sportegyesület (sőt tartok tőle: minden egyházközség is), ha jót akart magának, járatta. Minden vasúti-, orvosi váróban, fodrászszalonban és fényképész műteremben kötelező kellék volt az asztalon. Cikkeit közösen, „önként” rágták a magyar dolgozók a Szabad Nép-félórákon. (Lefogadom, ez utóbbi összejövetelekről sem tudnák megmondani unokáink, de gyermekeink sem, hogy mik is voltak azok.)
Hasonlóképpen rendszerint nem minden csel és rásegítés nélkül születtek a tizennégyszeres norma-túlteljesítések sem. Túl azon, hogy a sztahanovista többnyire erején felül dolgozott, eredményei eléréséhez nem egyszer tucatnyi szaktárs dolgozott a keze alá. Bár persze az is előfordult, hogy a technológiai folyamat tökéletesítésének köszönhetően (ezt nevezték annak idején újításnak) sikerült a normát túlteljesítenie. Ezt követően rendszerint az egész üzemben felemelték a normákat, és a szakik nem győzték átkozni a sztahanovistát. (Közbevetőleg: a szaki akkor még nem vízvezeték-, vagy villanyszerelőt, hanem szaktársat jelentett.) Ezek a csodaeredmények és előállítóik azután fokozatosan eltűntek. A csepeli csodaesztergályosnak például annyira nyoma veszett, hogy Hol van Muszka Imre? című nagy vihart kavart riportjában Karinthy Ferenc már 1953-ben írt erről. Van persze kivétel is: Horváth Ede, a hajdani sztahanovista esztergályosból lett kiváló menedzser, vezérigazgató, aki a ’70-es ’80-as években, igaz, némi hátszéllel, de minden csalás nélkül fejlesztette világszínvonalú nagyüzemmé a győri Rábát.
A sztahanovistákkal nagyjából egy időben gyűrűztek be a magyar átkosba a kulákok. Nem mintha a magyar nyelvben erre a fogalomra ne lett volna szó (nagygazda, zsíros paraszt, basaparaszt), de az „élenjáró” szovjet szó bizonyára hívebben tükrözte azt a társadalmi réteget, amelyet, mint osztályt, likvidálni kellett. Más kérdés, hogy a hatalom ezt gyakran személyekre lebontva a szó fizikai értelmében is megtette. Kuláknál csak egy fokkal volt kevésbé rossz középparasztnak lenni, akinek, mint tanultuk, két lelke van: az egyik az árutermelőé, a másik a dolgozó, bérmunkát csak ritkán igénybe vevő kisbirtokosé. Hogy hol tanultunk erről? A foxi-maxiban. (Az nem egy kutyafajta, kisfiam!) Mindamellett a középparasztokat, legalábbis elvben, meg kellett nyerni, és csak a balos elhajlók nevezték őket kulákbérenceknek. (A balos akkoriban nem baloldalit, hanem szélsőséges, a baloldalinál is baloldalibb nézeteket valló elvtársat jelentett. Elhajlót. Hogy mitől hajolt el az ilyen jóember? Hát a pártvonaltól. Igaz, nem szükségszerűen balra. Lehetett jobbra is. A trockizmustól pedig csak a jó materialista Jóisten mentett meg bennünket.) A középparaszt után következett a szegényparaszt (így, egy szóba írva), de mindkettőt egyformán fenyegette a padlássöprés. Amiért fizetni sem kellett: a gazdák padlásáról az utolsó szem gabonát is ingyen söpörték le az átkos korszak hétköznapi nyelvében kékávónak nevezett belügyi csapatok katonái.
De hogy valami vidámabbról is beszéljünk, ne feledkezzünk meg a békéről! Olyan persze ma is van, hogy csak a nemzetközi helyzet fokozódik és nem az osztályharc (apropó, gyerekek, mi is lehet az?), de az átkosban csaknem mindenről ezt juttatták a dolgozók eszébe. Volt békeharc és békeharcos, helyi és országos békebizottság, de még békekölcsön és békepap is. A békekölcsön azt jelentette, hogy a dolgozók rendszerint egyhavi fizetésüknek megfelelő összegért jegyeztek majd valamikor a jövőben visszafizetendő kötvényt (gyakorlatilag lemondtak jövedelmük több, mint 8 százalékáról), amivel hathatósan hozzájárultak a béke megvédése céljából megvalósuló fegyverkezéshez. A békepap pedig olyan lelkipásztor volt, aki áldását adta pártunknak és kormányunknak a béke megőrzését célzó politikájára. Beszélték, hogy egyik megyénkben egy értekezletet a helyi párttitkár e szavakkal nyitott meg: „Üdvözöljük a körünkben megjelent X. Y. miniszter elvtársat, Z. elvtársat, a megyei pártbizottság első titkárát, Gipsz Jakabné elvtársnőt, a járási nőbizottság elnökét, és külön üdvözlöm a klerikális reakció itt megjelent mélyen tisztelt képviselőit.” Hát ők voltak a békepapok.
Mindez a tautológia gyönyörű példányaként számon tartható népi demokrácia (= népi népuralom) idején volt és virágzott. Házi feladat a távoktatás idején: értelmezzétek, mi volt a sztahanovista mozgalom, a foxi-maxi, a békeharc, ki volt a sztahanovista, az élmunkás, a kulák, a középparaszt, a szaki, a balos, az elhajló, a békepap! Unokánk pedig felteszi majd a kérdést az unokájának: mi volt az az átkos?
