Előfizetés

Szokott módon

Ötezernyolcszáz milliárd forint – a következő egy-két évben az uniós helyreállítási alapból támogatásként ekkora összeget kap Magyarország. Ez az 5800 milliárd a magyar nemzeti jövedelem közel 10 százaléka. Hatalmas lehetőség pottyant újra az ország ölébe, de félő, hogy ebből a pénzből sem az arra érdemesek/rászorulók, hanem Orbán és legszűkebb köre profitál. Megint. Ugyanis a pénzt garantáltan ez a kormány osztja el, bármi történik is 2022 tavaszán, az országgyűlési választáson. A magyar „demokrácia” szabályai szerint erről a sorsfordító lehetőségről a kormány nem egyeztet, nem kérdezi meg a polgárokat, a civileket, hogy mégis mire költsék azt a temérdek  pénzt, hanem a már megszokott módon szétosztják. Az Unió eleve megkötötte a kormányok kezét, a felzárkózás jegyében a támogatás jelentős részét a digitális és zöld gazdaság fejlesztésére kell ugyanis fordítani. Kétségtelen, a kormány tervei között vannak jó ötletek. Még akkor is, ha a digitalizáció náluk azt jelenti, elviszik a 5G internetet a legutolsó faluba is, de az már fel sem merül, hogy minden arra rászoruló gyerek laptopot és korszerű digitális tananyagot kapjon. Jó ötlet lenne az egyetemek fejlesztése is több ezer milliárd forintból, ha azt nem kapcsolnák össze a NER-es, fideszes káderekkel teli alapítványokkal. Számos közgazdász, de még a jegybank vezetői is évek óta szajkózzák: Magyarországnak komoly versenyképességi, társadalmi, demokratikus fordulatra lenne szüksége, hogy ne maradjon le a globális versenyben. Ezen fordulatokhoz tervekre lenne szükség, amelyeket rendre nem készített el az elmúlt tíz évben az Unió legdrágább, ám legkevésbé hatékony kormányzata. Most itt a mentőcsomag, és nincsenek rá kész tervek. Azaz marad a minél gyorsabb elköltés, a túlárazás, a kivételezés és a lopás. Ne legyenek kétségeink: hiába az Unió szigorítása, ahogy eddig is, most is megtalálják majd a módját, hogy úgy tűnjön, mintha a pénzköltésben minden szabályos volna. A kétkedők meggyőzésére pedig majd ott lesz a sikerpropaganda.

A legfantasztább magyar

A legfantasztább magyar az április 8-ra virradó éjszakán röpített golyót a fejébe, mert – ahogyan azt korábban már többször jelezte – más kiút ebből a kutya magyar világból nincsen, még akkor sem, ha dúsgazdag arisztokratának születsz. Széchenyi a forradalom évében már megkísérelte az öngyilkosságot, akkor a Dunába vetette magát, de kimentették. Holott szép halála lett volna: szimbolikus módon éppen abba a cseppfolyós közegbe fulladt volna bele, amelynek egymással ellentétes oldalait éppen ő igyekezett a Lánchíd révén egymáshoz közelebb hozni. De idővel be kellett látni, hogy ezen az országon a hidak nem segítenek, akár idegen anyagból vannak a pilléreik, akár magyar szavakból. Tán ez volt Széchenyi utolsó gondolata azon az április 8-ra virradó éjjelen, amikor véget vetett az évtizedes szenvedésnek. Elképzelem, hogy a legfantasztább magyar kínjában felnevet. Hidat? Könyveket? Tudományt? Műveltséget? Ezeknek?! Miért? Minek? Hisz más kiút ebből a kutya magyar világból nincsen, csak az önként választott halál. Széchenyi akkor is nevetett kínjában, amikor őt Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte. Az általa hazug kóklernek tartott Kossuthnak egy szavát el nem hitte, elvégre nem csak saját magát ismerte jól, hanem a másikat is, tehát a feldicsérő szavakat, amiket pechjére azóta is folyton idéznek, Széchenyi szokásos kossuthi taktikázásnak értékelte, nem többnek. És soha nem tudta megbocsátani magának, hogy 1848-ban összeállt azokkal, akik a hazára őszerinte végromlást hoztak. Ha megérte volna a kiegyezést, talán belátta volna, hogy 1848 nem hozott végromlást, hanem „csak” egy véres állomása volt az akkor formálódó modern világba vezető útnak – de hát mennyire érdekelhette őt már mindez azon az 1860. április 8-ra virradó éjjelen? Tán semennyire. Talán csak az dübörgött a fejében, hogy az agyát széttépő szenvedésnek véget vessen. Furcsa dolog belegondolni, hogy a legfantasztább magyar korszakos jelentőségű kezdeményezéseinek tán a fele sem valósul meg, ha Széchenyi korában már ott tartott volna a tudomány, ahol ma tart: mikor a súlyosabb bipoláris zavarokkal küszködő páciensek agyát gyógyszerrel tartják kordában. Ha Széchenyit kezelik, akkor tán nem lett volna mániás szakaszban elkövetett pénzfelajánlás a tudós társaság megalapítására, nem lett volna felpörgött állapotban megalapított kaszinó, lóversenypálya, nem lettek volna könyvek, viták, cikkek, viharos közéleti nekibuzdulások. S nem lett volna lelki összeomlás, téveszme, paranoia, önbecsmérlés sem, ami a mély depressziós szakasz sajátja. Ha az ember bipoláris zavarral küszködik, akkor nincsenek józan és megfontolt középutas megoldások, nincsenek higgadt kompromisszumok, észérvek és átgondolt életútstratégiák, hanem mindent elborító érzelmi hullámzások vannak egyfelől, és mélységes némaságba fulladó, kataton szakaszok másfelől. Nem csoda, hogy ezt a két világot az ember valamiféle híddal akarja összekötni – ha nézik a Lánchidat, Széchenyi szétlőtt fejébe látnak bele.  

