Nem ez az első veszély, amelyet közelről látok, mondta meglehetős magabiztossággal pontosan egy évvel ezelőtt Orbán Viktor, azon a napon, amikor bejelentette a kijárási korlátozások másnapi bevezetését, és amikor végképp a kezébe ragadta az állami rádió mikrofonját. A miniszterelnök, aki mellesleg másfél hónappal korábban a parlamenti nyitóülésére sem ment be, és Kásler Miklóst bízta meg, hogy beszéljen a koronavírusról – arról az egészségügyi miniszterről beszélünk, ugye, akit aztán heteken belül a szamárpadba ültetett -, akkor, 2020. március 27-én arról szónokolt a járványveszély kapcsán, hogy egy ilyen ügyet csak nagyobb intelligenciával lehet kezelni, amivel viszont a magyar nép rendelkezik. Mert ez egy komoly nemzet, fegyelmezett nép.
Az ellenzék persze nem nagyon tartozik ebbe az intelligens körbe, bár ezt így nem hangsúlyozta a kormányfő. Azt azonban igen, megengedően, hogy az ellenzék a hatalomra tör, aminek akadályaként ott tornyosul a Fidesz, de hát most nem a politikai erőfitogtatásnak van itt az ideje. Nem kellene, hogy akadályozzák a kormányt a gyors döntések meghozatalában, hiba volt nem megadniuk számára a rendkívüli felhatalmazást, de hát – érződött az Első Ember hangsúlyából – nekik ilyen ellenzék jutott; még covid idején sem képes intelligensen viselkedni.
Mint ahogy - hallhattuk ugyancsak tőle - Brüsszel sem, így aztán kénytelen volt közölni az EU vezetőivel, hogy ha már nem tudnak segíteni, legalább ne akadályozzák a védekezést. Mert segítség onnan nem jön, csak okoskodnak, érdemes lesz majd egyszer – ha túljutunk a járványon – megvizsgálni, mit is csináltak január környékén. De ezzel - ne feledjük, egy évvel ezelőtt járunk – nincs idő foglalkozni, oda kell fordulni, ahonnan az igazi segítség érkezik: a kínaiakhoz és a Türk Tanácshoz.
Egy éve egyébként épp oly elégedett volt a kormányzat lépéseivel annak vezetője, mint most. Akkor harminc halottnál tartottunk, most naponta halnak meg kétszáznál többen. Amivel korántsem akarom azt állítani, hogy egy éve látható lett volna a koronavírus kitartó támadása; azt azonban igen, hogy bármennyi veszélyt látott is a magyar miniszterelnök, ilyennel bizonyosan nem találkozott.
És bár az összefogás szükségességéről és képességéről beszélt, éppen ő volt az, aki a járványban folyamatosan a politikai és anyagi haszonszerzés lehetőségét látta meg. Hangsúlyozta ugyan, hogy kizárólag a védekezés érdekében hozandó gyors döntések miatt van szüksége a rendkívüli felhatalmazásra, de ezt aztán a gyakorlatban igyekezett cáfolni: pont a covid miatt nem volt ilyen plusz erőre szüksége. Azért viszont igen, hogy kedve szerint csoportosíthassa át a pénzeket, a neki vagy hozzá tartozó barátoknak - no nem mintha korábban sok minden gátolta volna ebben őt.
Orbán mindig is úgy használta a közös pénzünket, mintha a sajátja lenne, olykor juttatott belőle még az egészségügynek is, bár ennek oly nagy szükségét soha nem érezte. Mint ahogy azt sem érezte soha, hogy eljött az ideje az őszinte szónak.
Éljen a Türk Tanács.