Előfizetés

Elhunyt Szomjas György

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2021.04.08. 20:03

Fotó: Népszava
A filmrendező nevéhez több kultikus magyar mű is kötődik.
Nyolcvan éves korában, otthonában, szerettei körében elhunyt Szomjas György Balázs Béla-díjas, Kiváló művész, Kossuth-díjas filmrendező

- közölte Facebook-oldalán a Magyar Filmművészek Szövetsége. Mint írják, Szomjas György nagy sikerű filmjeivel műfajt teremtett Magyarországon. Az ő nevéhez fűződik a Talpuk alatt fütyül a szél, a Falfúró, vagy éppen a Roncsfilm. Szűk családi körben helyezik végső nyugalomra a rendezőt.

Kihirdették a Fotóriporteri Életműdíjast

Népszava
Publikálás dátuma
2021.04.08. 12:56

Fotó: Népszava
Benkő Imre fotográfus kapja 2021-ben a Fotóriporteri Életműdíjat a kuratórium egyhangú döntése alapján, jelentette be a díjat alapító Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ.
Benkő Imre 1943-ban született. Tizennyolc éven át az MTI fotóriporter munkatársa volt, alapításától megszűnéséig a Képes 7, majd az Európa Magazin főmunkatársa. Dolgozott a párizsi Wostok Press fotóügynökségnek, a Griff, a Vasárnap és a HVG lapoknak. A világ vizuális értelmezése, az ember és környezetének sajátos dokumentatív ábrázolása érdekli. Évtizedek óta fényképezi a budapesti utcák emberét, a változó városi életformát. Számos kiállítás, album és elismerés fűződik a nevéhez, Magyarország Kiváló Művésze és Prima Primissima díjat kapott.
A díjat odaítélő kuratórium – Bánkuti András, Horváth M. Judit, Keleti Éva, Kőrösi Orsolya, Móricz-Sabján Simon és Szigeti Tamás – kiemelte, Benkő Imre képeit a hazai kortárs fotográfia egyik legfontosabb dokumentarista életművének tartja. „Az általa készített fotográfiák a magyar fotóművészet csúcsán helyezkednek el, megkerülhetetlenek és összetéveszthetetlenek. Emberközpontú, következetes, egyéni formanyelvvel rendelkező alkotó, akinek fotóesszéi immár sok évtizedet bemutató hiteles és mély kordokumentumok. A szakma egyik példaképévé emeli őt a fotográfia iránti alázata, rendkívüli kitartása, a témái iránti mély elkötelezettsége.”
Az elismerést az intézmény 2018-ban a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporteri Szakosztályának szakmai partnerségével hívta életre. Első évben Urbán Tamás, azt követően Szebeni András, majd Rédei Ferenc kapta.
Kapcsolódó
Válogatás a Fotóriporteri Életműdíjas Benkő Imre képeiből

Ördögtől való-e a történetmesélés?

