Amióta elolvastam az első regényét, tudom, hogy Guzel Jahina nagy író. Nem kell ehhez tudományos fokozat, a "Zulejka kinyitja a szemét" olyan könyv, amely berobbant az orosz irodalomba, sőt a világirodalomba. Fogalmam sincs róla, hányan olvasták Iván Ildikó kiváló magyar fordítását, nem tudom azt sem, van-e manapság olyan olvasói közélet, amely valaha létezett ebben az országban. Én – ha nem is önállóan - de felfedeztem magamnak. Elmerültem Zulejka, a tatár parasztasszony rettenetes történetében. Ablak ez a regény a szovjet időkre. A hősnő az elszigetelt, kisebbségi életből, a falusi iszlám-tatár kultúrából szinte véletlenül keveredik bele a kuláktalanításnak nevezett terrorhullámba. Más véletlen emberekkel együtt kerül az orosz Távol-Keletre, lesz száműzött – együtt a telep parancsnokával, az orosz belügyi katonával, aki a deportálás előtt lelőtte a férjét. A történetben keveredik a terror áldozatainak és a terror végrehajtóinak sorsa, Zulejka a száműzetésben ismeri meg a szerelmet, az anyaságot, a barátságot, itt ébred rá saját erejére, tehetségére. Ez egy nevelődésregény, amelyben az elnyomás áldozatai magasabbra nőnek saját eredeti lehetőségeiknél, a szenvedések, az eredeti közegből való kiszakítottság emeli fel őket az elképzelhetetlenül mostoha körülmények és a nélkülözés közepette. Az írónő deportált nagyanyja történetét akarta megírni eredetileg. Rengeteg dokumentumot, irodalmat dolgozott fel, s a családinak indult meséből nagy társadalomtörténet lett. Azt hiszem, segít megérteni azt is, miért van, hogy sok-sok évtizeddel a történtek után az áldozatok utódjai sokszor nem az üldözöttekkel, hanem az üldözőkkel azonosulnak, átveszik a győztesek értelmezését és azt élik meg igazságként. Ezzel szembesült Jahina is, amikor a regényéből tévé-sorozat készült. Az írónő váratlanul támadások központjába került, azzal vádolták, hogy beszennyezi a hősi múltat, a kizsákmányolók (kulákok) oldalára áll. Megtámadták a tatár vallási-nemzeti fanatikusok is. A regényben ugyanis megjelenik a kollektivizálás előtti tatár vidék a maga archaikus szokásaival, hit és babonák szabályozta családi életével, a nők alávetett szerepével. Ezt ma sokan nem viselik el.
A második regény – magyarul A Volga gyermekei – elég gyorsan követte az elsőt, s megjelent a magyar könyvpiacon. Ez is „kisebbségi” történet, a volgai németekről szól. Ez a regény mintha kisebb feltűnést keltett volna az orosz olvasók között, nem kapott annyi elismerést, mint az előző regény, kevesebbet is támadták. Talán azért, mert az orosz világ számára ma már nehezen felfogható, hogy élt a Volga mentén egy milliós közösség, másfajta kultúrával, értékekkel, vallással, a XVIII. századból eredő német nyelvjárásokat használva. A sztálinizmus a volgai németeket ugyanúgy „felszámolta”, mint megelőzően a kulákokat. Őket, ahogy tucatnyi más gyanúsnak minősített népcsoportot, száműzték eredeti otthonukból. Ez is hömpölygő sztori, a Volga, Európa legnagyobb folyója legalább akkora szerepet kap benne, mint a főszereplő Jakob Bach a Volga parti község, Gnadental néptanítója. Ebben a könyvében egy olyan ember közvetíti a háborús borzalmakat, az éhezést, a terrort, az erőszakot, aki a maga fantasztikus irodalmi világában él, a valóságot meseként éli újra, s mesékké is formálja. Ehhez képest a történet hőseinek valódi tragédiái és esetleges túlélése csak adalék, amely zavarba hozza az olvasót: egy rémmesében vagy egy durván valós dokumentumtörténetben tévelygünk-e?
Idén márciusban megjelent oroszul Jahina harmadik regénye, a Szamarkandi szerelvény. Ez is a szovjet korszakról szól, annak az első évtizedéről, amikor iszonyú éhínség tizedelte az embereket Oroszországban. Nem ez volt az első tömeges éhezés orosz földön, s nem is az utolsó. A húszas évek volgai éhezése azonban erősen belevette magát a történelembe – szinte ez volt a szörnyű csúcspontja az amúgy is rettenetes és nélkülözésektől sújtott háborús és polgárháborús éveknek. A regény arról szól, hogy a szovjet állami szervek elhatározzák, kimentenek egy csapat kóbor, nélkülöző gyereket az éhínségtől szenvedő körzetből és Közép-Ázsiába, Szamarkandba viszik őket – túlélni. Az orosz-szovjet hőskor kedvelt toposza volt a polgárháborúban családjukat elveszített, kóborló gyerekcsoportok megmentése, a gyerekotthonok, gyerekvárosok létrehozása. (Egy ilyen otthont vezetett Anton Makarenko, akiről a mai Magyarországon csak annyit illik tudni, hogy lekevert „egy makarenkói pofont”. Pedig olyan nevelési elveket és gyakorlatot alakított ki, amely a bűnözésbe keveredett gyerekbanditákból hozott létre önigazgató közösséget. Egyik megújítója volt a pedagógiának a XX. században, azzal együtt, hogy milyen ideológiai meggyőződés vezette, s miként használták fel később az államszocialista rendszerek.) Jahina könyvében néhány felnőtt – egy katona, egy funkcionáriusnő és más kísérők - egy vonatnyi gyereket visz a kenyérben dúskáló Közép-Ázsiába. Az interneten elérhető egy-két fejezet oroszul ízelítőnek – elolvastam. Megrázó könyvnek ígérkezik.
