András László: A vörös korona (Részlet egy hamarosan megjelenő regényből)

„A vörös korona a korrupció könyve – a gazdasági és a szellemi korrupcióé – olvasható Babiczky Tibor András László új regényét ajánló sorai között. – Ritka szövésű, társadalmilag érzékeny és pontos, mégis könnyed, a mai valóságunkról szóló mű. Ha úgy akarjuk: krimi. Ha úgy: tényregény. Ami biztos: akarjuk vagy sem – az életünk.”

A piköp ott állt a resti előtt, a Karcsi meg odabent a pultnál. Rájött, hogy otthon ugyan nagyon jó várni, de a restiben mégiscsak jobb. Így némi fűnyírási kísérlet, késélezés, téblábolás és egyéb baszkolódás után tíz óra körül átment a kocsmába.

– Egy sörből még nem lehet baj, ma úgysem érnek rá baszakodni velünk – mondta Karcsi a Lórinak, aki bólintott, és komótosan nekilátott csapolni egy könnyű ipát.

– Baj, az nem. Legfeljebb még egy sör – fűzte hozzá.

Azt beszélték róla, hogy valaha költő volt. Meg azt is beszélték, hogy már Pesten kocsmáros volt, mielőtt ide jött, csak elitta a kocsmáját. De itt még ezalatt a három év alatt sose látták részegen. Persze, mert olyankor nem jön elő a házából. Amiről meg azt beszélték, hogy volt valami nője, az hagyta rá a régi honvédtelepen a szentlélek tartja nyaralót, amit téliesített. Hogyan? Hát úgy, hogy fűt benne valahogy – nevetgéltek a nyugdíjasklub tagjai. Mert azért azt tudni kell, hogy mindezt nem a kocsmában beszélték, hanem a nyugdíjasklubban.

Ebben a költődologban lehetett valami, mert a kisállomás restijében hétről hétre megjelentek mindenféle furcsa alakok, hátizsákkal, sőt aktatáskával, de nem elemózsiát vettek elő, hanem könyveket meg papírokat. És hadonásztak meg ittak meg szavaltak. És a csaposvolt-dologban is lehetett valami, mert rávette Haszonicsot, hogy hozasson a csehektől nitrogénpalackot. A kiköltözők áradoztak, hogy pont olyan, mint Prágában. De a hajdani bányászok is meg voltak elégedve, részben, mert pontosan mért, részben, mert megmaradtak a páratlan számok (3 cent, féldeci) a páros számok terrorja idején (2 cent, 4 cent). És hitelre is lehetett inni egy bizonyos mértékig.

Egyszóval, gyüttment létére befogadták. Egy bizonyos mértékig. Ez – mármint nem a mérték, hanem a befogadás – talán éppen annak volt köszönhető, hogy amúgy eléggé magának való ember volt, és nem pedálozott, mint a kiköltözők egy része, akik szentpálibbak akartak lenni Szent Pálnál.

Boldogszentpál neve korábban Pálbánya volt. Abban az időben a szenteknek a helységnevekben nem volt semmi keresnivalójuk, Pálnak mégsem lehetett hívni, bár van ilyesmire példa – Tamási, Istvándi, vagy maga Iván –, ez utóbbival abban az időben semmiféle probléma nem volt, viszont megnyitották a kavicsbányát, és így lett Szentpálból Pálbánya.

Aztán fordultak az idők, a bánya bezárt, a helyén tó keletkezett, a Dombi-tó, merthogy dombok közé bújt. A helység elöljárói úgy érezték, itt a megfelelő pillanat, hogy a régi tradíciót felelevenítsék, vagyis helyreállítsák az eredetit az újabb tradícióval szemben. De ha már, akkor legyen kövér, akarom mondani, boldog, mondta a tanácselnök, abban az időben már polgármester.