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2021.04.08. 11:00

Fotó: NFI/JÁVOR ISTVÁN
Van, aki úgy tartja, az irodalom és a film két külön nyelv, más szerint nem hiba a feldolgozás, és akár a magyar sorozatok is hozhatnak újat a jövőben.
Megannyi irodalmi mű adaptációjával találkozunk, legyen az dráma vagy romantikus film, esetleg sűrű fikció, ám sokszor nem ismerjük a korábbi írást, és újként tekintünk az adott produkcióra. A feldolgozások időnként hangsúlyozottan követik egy történet ívét, máskor az irodalom inspirációként szolgál a mozgóképhez. Vannak meghatározó önálló alkotások, és akad, ahol képtelenség elvonatkoztatni az „eredetitől”. Mitől működhet a feldolgozás: ez az egyszerűbb út, vagy nagy lehetőségeket rejt? FILMTÖRTÉNETI SZEREP – A témának kétféle megközelítése lehet: az egyik elméleti, amely szerint két különböző médiumról van szó, és az a kérdés, hogy miként lehet az egyik formaeszközét a másikéba adaptálni. Mi az, ami átkerülhet egyikből a másikba: a legegyszerűbb a történet, ahol ugyanazok a karakterek, a helyszínek, a konfliktusok, míg az a ritkább, amikor az irodalmi mű stílusát, poétikai formáját próbálja meg megjeleníteni a saját mediális közegében a rendező. A másik megközelítés azt veti fel, mi a szerepe például a magyar filmtörténetben az adaptációnak. Ez azért izgalmas, mert körülbelül egyharmadát teszi ki a filmeknek, elég csak 1945 után átgondolni a legemlékezetesebbeket: a Sodrásban és a Szegénylegények ugyan szerzői filmek, ám a Szindbád, a Szerelem, és szinte az összes Fábri-film is adaptáció – kezdte lapunknak Gelencsér Gábor filmtörténész, habilitált egyetemi docens. Elmondta, a nagy szám mellett ráadásul erőteljes rendezői, szerzői látásmódokkal is találkozhatunk: korszakképző alkotásként említette Tarr Béla Sátántangó című filmjét vagy Szász János rendezéseit. S kiemelte Bódy Gábor feldolgozásait is: a Kutya éji dalát Csaplár Vilmos novellája inspirálta, míg az Amerikai anzix irodalmi hátterében megjelenik emlékirat, napló és fikció – erre is van példa, amikor a film eltérő szövegek mentén jön létre.
Tarr Béla Sátántangó című filmje az erőteljes szerzői látásmód példája
Fotó: AFP/MOZGÓKÉP INNOVACIOS TARSULAS ES ALAPITVANY
Sokszor viszont azt látjuk, a történetet viszik filmre, ami Gelencsér Gábor szerint az egyszerűbb út lehet, noha egyes írások jobban kézre is állnak e téren, példaként Jókai Mór, vagy a leggyakrabban adaptált szerző, Móricz Zsigmond műveit hozta. – Tizennyolc film készült a műveiből, akadt, amit kétszer is adaptáltak. 1945 előtt a színpadon is sikeres Móricz-műveket vitték filmre, míg később belépett az ideológiai szempont: az államszocialista korszakban olyan írókra terelődött a figyelem, akik klasszikusként garanciát jelentettek a minőségre, de az adott ideológiai elvárásoknak is megfeleltek. Móricznál finom árnyalatok vannak a tekintetben, hogy miként lehet a szegények iránti elkötelezettséget baloldalivá avatni, de később már nem eszerint történt a feldolgozás, erre jó példa Szabó István Rokonok rendezése – részletezte a filmtörténész. Szerinte azonban nem jobb vagy rosszabb attól a film, ha történetközpontú, s akkor sem, ha a gondolatiságot adaptáló szerzői film készül. – Ráadásul sokszor érezhető, hogy problémák vannak egy film forgatókönyvével – hisz nem minden rendező kiváló író –, ezért egy már jól megírt történet támpontot is adhat. Nem ördögtől való, ha a filmes erre támaszkodik, ezért sem mondanám alacsonyabb rendűnek az adaptációt. KÉT KÜLÖN NYELV Tarr Béla filmrendező szerint a kérdés egyszerű, abból lehet és kell filmet csinálni, amire az alkotó fogékony. – Személyes ügy, hogy az ember mihez nyúl