Hárítás

Ha az egészségügyben jól végzik a dolgukat, nem lesz második hullám – mondta Orbán Viktor tavaly júliusban (!), amikor már buzgón kúsztak fölfelé a számok. Ezek szerint (pontosabban a miniszterelnök szerint) nem jól végezték, mert lett második, majd szinte szünetmentesen egy harmadik is, és lett – eddig - 22500 halott, 700 ezer fertőzött, meg a világ legrosszabb halálozási aránya. Valaki valamit nem jól csinál, de biztosan nem az egészségügyisekben van a hiba, hiszen Orbán nélkül is látja mindenki, hogy erejükön felül küzdenek. Hanem sokkal inkább a szisztémában, hiába említette a kormányfő sok-sok balkeze közül az egyik, Kásler szakminiszter, hogy az ellátórendszer eddig meg sem rendült. Amennyiben igaza lenne, akár örülhetnénk is, mert azzal, hogy a harmadik hullámnak - legjobb esetben is - a csúcsán nyitunk, a lepusztított állapotban lévő egészségügynek ezt a mostani, már hetek óta zajló extrém túlterhelése lesz bizonytalan ideig meghosszabbítva. A kormány félhivatalos álláspontja szerint nem lesz negyedik hullám - ez azonban csak úgy lehetséges, ha a harmadik átcsúszik a negyedikbe, valahogy úgy (vagy még úgyabb), mint ahogyan a második váltott át a harmadikba. A helyzet valójában tragikus: a magyar egészségügy a súlyos koronavírus-fertőzéssel kórházba kerülők jelentős, tizenszázalékokban mérhető – de egyelőre sikeresen titkolt – hányadát elveszíti, a lélegeztetett betegeknek pedig talán a felét, vagy még többet is. A rendületlen ágazat, amelyre 2010 óta GDP-arányosan egyre kevesebbet költ, de amelyet sokféle adminisztrációs teherrel, vegzatúrával és az elhibázott bérpolitika útján előidézett munkaerőhiánnyal sújt a kormány, körülbelül ennyit tud; ezt tudja nyújtani a megmaradt dolgozói fokozódó kizsigerelése árán. A járványügy pedig még ennyit sem: ha akár-csak félig-meddig is hihetünk a kormányzati kommunikációnak, akkor nincs komolyan vehető modellezés a negyedik – vagy az elhúzódó harmadik - hullámról. Nem tudják, illetve nem mondják meg, hogy a kalkulációkban hány halott a korai nyitás miatti tervezett veszteség; nincs továbbá utókövetés az oltásoknál, azaz nincs adat arról, melyik vakcinánál milyen mellékhatás jelentkezett és milyen gyakorisággal. (Hogy a már a második hullámban feladott kontaktkutatásról, és az azóta sem létező megelőzési célú tesztelésről ne is beszéljünk: kapacitáshiány miatt egyik sincs, nem is lesz.)  Egyszóval nem arról van szó, hogy akik még a vártán vannak, azok ne végeznék jól a dolgukat, hanem arról, hogy a rendszernek, amelyben dolgoznak, ez a felső teljesítményhatára. És hogy az irracionális kormányzati intézkedésekkel most hosszan elnyúlóvá tett járványplató miatt az eddigi hatékonyságot is inkább csak alulmúlni tudják majd, hiszen fáradnak, a létszámuk is fogy (szintén nem függetlenül a kormánytól), meg alighanem a lelkesedésük is. Az sincs rendben, hogy természetesnek veszik és elvárják tőlük a prolongált helytállást. De az meg végképp nincs, hogy már előre rájuk tolják a felelősséget, ha a lehetetlen nem sikerül.