Előfizetés

Hibasorozat

Nem normális az a világ, ahol emberek elveszíthetik a munkájukat azért, mert elmondják a véleményüket. Persze az sem normális, ha valaki olyan véleményt fogalmaz meg a nyilvánosság előtt, amelyről pontosan tudja, hogy ellentétes a munkaadója értékrendjével. Petry Zsolt, korábbi válogatott kapus 2004 óta dolgozik kisebb megszakítással Németországban, pontosan tudnia kell(ett volna), mennyire fontos a németeknél a szabályok betartása, és ebben nem ismernek pardont. A Hertha BSC közleményéből kiderült, a klub nem tudta, hogy Petry interjút ad a Magyar Nemzetnek, már ez nagyon súlyos vétségnek számít. A kapusedző a jelek szerint azt nem tudta, hogy (volt) klubja is aláírta a sokszínűségi chartát, aminek lényege a másik elfogadása, bőrszíntől, származástól, nemi identitástól függetlenül. Ehhez a kezdeményezéshez 3800 német cég csatlakozott, multiktól kezdve a kisvállalkozásokon át sportklubokig, széles a paletta. Ennek ismeretében óriási hiba volt, hogy Petry ezt mondta: „Európa keresztény földrész, én nem szívesen nézem végig azt az erkölcsi leépülést, ami végigsöpör a kontinensen. A liberálisok felnagyítják az ellenvéleményeket: ha te nem tartod jónak a migrációt, mert rettentő sok bűnöző lepte el Európát, akkor máris rád sütik, hogy rasszista vagy.” A berlini klubnak tizenegy olyan játékosa van, aki Németországba települt vagy menekült családokból származik. A Hertha BSC vezetőségének nem maradt mozgástere és más lehetősége, mint az azonnali szerződésbontás. Amikor Thomas Hitzlsperger 2012-ben egy újságírónak interjút adott, amelyben elmondta, hogy homoszexuális, a cikk két évig nem jelent meg. Az újságíró azt javasolta a német válogatott játékosnak, hogy várjanak, amíg a társadalom képes feldolgozni egy ilyen bejelentést. Petry Zsolt esetében elmaradt ez a segítség is.

Szokott módon

Ötezernyolcszáz milliárd forint – a következő egy-két évben az uniós helyreállítási alapból támogatásként ekkora összeget kap Magyarország. Ez az 5800 milliárd a magyar nemzeti jövedelem közel 10 százaléka. Hatalmas lehetőség pottyant újra az ország ölébe, de félő, hogy ebből a pénzből sem az arra érdemesek/rászorulók, hanem Orbán és legszűkebb köre profitál. Megint. Ugyanis a pénzt garantáltan ez a kormány osztja el, bármi történik is 2022 tavaszán, az országgyűlési választáson. A magyar „demokrácia” szabályai szerint erről a sorsfordító lehetőségről a kormány nem egyeztet, nem kérdezi meg a polgárokat, a civileket, hogy mégis mire költsék azt a temérdek  pénzt, hanem a már megszokott módon szétosztják. Az Unió eleve megkötötte a kormányok kezét, a felzárkózás jegyében a támogatás jelentős részét a digitális és zöld gazdaság fejlesztésére kell ugyanis fordítani. Kétségtelen, a kormány tervei között vannak jó ötletek. Még akkor is, ha a digitalizáció náluk azt jelenti, elviszik a 5G internetet a legutolsó faluba is, de az már fel sem merül, hogy minden arra rászoruló gyerek laptopot és korszerű digitális tananyagot kapjon. Jó ötlet lenne az egyetemek fejlesztése is több ezer milliárd forintból, ha azt nem kapcsolnák össze a NER-es, fideszes káderekkel teli alapítványokkal. Számos közgazdász, de még a jegybank vezetői is évek óta szajkózzák: Magyarországnak komoly versenyképességi, társadalmi, demokratikus fordulatra lenne szüksége, hogy ne maradjon le a globális versenyben. Ezen fordulatokhoz tervekre lenne szükség, amelyeket rendre nem készített el az elmúlt tíz évben az Unió legdrágább, ám legkevésbé hatékony kormányzata. Most itt a mentőcsomag, és nincsenek rá kész tervek. Azaz marad a minél gyorsabb elköltés, a túlárazás, a kivételezés és a lopás. Ne legyenek kétségeink: hiába az Unió szigorítása, ahogy eddig is, most is megtalálják majd a módját, hogy úgy tűnjön, mintha a pénzköltésben minden szabályos volna. A kétkedők meggyőzésére pedig majd ott lesz a sikerpropaganda.