Jahina nem ússza meg a botrányokat. Alig, hogy egy televíziós interjúban beszélt még meg sem jelent könyvéről, egy szamarai helytörténész megvádolta azzal, hogy az írónő meglopta őt, a könyv az ő blogjában megjelent dokumentumokból áll. Mert ő is írt a száz évvel ezelőtti éhínségről, s a Szamarából üzbég földre irányított gyerekeket szállító vonatról. Jahina erre terjedelmes cikkben védte meg magát. Lelkiismeretes kutató vagyok – állítja, s a könyv egyes fordulataihoz hozzáköti azokat az eredeti dokumentumokat, amelyeket a kazanyi állami levéltárban bányászott elő. Kazany, Szamara nagyon hasonló tragédiákat éltek át ezekben az években és a hatóságok azonos módon, többnyire szigorú központi utasításokat követve működtek. A helytörténész dokumentumokat közölt, Jahina regényt írt az orosz múlt egy mára alig bolygatott történetét felhasználva. Még egy érdekes reakcióval találkoztam. Egy Oroszországban olvasott, ám külföldön szerkesztett népszerű nyelvű orosz híroldalon egy recenzens azzal vádolta meg az írónőt, hogy „cukrozott” képet fest a száz évvel ezelőtti borzalmakról, a bolsevik világról. Előnyben van velem szemben, olvasta a teljes könyvet, nem vitatkozhatok vele. Egyébként is nyilván igaza van a maga olvasói szempontjából.
Nincs bizonytalanabb dolog, mint a múlt. Oroszország feltehetően igényli a maga múltjának az irodalmi újraélését, ha már a történelmi tisztázás annyi akadályokba ütközik. A legfontosabb levéltárak továbbra is/újból titkosok. Az a feltáró munka, amely korábban megkezdődött, mintha teljesen leállt volna, legalábbis én nem tudok az elmúlt száz évet újra elbeszélő nagy történelmi művekről ma, orosz kutatóktól. Miközben rengeteg érdekes részkutatás jelenik meg, egyes korszakok feldolgozása, a szovjet vezetők, köztük Sztálin portréi, ágazati történetek. Lehet, hogy egy ilyen nagy történeti summázó elbeszélés megírásához nagyobb kulturális és földrajzi távolság kell. Angol nyelvű összefoglalókból nincs hiány, s ezek megjelennek oroszul is. Abban reménykedem, hogy ez a fiatal oroszul alkotó tatár írónő – és nyomában mások – megalkotják az oroszoknak a maguk történelmi tükrét. Az irodalom talán felszabadít az orwelli állapotokból, amikor változó rezsimek és múlékony politikai érdekek fogalmazzák át a múltat, s egyben meghatározzák az emberek számára követendő példákat, értékeket. Oroszországban most ez történik. A főhatalom – leegyszerűsítem – azt hirdeti, hogy mivel a Szovjetunió felszabadította Európát a hitlerizmustól, a lehető legnagyobb gonosztól, ezért szinte lényegtelenek azok a gonoszságok, amelyeket a szovjet állam elkövetett. Sőt, el kell fogadni a szovjethatalom háború előtti évtizedeinek a történéseit – a kuláktalanítást, az osztályellenségek, politikai vetélytársak tömeges kivégzéseit, a nagy tisztogatásokat, amelyekben a tisztogatókat is megölték, vagy lecsukták, egyszóval a sztálini diktatúrát. Hiszen Sztálin győzte le Hitlert, s ő hozta létre a birodalmat, tette szuper atomhatalommá az országot. Ez a gondolat – néha némi pironkodások közepette – a mai orosz rezsim vezéreszméje. Az orosz politikai rendőrség (FSZB) védi ezt az eszmét. Ha egy történész feltárja egy távoli autonóm területen, hogy a székvároshoz közeli erdőben hány ezer ártatlanul kivégzett ember van, akkor e kutató ellen pert indítanak és bebörtönözik. Ha egy társadalmi szervezet, mint a Memorial, feltárja a bűnöket, a hatóságok „idegen ügynökké” minősítik. Ennek jegyében ünneplik meg a kémek napját, s játszatnak hadijátékokat az iskolásokkal. Ehhez képest nagyon jó, hogy az irodalmat nem érte el a cenzúra, megjelenhetnek Guzel Jahina, Szergej Lebegyev, Ljudmila Ulickaja és mások könyvei. Jó lenne tudni, hány millió emberhez jutnak el, erősebb-e ez az értelmezés, mint a hatalom narratívája. Az is jó, hogy a világ is hozzájut ezekhez a nagy feltáró alkotásokhoz. Megértheti belőle az orosz sorsokat, mit éltek át az oroszok az elmúlt száz évben, s hogy mi alakította őket.
Az interneten olvastam a minap ezt az orosz viccet. „Nagyon rosszul érzed magad, semmi sem sikerül, depressziós vagy? Olvass orosz klasszikusokat. Azoknak a regényhősöknek még rosszabb.”