Könnyebb lett volna megszokni a tanácselnökelvtárs helyett a polgármesterurat, ha nem ugyanaz a személy lett volna, mint mikor Ördög Karcsi Angyal Karcsira változtatta a nevét. Igaz, őt amúgy is mindenki Karcsinak szólította. Elég az hozzá, hogy Szentpálból így lett Pálbánya, végül Boldogszentpál, ami viszont mégiscsak tautológia, mert vagy boldog, vagy szent – mondta félénken az egyik gyüttment lánya, akit felvettek jegyzőkönyvvezetőnek, mert kellett valaki, aki a „hüvelykujjnyi vastag pondrók lepték el a közfákat” mondatot nem úgy kezdte leírni, hogy hüvejk új. De a tanács… izé, polgármester felemelte a hangját, és azt mondta: „Boldogszentpál és pássz!”, majd a kezét is felemelte, de csak legyintett egyet, és annyit tett hozzá, „te csitri”…

Szóval a boldogszentpáliak egy része jóval kevesebbet tudott Lóriról, mint amennyit szeretett volna, noha az első időkben a nyugdíjasklub indított egy-egy különítményt a kisállomás restijébe – párosával járőrözünk –, de bármilyen rutinosak is voltak, Lóriból nem sokat szedtek ki. Nemcsak azért, mert mosolygott ugyan a szakálla mögül rendületlenül, de keveset szólt, hanem azért is, mert a különítmény figyelmét sajnálatos módon elvonták az intézményben zajló sokkal érdekesebb események, olyannyira, hogy aztán váltásban a nyugdíjasklub valamennyi tagja megfordult a restiben, minek eredményeként megállapították, hogy az maga a fertő, ahová tisztességes ember be sem teszi a lábát, ettől kezdve viszont ugye, nem lehetett onnan legálisan, első kézből híreket hozni…

A törzsvendégek számára viszont értékesebb volt Lóri pontos mérése, prágai csapolása és hallgatagsága, mert lehetett neki mesélni, tudván, hogy nem ad tovább semmit, ami a körülmények ismeretében egy igazi kincs volt. Mert egy valamirevaló törzsvendéget persze, hogy érdekli, ki a fene csapolja a sörét, legalábbis eleinte, de azért egy kocsmában a bizalom sosem azon alapul, hogy ki is ez az ember, hanem azon, hogy mindig ott van.

A kiköltöző férjek már elhagyták a települést, a többszörösen lebabázott feleségek már elvitték az életkoruknak megfelelő intézményekbe a megfelelő korú gyermekeiket, és most otthon küzdöttek az intézmények számára még meg nem felelő korú gyermekeikkel és a lakással, hogy majd eljuthassanak az áhított játszótérig. Ahol esetleg hallanak valamit a külvilágról, amiről egyikük így emlékezett meg, mikor visszament dolgozni, és csodálkozva látta, hogy a kollégák idegeskednek: „Semmi nem szaros, mindenki tud beszélni, mit idegeskedtek, kollégák?”, kérdezte tőlük. De még nem tartottak ott. Ők tehát még nem tudtak semmiről. A nyugdíjasklub még nem ült össze, majd csak este, így azt nem mondhatjuk, hogy ott is tudták. Mindenfelé rajzottak a klubtagok, hiszen régóta nem volt ilyen nagy téttel bíró hírverseny, és egyáltalán nem volt mindegy, ki mennyi és miféle információt gyűjt be estig – a részletek! –, és még csiszolgatni is kell, és őrizgetni, estig semmit meg nem osztani a konkurenciával. Persze a klubtagok nem magányosan nyomoznak, a kisebb szövetségek tagjai összedolgoznak. Elsősorban kellett valakit keresni, aki járt a tónál, mert azt mindannyian tudták, hogy a tónál történt a valami. A különböző iskoláknak megfelelően emlegették a valamit, az esetet, illetve a radikálisok a gyilkosságot, sőt kettős gyilkosságot – ebből annyi volt igaz, hogy áldozat gyilkos nélkül nincsen, ez pedig akárhogy is számoljuk, kettő.

De a kocsmában tényleg mindent tudtak. Sőt, már valamivel többet is. Lóri a pult mögött, Karcsi a pultnál lehúzta a fél sörét, megtörölte a száját az alkarjával, körülnézett, és látta a közönséget. A kertben ilyenkor nem volt senki, az áprilisi nap júliusi forrósággal sütött, a resti bölcs tervezői viszont úgy ültették a fákat, hogy azok kora délutántól vessenek árnyékot a kerthelyiség asztalaira. Így aztán a kinti verőfénytől megkímélt terem félhomályában – túl sok a fény, szokta mondogatni Lóri, amikor hunyorogva kiállt a napsütésbe – üldögéltek hárman a pult melletti kisasztalnál.

