Ma van a Föld napja. Nincs kétségem, az összes környezetvédő és politikus előszedi a – tavaly a fiók mélyére került – jegyzeteit. Megtudhatjuk, az emberiség fogyasztása hányszorosan lépi túl a bolygó eltartóképességét, hogy a 24. órában vagyunk, azonnali szemléletváltásra van szükség, stb., stb.
No, hát akkor ez így nem megy. Amit a világ, a kormány, a település vagy akár mi magunk teszünk a természet védelméért, semmi.
Pedig a probléma világos. Az ember lassan, de biztosan elpusztítja a földi életet, így önmagát is. Ez a tény. A tudósok kiszámították. Hogy Trump csak a golfpálya zöldjét látta? Hogy Putyin örül a szibériai nyárnak? Hogy mi az a másfél fok? Vagy akár négy? Kit érdekelnek a jegesmedvék meg a korallok, ugye? De felőlünk aztán Florida, Hollandia meg Velence is elsüllyedhet, amíg mi a hiperben mindent megvehetünk, nem?
Az eget nézve élvezzük a lebegést, miközben zuhanunk.
E hozzáállás nem túl bölcs, de elítélni sem tudom igazán. A világ ugyanis sajátosan igyekszik orvosolni az égető bajt. Meggyőzéssel. Önként jelentkezőket várnak! Évtizedek óta konferenciáról konferenciára vergődünk, ahol közhelyes beszédek közepette megállapítják, hogy az eddigi célokból nem valósult meg semmi. Ez a megengedő módszertan, amiként most a Föld is, a pusztulás felé száguld. Az akadály a piaci és politikai hatalom. Ahhoz, hogy az emberiség ne eméssze fel az egész bolygót, igényeink nagy részéről le kell mondanunk. Nem, nem jön vissza az ókor, de közvetett fogyasztásunk is csak a jelenlegi töredékével terhelheti a természetet. Ez a cégeknek költség, pénzügyi és piaci veszteség, vesződség, leépítés, csőd. Egy politikusnak népszerűségvesztés, választási vereség. Aki vállalná a terheket, attól fél, elgyengül, és hamar lerúgja az, aki nem. Például egy diktatúra. A velünk élő ókor, ugye.
A problémákat egyelőre szokás szerint a szőnyeg alá söpörjük. A "fejlett világ" csak a kellően távoli jövőre tesz vállalásokat, mi meg nyomjuk a gázt, vesszük a palackos vizet, pöcköljük a csikket. A tudósok, aktivisták egyre dühösebb, „demostmártényleg”-figyelmeztetéseit egy „jaj, ne nyomassz már”-sóhajjal áttekerjük, a flegmák és a méregzöldek között újabb társadalmi szakadék reped. Közben pártunk s kormányunk, csakis érettünk fáradván, ellenáll Brüsszel mocskos, sorosista, zöld elnyomásának. A pénzüknek kevésbé, miközben Orbánék fő üzenete, hogy a környezetvédelem ne okozzon aránytalan károkat a családoknak. Röhej!
Pedig a megoldás viszonylag egyszerű. Úgy hívják, törvény. Ezzel a bevett módszerrel szokás a jókedv, az ösztön ellenében érvényesíteni a magasabb rendű közjót. A fenti ellentmondások áthidalására a világ kormányainak egy leginkább az EU-ra hajazó, napi környezetvédelmi szabályokat alkotó szervezetet kellene alapítaniuk. Kivételesen. Amire persze lehetne köpködni, de legalább – a mostani dorgálós-simogatós időszaknak köszönhetően – léte sem lepne meg senkit. A regulát viszont már érti cég, politikus, polgár.
Talán így még meglelhetjük a hátunkon az ejtőernyőt.