hozzá. Az én esetemben ez mindig így működött – kezdte. Hangsúlyozta, az irodalom és a film két különböző nyelv, nincs átjárás közöttük. – Nincs olyan, hogy adaptáció, én ebben nem hiszek. Az viszont, hogy valamiféle azonosságot és közös látásmódot közvetítsen a két műfaj, létkérdés. Az irodalmi műnek mindig van valóságalapja, ha más nem, egy személy, vagy bármilyen apró részlet, és amikor az ember ezt megérzi, nem azt „adaptálja”, hanem visszakeresi a valóságban ugyanazokat a helyzeteket, amelyeket már le lehet filmezni. Vegyünk egy saját példát: ha megnézi Krasznahorkai László Sátántangó című könyvének első mondatát, az jut eszébe, hogy ebből nem lehet filmet csinálni. És valóban, nem is a mondatot filmezi le az ember, hanem megkeresi, hogy mit is jelent a mondat, és megpróbálja megtalálni azt a filmnyelvet, amely ugyanazt fogja közölni a nézővel, mint az irodalom az olvasóval – részletezte. Példaként említette még A máltai sólyom című 1941-es filmet, amely szerinte filmként és irodalmi műként is megállja a helyét. – Ám ehhez kellett a regényíró Dashiell Hammett mellett John Huston, akinek ez volt az első rendezői munkája, és nem követte a történetet, hanem belenyúlt, elvett és hozzátett, s megcsinálta a saját önálló művét. És kellett hozzá Humphrey Bogart, Peter Lorre és jó pár színész, akik ezt élvezték és partnerek voltak benne. Egy film ugyanis mindig csapatmunka.
Szerelem – Makk Károly filmje Déry Tibor két novelláján alapult
Fotó: NFI/MARKOVICS FERENC
TÚL A TÖRTÉNETEN Ahogy a film, úgy az irodalom esetében sem a történet az elsődleges, emelte ki Tarr Béla. – Az irodalom már régen szétfeszítette a közönséges történetmesélés kereteit. Ha például Shakespeare műveit vesszük alapul: ott emberi viszonyokról, helyzetekről van szó, a történet összevissza megy, ráadásul néha teljesen logikátlan is. Shakespeare-t nem a sztori, hanem a forma, a stílus és az ember mélységeiben való kutakodás érdekelte. Sem az irodalomnak, sem a filmnek nem lényege a történet. Az irodalom lényege a szó, a film lényege a kép, a ritmus, az emberi helyzetek – részletezte. Ugyanakkor megjegyezte, nem lehet összekeverni a filmművészetet a filmiparral vagy a televízióval. A felvetésre, hogyan értékelné azokat a filmeket, amelyek főként az irodalmi mű történetét követik végig, a filmrendező röviden válaszolt: bűnként. – Ez az elképzelés lealázza, hülyének nézi a nézőt, és ennél antidemokratikusabb, ócskább dolgot keveset lehet elképzelni. Két külön nyelvről beszélünk, de a filmiparnak nem érdeke, hogy külön kezelje ezeket, mivel el akarnak adni valamit. Ennek az a lényege, hogy valamit olcsón és gyorsan megcsináljanak, piacra dobják, és kiszedjék a mozik kasszájából a legtöbb hasznot, ez lealázó az irodalomnak és a filmnek egyaránt.

Sorozatokra várva

Míg a magyar filmgyártásban számos adaptációval találkozhatunk, a sorozatok esetében kevés emelhető ki az elmúlt közel fél évszázadból Gelencsér Gábor szerint. Példaként Eörsi István A Tenkes kapitánya, Déry Tibor Felelet, Szabó Magda Abigél, és Fehér Béla Kossuthkifli című műveit említette, amelyekből többrészes televíziós szériák készültek. A filmtörténész úgy véli, számos kiaknázatlan lehetőség rejlik e téren, s reméli, küszöbön áll a fordulat, hogy elinduljon a magyar sorozatgyártás, hasonlóan a nemzetközi tendenciákhoz. – Ez arra is lehetőséget kínálhat, hogy olyan klasszikusokat dolgozzanak fel, amelyeket egyébként rövidíteni kellene; és vannak olyan kortárs szerzők – ilyen például Darvasi László vagy Spiró György –, akik kifejezetten narratív történetmesélő formában is gondolkodnak, ezért az ő írásaikat izgalmas lenne sorozatban viszont látni.