Hottentotta légió

Csak két NB I-ben szereplő külföldi labdarúgó játszott olyan válogatottban vb-selejtezőt, amelyet a magyarnál erősebbként tartanak nyilván.

Nemzetünk pilléreinek legújabb büszkesége, hogy milyen sok válogatott légiós játszik a labdarúgó NB I-ben. Noha a beáramlás okozta mámor szöges ellentétben áll az uralkodó politika gazdasági bevándorlókkal szembeni undorával, nem ez az egyetlen talány, amelynek nyitját sehogyan sem találja a huszonegyedik századi magyar ember.

Valójában nagy mezőny nincs, hiszen Magyarországra nem vágyik számottevő idegen labdarúgó, hazánknak csak jut az ilyen-olyan futballista. Ahogyan a hottentotta vakcina, úgy a hottentotta játékos is jó. Mármint a hazai első osztálynak. A legutóbbi vb-selejtezőkön a nálunk foglalkoztattak közül a következő kiválóságok szerepeltek hazájuk válogatottjában: Nikolai Alho (Finnország), Georgij Beridze, Lasha Dvali, Budu Zivzivadze (mind Grúzia), Miha Blazic (Szlovénia), Eldar Civic (Bosznia-Hercegovina), Ganbold Ganbayar (Mongólia), Lirim Kastrai (Koszovó), Hysen Memolla, Odise Roshi, Myrto Uzuni (mind Albánia), Robert Mak (Szlovákia), Milan Mijatovics (Montenegró), Visar Musliu, Kire Ristevski (mindkettő Észak-Macedónia), Tokmac Nguen (Norvégia), Antonio Vutov (Bulgária), Alekszandr Zubkov (Ukrajna).

Nem egy világválogatott.

Olyannyira nem, hogy értékes ajándéktárgyakat érdemelnének, akik akár csak néhányukról megmondják, melyik magyar megaklubban mozognak mostanában. Tokmac Nguen, a közülük talán a legismertebb labdarúgó, fél óra játéklehetőséget kapott Norvégia csapatában Gibraltár törpéi ellen akkor, amikor az észak-európai együttes már beállította a 3-0-ás végeredményt. A kenyai menekülttáborban dél-szudáni szülőktől napvilágra jött, majd Norvégiában felnőtt csatár ezzel egyszeres válogatott lett huszonhét éves korában. Emberileg már korábban felemelkedett, mert az F betűs vetélytársak nagy rangadóján, amelyet a ferencvárosiak és a felcsútiak vívtak tavaly, a gólja után felrántotta a mezét, s a dressz alatt ez a szöveg virított a trikóján: Justice for George Floyd! E rettenetes halált halt afro-amerikainak a nyakán térdelt hosszú percekig egy szadista minneapolisi rendőr. S most tessék figyelni: az MLSZ írásbeli megrovásban részesítette Tokmacot, aki kiállt az áldozat mellett annak gyilkosa ellen, majd kénytelen volt azt hebegni: „Dühített, sőt sokkolt a magyar szövetség reakciója.”

Le a kalappal tehát Norvégia újonca előtt, de általában nincs miért tisztelegni, hiszen azok a válogatottak, amelyek az NB I játékosait bevetik, a 24. helyezett ukrán és a 34.-ként jegyzett szlovák válogatott kivételével mind a 40. helyezett magyar együttes mögött állnak a világranglistán. A FIFA lajstromában Norvégia a 44., Finnország az 55., Bosznia-Hercegovina az 56., Szlovénia a 62., Montenegró a 63., Észak-Macedónia a 65., Albánia a 66., Bulgária a 68., Grúzia a 89., Koszovó a 117., a Japántól 14-0-ás giga vereséget szenvedő Mongólia a 190. A szóban forgó együttesek helyezési átlaga 72. A hatvan közeli tartományban Katar az 58., Burkina Faso az 59., a Kongói DK a 60., Honduras a 64., El Salvador a 70. Curacao pedig tizenhárom helyet ver Grúziára, amelyet Panama, Omán, Benin, Uganda, Haiti is megelőz. (A magyar válogatott legutóbbi ellenfelei közül Andorra a 151., míg San Marino a 210., a legutolsó helyen áll.)

Szóval, nem tudom, miért kellene lelkesedni ezekért a nem különösebben ismert – merthogy nemzetközi klasszist nem képviselő – zarándokokért. Talán azért, amiért bizonyos körökben áradozni illik a jelenkori magyar futball fellegvárairól, mindenekelőtt Felcsútról, továbbá Kisvárdáról vagy Mezőkövesdről. Igaz, az állami kormánytévében a múlt hét végén azt is hallottam, hogy a forduló legnagyobb érdeklődéssel várt mérkőzése a Honvéd–Újpest rangadó. Na most, napjaink irtózatos erősségű, tizenkét csapatos magyar bajnokságában, amelyben második a felcsúti fergeteg, az Újpest a hetedik, a Honvéd a kilencedik helyen áll. A járvány előtt a lilák hazai látogatottsági átlaga 2254, a kispestieké 2218 volt. A kettő együtt 4472. E duplának a hússzorosa gyűlt egybe 1956 szeptemberében, a két csapat egymás elleni meccseinek közönségcsúcsát felállító Honvéd–Dózsán (1-0, Népstadion, 90 000 néző, gól: Kocsis).

A riporternek nyilván a kezébe akadt egy újság azokból az időkből.