Jansik, a fuvaros, aki bármit hajlandó volt fuvarozni, ha olyan kedve volt, és bármilyen ajánlatra képes volt nemet mondani, ha úgy érezte, aznapra – esetleg arra a hétre (hónapra, évszakra etc.) eleget dolgozott. Szoljár Miska, akit csak Szóljál Miskának hívtak, mert, ellentétben Jansikkal, bőségesen szólt és cifrán, amikor csak alkalma adódott, ha meg nem adódott, hát keresett magának. Civilben ő vezette a Máder tüzéptelepét, talán innen származott az a képessége, hogy mindenkinek pontosan meg tudta mondani, kicsoda és mit kellene csinálnia ahelyett, amit csinál. De ezúttal mégsem ő beszélt, hanem a harmadik, Nándi, és a szokottnál is csöndesebben voltak.

Azért gyűltünk ma össze, magyarok, hogy emlékezzünk és ünnepeljünk. Éppen ma ötven éve, hogy Miniszterelnök úr felhúzta azt a piros-fehér-zöld alsónadrágot, ami azóta is rajta van. Persze, ez a többség számára csak egy legenda, mert a valóságban igen kevesen látták, és most sem fogjuk megmutatni. Hinnetek kell, hogy ott van! De én láttam, és tanúsíthatom, hogy nem fogott rajta az idő – talán a színe miatt…

– Mi ez a baromság, Lóri? Kosút?

– Nem is a Görgei, az biztos.

– Kapcsold már ki!

– Tudod, hogy mindent a vendégért, de ezt meg kell beszélned a Hajnallal. Ő hallgatni szeretné.

– Teneked meg már korán reggel elment az eszed? – fordult Hajnal felé Karcsi. Hajnal a vállát vonogatta. – Te meg legalább halkítsd már le, Lóri!

Lóri ugyancsak vállvonogatva lehalkította a rádiót.

– Ti itt ültök egész nap ebben a kurva kocsmában, és nem tudtok semmiről sem.

– Bezzeg te, Karcsi, járod a világot, és tudod a mindent! – mordult rá Hajnal.

Hajnal polgári neve Pityma Ákos volt, és ezért végigverekedte az általános iskolát, míg végül Szóljál Miska megkönyörült rajta, és elkezdte Hajnalnak nevezni.

– Hát tudok ezt-azt – fordult Karcsi az ivó felé sejtelmes mosollyal, és két könyökét feltámasztotta a pultra. Azok hárman egy pillanatra elhallgattak, látták, hogy valami tényleg nyomja a bögyét.

– Essünk túl rajta, Karcsi! – mondta Szóljál. – Szóljál! – tette hozzá elvigyorodva.

– Valami történt reggel a tónál. – Hatásszünet. A szünet csakugyan megtette a hatását, mert mindenki felé fordult, és várták, hogy folytassa. – Na. Nem mehettünk be a géphez. Elkerítették. A rendőrök. Még engem se engedett be a Sziklai.

– Mi van?

– Műveleti terület, baszd meg. Ha nem megyünk ki, a Balla nem fizet. Szóval most várok, hogy mi a fasz lesz.

– Pontosan mi történt? – kérdezte Jansik halkan.

– Nem engedett be a Péter!

– Ezt már mondtad.

– Műveleti terület, baszd meg! Az van kiírva, hogy Művészeti fesztivál, de azért műveleti terület, tudom.

– Ezt is mondtad.

– De ha nem tudunk kimenni, akkor a Balla nem fizet.

– Jól van, Karcsika, feküdjél vissza, pihenjél – mondta Hajnal. – Ma is korábban keltél, mint szerettél volna. Adjál rá hangot, Lóri!

Közben Nándi telefonálni próbált. Lóri vállat vont, és feltekerte a hangot. Nemzetünk – recsegett – a magyarok… erős… nem tűrjük.

– Elmászott, bocs – mondta Lóri.

– Nem veszi fel – mondta Nándi.

– Gyilkosság, bazmeg – üvöltött föl Karcsi.