A kötet három kisregényt tartalmaz, melyek eredetileg a XIX-XX. század fordulóján a Budapesti Naplóban jelentek meg folytatásokban. A majdan világhírűvé váló szerző mindössze 21 éves az első, 22 a második, 24 a harmadik közlésekor. Zsengéknek számítanak tehát, noha hírlapíróként, afféle literátus emberként már nevet szerzett magának, így az egyik mű beharangozásakor az újság korántsem alaptalanul hangsúlyozza: „Molnár Ferenc nem szorul dicséretre. ismeri már a magyar olvasóközönség”.
A nő és férfi kapcsolata, illetve ennek legintenzívebb formája, a szerelem mindhárom alkotás középponti témája. Közös bennük továbbá, hogy a női főszereplő valamiképpen megsérti az uralkodó szokáserkölcsöt, emiatt bűnhődnie kell. Elza, a Jour-fix kisasszony középponti alakja este gardedám nélkül találkozik szerelmével, a légyottnak azonban szemtanúja lesz egy ismerős társaság, az „erkölcstelenségnek” gyorsan híre megy, a normaszegő hölgyet a kiközösítés szégyene fenyegeti. Az Egyetlenegy asszony Évája azért kénytelen visszavonulni a fővárosból egy kis felvidéki bányászfaluba, mivel megcsalta – egyébként kicsapongó – férjét. Az utolsó ház falusi femme fatale-ja bármi áron kitörni szeretne fiatal életének roppant szűkösre szabott kereti közül, a Pestre költözés álmát férfi támasz nélkül is valóra váltja, így előbb-utóbb kóristalány lesz belőle, ami ebben a világban kitartottság szinonimája. A bűnhődés után az egyedüli járhatónak tűnő út, mint ezt Elza kisasszony elég keserű sorsa mutatja, a házasság, majd az ügyesebb, a lebukást elkerülő normaszegés.
A fiatal Molnár Ferenc centrális nőalakjai rendre árnyaltabbak, mint a férfiszereplők. Ez utóbbiak ráadásul jóval esendőbbek: megbízhatatlanok, hipokriták, mindent ígérnek a testi közellét vágyteli pillanataiban, de amikor ezeket – józan fővel – valóra kellene váltaniuk, rendre megfutamodnak, infantilizálódnak. A vakmerőknek tűnő hősszerelmesekről előbb-utóbb kiderül, hogy csupán pipogya fráterek. Végül is – egy-két jelentéktelen mellékszereplőt leszámítva – elég gyenge jelleműek.
E művekben tehát a nők többnyire bátrabbak, eszesebbek, így rokonszenvesebbek is, mint a nekik hódoló fiatalemberek, bár az emberismeretük időről időre csődöt mond: méltatlan frátereket tüntetnek ki bizalmukkal.
Persze, Molnár hősnői koruk, azaz a XIX-XX. század fordulójának gyermekei. Egzisztenciálisan mindegyikük fatálisan kiszolgáltatott, életkörük kizárólagosan a magánszférára korlátozódik, s olykor az igazi férfiasságról is meglehetősen idejétmúlt elképzeléseik vannak. Ugyanakkor egy pillanatra sem feledhetjük, hogy az ifjú szerző érzéki nőalakjainak erotikus kalandjai izgatóan újszerűek voltak. A Budapesti Napló nem véletlenül közölte a reájuk épülő regényt, a szerkesztők ugyanis pontosan tudták: a bennük kibontakozó érzelmi tűzijáték elkápráztatja az olvasót.
„Ki beszél itt boldogságról?” – kérdezi az egyik szereplő (s e fordulat szó szerint ismétlődik majd Az éhes város című regényben), méghozzá teljes joggal, hiszen ebben a világban nincs egyetlen beteljesült szerelem sem. Az „amour passion” itt leginkább valami romboló szenvedély, mely azonban nélkülözi az őt máshol rendszerint megillető nagyságot: leginkább groteszk és szánalmasan naív. A szerelmeseknek rendre keserű csalódás a sorsa.
E kisregényekben akadnak motiválatlanoknak tűnő fordulatok, klisészerű figurák, sablonos fejlemények. Kötéltánc a Niagara fölött című tanulmányában Veres András méltán figyelmeztet arra, hogy „a pályakezdő Molnár Ferenc szépírói teljesítményét még legsikerültebb műveiben is lerontja a publicisztikus elnagyoltság és a túlhangsúlyozott didaxis”.
Ugyanakkor persze, a fiatal író már pontosan tudta, mi kell a sikerhez. Bevált receptje szerint érdekes, izgalmasan titokzatos, szép nők, fordulatos – olykor meglepő – eseményekben gazdag cselekmény, szellemes elbeszélésmód, emlékezetes poénok. S e bőkezűen adagolt molnári mixtúra ma sem lehet hatástalan.
Molnár Ferenc: Egyetlenegy asszony
Athenaeum, 2020.