A legfantasztább magyar

A legfantasztább magyar az április 8-ra virradó éjszakán röpített golyót a fejébe, mert – ahogyan azt korábban már többször jelezte – más kiút ebből a kutya magyar világból nincsen, még akkor sem, ha dúsgazdag arisztokratának születsz. Széchenyi a forradalom évében már megkísérelte az öngyilkosságot, akkor a Dunába vetette magát, de kimentették. Holott szép halála lett volna: szimbolikus módon éppen abba a cseppfolyós közegbe fulladt volna bele, amelynek egymással ellentétes oldalait éppen ő igyekezett a Lánchíd révén egymáshoz közelebb hozni. De idővel be kellett látni, hogy ezen az országon a hidak nem segítenek, akár idegen anyagból vannak a pilléreik, akár magyar szavakból. Tán ez volt Széchenyi utolsó gondolata azon az április 8-ra virradó éjjelen, amikor véget vetett az évtizedes szenvedésnek. Elképzelem, hogy a legfantasztább magyar kínjában felnevet. Hidat? Könyveket? Tudományt? Műveltséget? Ezeknek?! Miért? Minek? Hisz más kiút ebből a kutya magyar világból nincsen, csak az önként választott halál. Széchenyi akkor is nevetett kínjában, amikor őt Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte. Az általa hazug kóklernek tartott Kossuthnak egy szavát el nem hitte, elvégre nem csak saját magát ismerte jól, hanem a másikat is, tehát a feldicsérő szavakat, amiket pechjére azóta is folyton idéznek, Széchenyi szokásos kossuthi taktikázásnak értékelte, nem többnek. És soha nem tudta megbocsátani magának, hogy 1848-ban összeállt azokkal, akik a hazára őszerinte végromlást hoztak. Ha megérte volna a kiegyezést, talán belátta volna, hogy 1848 nem hozott végromlást, hanem „csak” egy véres állomása volt az akkor formálódó modern világba vezető útnak – de hát mennyire érdekelhette őt már mindez azon az 1860. április 8-ra virradó éjjelen? Tán semennyire. Talán csak az dübörgött a fejében, hogy az agyát széttépő szenvedésnek véget vessen. Furcsa dolog belegondolni, hogy a legfantasztább magyar korszakos jelentőségű kezdeményezéseinek tán a fele sem valósul meg, ha Széchenyi korában már ott tartott volna a tudomány, ahol ma tart: mikor a súlyosabb bipoláris zavarokkal küszködő páciensek agyát gyógyszerrel tartják kordában. Ha Széchenyit kezelik, akkor tán nem lett volna mániás szakaszban elkövetett pénzfelajánlás a tudós társaság megalapítására, nem lett volna felpörgött állapotban megalapított kaszinó, lóversenypálya, nem lettek volna könyvek, viták, cikkek, viharos közéleti nekibuzdulások. S nem lett volna lelki összeomlás, téveszme, paranoia, önbecsmérlés sem, ami a mély depressziós szakasz sajátja. Ha az ember bipoláris zavarral küszködik, akkor nincsenek józan és megfontolt középutas megoldások, nincsenek higgadt kompromisszumok, észérvek és átgondolt életútstratégiák, hanem mindent elborító érzelmi hullámzások vannak egyfelől, és mélységes némaságba fulladó, kataton szakaszok másfelől. Nem csoda, hogy ezt a két világot az ember valamiféle híddal akarja összekötni – ha nézik a Lánchidat, Széchenyi szétlőtt fejébe látnak bele.