A kissé morbid módon a világjárvány egyéves születésnapjára időzített mű által megmutatott történet azért izgalmas, mert a Diamond Princess fedélzetén alakult ki a legbrutálisabb vírus gócpont, mely arányaiban a vuhani számokhoz hasonlított.
Adott a kérdés: hogyan készülhet egy dokumentumfilm olyan eseményekről, amelyekről csak utólag tudtuk meg, hogy mekkora a jelentőségük? A válasz a modern telekommunikációban rejlik, hiszen mindenki zsebében ott lapul az okostelefon, olyan minőségű kamerákkal, hogy tulajdonképpen mindenki lehet filmes. Csupán attitűd kérdése, hogy milyen mozgóképet rögzítünk. Az, hogy a méregdrága hajóútra érkező turisták felveszik önmagukat, egymást, a kényelmes kabint, a hajó lenyűgöző belső tereit, ismert jelenség. Az, hogy ezekből a home video felvételekből miképpen váltak dramatizált képsorok az Utolsó hajóútban, az Hannah Olson rendező kvalitásainak köszönhető, aki immár egy katasztrófa előtti állapot megmutatására használta azokat. Így kerültek érdekes új kontextusba a luxus nyaralós videók, a tömeges étkeztetés, a medencében való pancsolás vagy éppen a tánc a bárban.
Nézzünk egy kicsit a számokra. A Hongkongot is érintő, majd Yokohamában 2020. februárjában karantén alá vont sétahajón 2666 vendég és 1045 fős személyzet tartózkodott. A járvány kirobbanásához csupán annyi kellett, hogy az egyik utas, aki a kínai megállóban szállt fel, vírusos legyen. Végül 712 embert regisztráltak a vírussal, közülük tizennégyen vesztették életüket. De ezek a számok is csupán provizórikusak, hiszen, ahogy a filmben is elhangzik, a japán hatóságok naponta változtatták a tesztelési módszereket és nem vizsgáltak meg mindenkit. Ma már tudjuk, hogy a tünetmentes fertőzött is vírushordozó, és utólag inkább az a valószínű, hogy a hajón lévő emberek legalább háromnegyede kovidos volt.
Megértem, az is eléggé nyomasztó, amikor a kényelmesnek tűnő kabinok lassan börtöncellákká válnak, az ellátás egyre „gyengül”, bár a filmben szereplő házaspár csak mosolyog, amikor hús és sajt nélkül hamburgert kapnak. Mindemellett az igazán szívszorító, amikor párokat szakítanak szét: a pozitívan tesztelt embereket kórházba viszik a japán hatáságok, a negatívaknak maradniuk kell. Külön érdekessége a műnek, hogy a kiválasztott turistapárok különböző, igaz, mindannyian amerikai archetípusok. A rendező nem tartott attól, hogy az egyik pár totálisan arrogáns legyen és megmutassa: igen, voltak olyanok, akik a krízis után készült interjú betétek során továbbra is arról panaszkodtak, hogy a személyzet már nem volt olyan kedves, mint korábban, így nem is kaptak borravalót.
Az Utolsó hajóút további erénye, hogy nem csak a turisták szemszögéből mutatja meg a drámát, hanem – bár marginális szinten – azt is ábrázolja, hogy nem mindenkinek élvezetes egy ilyen luxushajón. A személyzet számára nehéz az összezártság. Az egyik séf egyedülálló kétgyermekes anyaként szabadnapok nélkül éppen csak annyit keres, hogy megéljenek. A személyzet kabinjai pedig a víz alatti részen vannak, így ablakok híján ők még kinézni sem tudnak sehova. Szívszorító, hogy a karantén nekik azt jelentette, hogy vigyáznak az utasok egészségére, és ellátják őket: napi háromszor kellett háromezer adag ételt elkészíteni és felszolgálni. A dolgozók között nem alkalmaztak semmilyen elkülönítést, a fertőzöttek együtt voltak az egészségekkel, akik ilyen körülmények között nem maradtak sokáig azok. Ami azonban igazán szívbe markoló, az a menekülés a hajóról. Persze, itt is az utasok voltak a fontosak, az indonéz alkalmazottaknak pedig a médiában kellett a kormányuknak könyörögniük azért, hogy ne hagyják őket magukra.
Úgy tűnik, mindig van rosszabb.
Infó:
Utolsó hajóút
HBO GO
