Csillag István korábbi minisztertársam felidézte Molnár Lajos tárcavezetői pályafutását, s a megbízhatóság, a szakértelem és a kiszámíthatóság példaképeként állította szembe a járványkezelés mai irányítóinak halálesetekben mérhető teljesítményével (annak hiányával).
A koalíciós partner képviselőjeként szoros munkakapcsolatban voltam Molnár doktorral, miniszteri működésének szűk 10 hónapjában. A második Gyurcsány-kormány első egészségügyi minisztere, az SZDSZ által jelölt Molnár Lajos nagyívű tervekkel érkezett a főhatóság élére 2006 nyarán. Reformlázban égett, hihetetlen elszántsággal látott elképzelései megvalósításához. Kórházigazgatóként jól ismerte a rendszer fonákságait, s tudta, mit akar. Tisztában volt azzal, hogy radikális ellenzékkel, betegérdekek köntösét öltő szakmai lobbikkal kell hadakoznia, és a szocialista képviselők soraiban sokan, a változások politikai hatásaitól rettegve, csak félszívvel vagy egyáltalán nem támogatják. Első lépései kedvező eredményekkel jártak, emlékezzünk csak a patikán kívüli gyógyszerárusítás lehetőségére, a gyógyszerárakat csökkentő nyilvános licitre vagy a biztosítottak érdekeit védő egészségbiztosítási felügyelet létrehozására. A vizitdíj ugyan szitokszóvá vált, de többletbevételt hozott a háziorvosoknak, és visszafogta a szolgáltatások indokolatlan igénybevételét.
Csillag azonban nem említette Molnár legnagyobb szabású és sikertelen vállalkozását: a versengő biztosítók rendszerét, ami végül lemondásához vezetett. Az akkori holland és főleg szlovák minta alapján úgy vélte, hogy a társadalombiztosítás negligálásával a magánbiztosítók versenye teremthet tiszta viszonyokat, nagyobb elégedettséget a hazai egészségügyben. Ez a modell kényszerítheti ki az ellátás minőségi különbségeinek csökkentését és a felesleges kórházi kapacitások leépítését.
Másfél évtizeddel később bizonyítékok alapján állíthatjuk, hogy tévedett. A leggondosabb szabályozás sem óvja meg a betegeket a magánbiztosítók szelekciójától, hiszen abban érdekeltek, hogy a kis egészség kockázatú és tehetősebb polgárokat válasszák. A modell drága, nem növeli az ellátás hatékonyságát. Ezekre a veszélyekre egy parlamenti konferencián Kornai János, Orosz Éva és a WHO képviselői is figyelmeztették Molnárt, akit ezután a miniszterelnök is további konzultációkra kért. A miniszter azonban inkább távozott. Nota bene, hónapokkal később létrejött az egészségbiztosítás átalakításának kompromisszuma (egységes egészségbiztosítás – vegyes tulajdonú pénztárakkal), de a törvény elfogadása után hetekkel az ún. „szociális népszavazással” a vizitdíj mellett a biztosítási reform és általában az egészségügyi reform lekerült a napirendről, és felbomlott az MSZP-SZDSZ koalíció. (2010-re Szlovákiában megbukott a versengő biztosítási modell, a Hollandiában érvényes rendszer pedig nálunk kivitelezhetetlenül cizellált szabályozással működik.)
Molnár Lajos konok ember, nehéz tárgyalópartner volt. Már kórházátalakítási programjaival is sok ellenfelet szerzett, mert a józan kompromisszumokban is hátsó szándékot látott. Mindazonáltal a lovasberényi alku néven elhíresült ágyszám csökkentés nélkülözte a szakmai észszerűséget, inkább a térségek parlamenti képviselőinek érdekérvényesítő képességét tükrözte. Nem vált egyik koalíciós párt, de a miniszterelnök dicsőségére sem.
Ha az a kérdés, hogy Molnár szakszerűbben irányítaná-e a járvány elleni védekezést, haboznék a válasszal. Orbán és csapata kapkod, politikai jövőjéért küzd, az egészségügyi és gazdasági veszteségek egyidejű minimalizálására törekszik, s aligha lehet náluk gyengébben krízist kezelni. De tény az is, hogy a hazánkat jórészt elkerülő madárinfluenza járvány Molnár hivatalba lépésének idejére már lezajlott: a Csillag István által neki tulajdonított intézkedéseket elődje, Rácz Jenő hozta. Az igaz, hogy Molnár nevezte ki tisztifőorvosnak Falus Ferencet, aki 2009-2010-ben remekül helyt állt a H1N1 pandémia megfékezésében.
Molnár Lajos emlékét megszépíti mai utódainak szégyenletes egészségpolitikája. Az erőforrás minisztérium fideszes és KDNP-s irányítói asszisztáltak ahhoz, hogy a regnáló hatalom kivéreztesse és sorsára hagyja az ágazatot. Molnár reformokat akart, voluntarista lendülettel. Erőből próbálta lenyomni terveit a szakmai és közéleti szereplők torkán, a konszenzus keresést szükségtelen időpocsékolásnak tartotta.
Azt azonban tudta, hogy az egészségügy nem omlik össze. Gyakran mondogatta, hogy nincs olyan rossz ellátás, amelynél rosszabbat nem lehet nyújtani. És ő ki szeretett volna törni ebből a mókuskerékből. A körülmények, az idő és talán saját személyisége ez ellen dolgoztak.